Útravaló húsvét 7. hetére
„Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám! Elérkezett az óra!” (Jn 17,1)
A legenda szerint egy kimerítő reggeli imádság után a kolostor egyik újonca megkérdezte az apátot: mondja, az imák közelebb hozzák-e Istent az emberekhez?
‒ Egy kérdéssel válaszolok ‒ felelte az apát. ‒ Imádságaid hatására felkel-e a nap holnap reggel? ‒ Dehogyis! A nap azért kel fel, mert egy egyetemes törvénynek engedelmeskedik!
‒ Nos, ez a válasz a kérdésedre. Isten közel van hozzánk, függetlenül attól, hogy imádkozunk-e. Az újonc felháborodott. ‒ Azt mondja tehát, hogy fölöslegesek az imáink?
‒ Nem éppen. Ha nem kelsz föl korán, soha nem látod meg a felkelő napot. Ha nem imádkozol, noha Isten mindig közel van, soha nem veszed észre a jelenlétét.
Isten jelenlétét csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha megértjük az un. „jézusi életritmust”. Erről tanúskodik az evangéliumi részben olvasható főpapi ima, amely ízelítőt ad arról, ahogy Jézus élt és imádkozott: élete imádság volt, imádsága élettel telített!
Miben áll a jézusi életritmus? Az Atyától az emberig, azután az embertől az Atyáig: mindazokat a hallatlan erőket, ihletéseket és tanításokat, amelyeket az Atyától kap, tüstént továbbadja. Amikor úgy érzi, fel kell töltekeznie, hogy legyen megint mit továbbadni, egész lényével az Atyára figyel. Befogad.
Egy hasonlattal élve: a jézusi életritmus olyan, mint egy modern adóvevő készülék, (wolky tolky) amely hol vételre, hol adásra van beállítva. Valójában a tanítványi életritmusnak is ilyennek kell lennie, bármelyik fele hiányzik ugyanis, életünk felemássá válik!
Sokszor belefáradunk abba, hogy próbálunk folyamatosan jelen lenni mások számára. Lehet, hogy ez az azért van, mert nem próbálunk folyamatosan Isten jelenlétében lenni, belőle meríteni…
Pünkösdre készülve próbáljak jövő héten mindennap az eddiginél több időt szentelni arra, hogy Isten jelenlétét tudatosítsam magamban.
Áldott Hetet!
Sajgó Balázs atya
a Gyulafehérvári Caritas lelkiigazgatója
