„Hittel és humorral” – Dr. Sipos Imre atya könyvének ismertetése
Dr. Sipos Imre szerzetes pap és biológus munkásságáról már több alkalommal szóltunk a Zarándok.ma oldalán (ld. például: Az evolúció misztériuma egy biológus-szerzetes szerint – KÖNYVAJÁNLÓ). Közöltük a súlyos balesetéről szóló írását is. Olvasóink talán tudják azt is, hogy Imre atya emberfeletti munkát végez Somogy megye keleti szélein, ahol Galbavy Jenő József prior atyával, rendjük vezetőjével 11 faluban látják el a mindennapi pasztorálást, misézéseket, kereszteléseket, esketéseket, temetéseket, hitoktatást és minden egyéb feladatot. Mindeközben megjelentetik a negyedévenkénti Magvetés című kis újságot, történelmi, helytörténeti könyveket adnak ki, életsorsokat bemutató köteteket és evolúcióról szóló katolikus szemléletű szakmai értekezést írnak, folyamatosan erősíteni igyekeznek a Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Szerzetesrendet, és szó szerint saját fizikai erejükkel építik a rend monostorát, amiben külső testvérek és más jószándékú emberek is segítik őket.
Imre atya közelmúltban megjelent legújabb könyve a Koppány-völgyi szerzetesélet erőfeszítéseit, nehézségeit, eredményeit – a kötet címe szerint – „Hittel és humorral” kívánja bemutatni. Ritkaság az ilyen olvasmány, a címe pedig telitalálat – nem teológiai olvasmányról van szó, nem hittankönyvről, nem prédikációgyűjteményről, hanem egy olyan, hihetetlenül olvasmányos és szórakoztató írásról, amely a kis falvakban élő szerzetes papok mindennapjait mutatja be, sziporkázóan szellemes és semmit sem takargató módon.
„Az Úrhoz tartozni azt jelenti: lángra gyúlni az ő izzó szeretetétől, átalakulni szépségének ragyogásává… Krisztushoz tartozni azt jelenti, hogy a szeretet tüzét égve tartjuk a szívünkben, folyamatosan tápláljuk a hit gazdagságából, nem csupán akkor, amikor ez benső örömmel jár, hanem akkor is, amikor nehézségekkel, lelki szárazsággal és szenvedéssel társul”
– idézte Imre atya XVI. Benedek pápát egyik korábbi könyvének előszavában.
A „Hittel és humorral” kötetből pontosan ezt az izzó szeretetet, ezt a semmilyen tehertől meg nem riadó, teljes mértékben Istenre támaszkodó, derűs, erős hitet ismerjük meg. Pedig nem valamiféle oktató, szokásos jellegű evangelizációs szöveget olvasunk. Nem is lehet összefoglalni folyamatosan, mi mindent is beszél el ez a könyv. Nincs „cselekménye” a szó klasszikus értelmében. Hosszabb-rövidebb történetek, emlékek, esetek, poénok füzérét tartom a kezemben, és akárhol csapom fel, élvezettel kapcsolódom be az elbeszélésbe.
Megtudjuk, hány ministrálásért lehet egy lustább gyermeknek gördeszkához jutnia. Egy másik ministránsfiúcskát szinte magunk előtt látunk: ő a látszat szerint illetlenül vakarózik, holott csak a mobiltelefonja rezeg a ministránsruha alatt. Egy másik esetben egy falusi asszony hamvazószerdán az iránt érdeklődik az atyánál, hogy lesz-e aznap hamvasztás. Megtudjuk, hogyan és vajon miért nem sikerül hosszú évek sora alatt sem kitartó, munkabíró, odaadó újabb rendtársra találniuk. Lelki szemeinkkel látjuk magunk előtt a „dermedt szemű, holtsápadt” ministránst, aki rosszul lesz hamvazkodáskor, mert azt hiszi, hogy a hamu egy halott embertől származik. És azt is elképzeljük, hogy a szemerkélő esőben kirándulni induló gyerekek hogyan ragadnak bele gumicsizmástól a sárba.
Rengeteg megmosolyogtató történettel gazdagodunk a somogyi utakon történt „száguldásokról”, igazoltatásokról, megbírságolásokról és az öreg autó meghibásodásairól. Megtudjuk, hogyan jár házhoz a gyóntató atya, aki karácsony előtt elmegy híveihez, és így szól: „Ha netalán a mennyországba kerülök, nem tudnám elviselni, hogy maguk ne legyenek ott. Eljöttem, hogy elvégezhessék a karácsonyi szentgyónásukat.” A kórházi kezelésekről, sérvműtétről, baleseti ellátásról szóló történetekből bőven okulhatna a mindenkori kormány – például amikor a nővérek helyett a betegágyán fekvő pap tanítja a kacsa használatát kórtermi társának. Az idősödő olvasók pedig jót mulathatnak azon, mennyire nehéz egy vadonatúj fogprotézis használata, és milyen leleményesen oldotta meg az atya az elpöszésedő szentbeszéd során adódó váratlan buktatókat.
Végezetül az egyik 2012-es írásból idéznénk, amely rávilágít a feladat és az utánpótlás nehézségeire.
„Reménybeli ifjúság neveléséről
No, így folydogáltak a somogyi végeken a mindennapok. Lassan-lassan megtanulta István testvérünk, hogy nem az estét, hanem a munka végét, beteljesedését kell várni. Nem akkor kell áldani Isten akaratát, ha elromlik a fűnyíró gép…
Egyik reggel kevésbé kellemes munkát határoztunk el:
- Megtelt az emésztőgödör, át kell szivattyúznunk a biológiai víztisztító rendszerbe, egyikőtök segítsége kell nekem a csövek kihúzásához.
- Nekem Ámosz próféta könyvét kell elolvasnom. Elmaradtam a tanulásban – mondta Ákos.
- Én inkább szentségimádásra mennék – válaszolt István testvér.
- Tény, hogy ez nem lesz tömjénillatú, de ha minden nap fürdötök, akkor mást is kell szagolni, mert hamar megtelik az emésztőgödör.
Gyarlóságomban kicsit mérges voltam, amikor egyedül mentem kihúzni a csövet és üzemeltem be a szivattyút. Mire végeztem, Jenő atya noszogatására kiért a két reménybeli, hogy megszemlélje, ugyan hogyan is kell ezt a nem mindennapi feladatot elvégezni.
Hitünk, reményünk töretlen. Örülünk, ha látjuk az igyekezet jeleit. Addig van remény a javulásra, amíg őszinte valaki és vidám. Ez szerencsére egyelőre mindkettőjükben megvan.
Bár István testvérünk, amikor a rendtörténet órák keretében a monostorépítés kezdő éveinek videófelvételeit és fotódokumentációit nézegette, őszintén megmondta: Ha akkor jön, biztosan hamar elmegy.
Mi pedig kérjük a Szentlélek megerősítő, átalakító kegyelmét, hogy merjenek a mai fiatalok közül is Istennek szolgálni, tanulni és tökéletesedni. Kérjük, hogy segítsen olyan közösséget létrehozni, amelyben a testvérek egymást segítik, és az Úr is kedvét leli igyekezetükben.”
A „Hittel és humorral – Szerzetesélet a Koppány-völgyében” c. kötet Galbavy Jenő József SJP Prior aranymiséjére jelent meg. A Püski Kiadónál vásárolható meg.
