Sztráda és Advent
December elseje közeledtével nagy a médiafelhajtás a Torda- Szászsebes autópálya 1-es szakaszának átadása körül. Az elvtársak ugyanis megígérték, hogy mindenképp megnyitják. Hatodikáig. Biztos. Hiszen választások idején még a vírus is leáll…
Az építés ugyan már 2016-tól elkezdődött, két éve át kellett volna adni, de az olasz Pizzaroti fővállalkozó nem nagyon sietett vele. Tehette is, hiszen a román utakért felelős állami társaság(CNAIR) által közrebocsátott megvalósíthatósági tanulmány (románul: SF-studiu de fezabilitate) csapnivaló volt, a kifizetések késtek, a miniszterek, és az útügyi vezérek ’húzd meg-ereszd meg’ játékot űztek vele. A terület kisajátítások rendre elakadtak, a villany- és gázszolgáltatók ráérősen halogatták a vezetékek elköltöztetését, és a cég is alig tudott kétszáz munkást toborozni. Közben még egy, a pálya útvonala mentén lakó család is kikényszerített 70 ezer eurót a cégtől, amiért túl közel van a pályatest, és az építkezés zaja zavarja a lakók csendjét… Fél évig le is álltak a munkálatok. Így aztán újra kellett terveznie az egészet, adósságai is felgyűltek, és ő is beperelte az államot. A bíróság neki adott igazat, és a felhalmozott hátrálék kifizetésére kötelezte a román hatóságokat. Ez év nyarán kezdett pislákolni egy kis remény, hogy talán év végére elkészül a 15 kilométeres szakasz három csomóponttal, néhány híddal, átjáróval megfűszerezve. Ez sem volt egyszerű, mert a pénzügyminisztériumnál dolgozó, aktatologató hivatalnok hirtelen beteget jelentett és három hétre szabadságra vonult. Sok kopogtatást és telefonálást követően a jelenlegi szállítási miniszter vette kezébe a dolgot, rácsörgött a pénzügyes kollégájára, nézzék már át a mappát, rendben vannak-e az iratok. Így jutott a fővállalkozó egy kis (valójában nem is kis összeg, hiszen 100 millió lej, ahajt több mint 20 millió euró volt a tét, szerk.megj.) pénzhez, s ekkor már augusztus vége volt. De legalább az államtól a tartozását behajtotta.
Most nagy a hej-rukk, úgy kezdtek dolgozni, mint a hangyák. Hirtelen az alvállalkozók is megszaporodtak, sőt a világhírű Strabag is két hete éjjel-nappal teríti az aszfaltot. Talán december elsejére, de mindenképp idén karácsonyig megnyitják ezt a szakaszt, amelynek több attrakciója is van. Például az északi csomópont, Gyulafehérvár előtt, amelynél egy óriási vashíd emeli át az autópálya fölött a volt megyei utat, aztán a kőből kirakott híd-összekötő támfal Alsóváradja (Oarda) és Lombfalva (Limba) környékén, és nem utolsó sorban a szászsebesi csomópont, ahol a pálya hat karjával kapaszkodik bele az A1-es(Szeben-Nagylak) autópályába és az E81-es országútba. Az már külön érdekesség, hogy Gyulafehérvár polgármestere csak úgy írta alá az építkezési engedélyt, hogy a város déli kijáratánál, a terelőútról is legyen egy körforgalmas le- és felhajtó csomópont, hogy végre megszűnjék a zsúfoltság a reggeli és az esti áthaladó forgalom miatt. Történetesen épp egy szeméttelepen vezet át a déli kijárat, amelyről a Fehér megyei hatóságok a kommunizmus óta nem is tudtak, nem találták a papírjait. Így aztán a cég megunta, hogy a hatóságok folyton egymásra vetnek, és buldózereivel félretolta az útból a szeméthegyeket, amelyek most dacosan díszelegnek a pálya mentén.
Egy helybéli civil rajongó drónfelvételeinek köszönhetően én is szinte napi rendszerességgel nyomon követhettem a fejleményeket, és sokszor nagyon elgondolkodtam a látottakon. Ahogy nálunk felé szokás, ennél az építkezésnél is sokszor a szervezetlenség, a ’hagyjad, eresszed, csak menjen a munka’ -jeligével kapkodnak, fejetlenül, a minimális munkavédelmi szabályokat be sem tartva hazardíroznak az emberek. Valahol mindenki megalkuszik a helyzettel, enged az előírásokból, az eszményből. Majd csak lesz valahogy. A politika pedig keményen beletenyerel, rátelepszik, sőt a maga érdemeinek állítja be, hogy lám, íme, ez is megvalósult a mi kormányzásunk alatt. A sofőröknek mindenképp jobb lesz, de úgy tűnik 2020-ban is ott tartunk, hogy csak ímmel-ámmal, tessék-lássék teszünk valamit a közös jó érdekében. Ha van pénz, azért, hogy hamar költsük el, hisz jár le a pályázat és el kell számolni, ha nincs, akkor meg minek. Úgy is jó. Ahogy fizetgetnek, úgy dolgozgatunk…
Hogy jön ide az Advent? Hát úgy, hogy az útépítés komoly munka. Vannak szabályok. Erőfeszítést, odafigyelést igényel. Nem tehetsz mocsárba aszfaltot, az összegyűlt vizet el kell vezetni, alap nélkül nem építhetsz hidat, be kell tartani a határidőket, a minőségi szabványokat, a természet erőit, követelményeit tisztelni kell, az alapanyagot, a türelmet nem szabad kispórolni. Nem aszfaltozhatsz fagyban, nem szigetelhetsz esőben, nem csinálhatsz mindent egyszerre. Vannak munkafázisok, lépcsőfokok, amelyeket nem lehet elfuserálni. Be kell tartanod az előírásokat. Büntetlenül nem ugorhatsz át a kerítésen… Vannak munkák, amiket nem szabad összecsapni akkor sem, ha a végén az aszfalt vagy a beton eltakarja. Ahogy a gyergyói székely a görbe deszkával mondaná: majd a szeg odafogja… Mert néhány év, s mutatkoznak a repedések, szivárgások, gödrök, megcsúszik az építmény, hullámos lesz az út, és nem lehet rajta biztonságban közlekedni. A megjavítás pedig sokszor kínos és drága.
Imaéletünkben, de közösségi-egyházi életünkben is azért nem látszik lelki fejlődés, előrehaladás, mert – talán a kommunizmus hatására, talán a bűn inerciája miatt – folyton megelégszünk a kevésbé jóval. Elég a kevesebb ima, a ritkább szentgyónás, a minimális persely vagy egyházadó, a takaréklángon tartott áhitat. Mintha túlságosan könnyen megengednénk magunknak a félrelépéseket, a szabálytól, erkölcsi követelményektől való eltéréseket. Mintha egyre több engedményt csikarnánk ki Istentől, hogy nézze el nekünk, elégedjen meg ennyivel. Így aztán a felelősség alól is könnyebb a kibújás. A jelen körülmények, a konjunktúra, csapongó hangulatunk mindig határt szab buzgóságunknak, letorkolja lelkesedésünket. Mert azt hisszük, ’Isten úgyis irgalmas, úgyis megbocsát’…, de különben is, hol van az én szabadságom? Én még egy kicsit szeretnék élni’…!!!
Készítsétek az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit! – hangzik Adventben a felszólítás. Az útépítés jól példázza, milyen komolyságot igényel tőlünk is a Krisztus-követés. Tudatosan, fegyelmezetten és örömmel építeni Isten országát, bármilyenek a körülmények. Ha csak a magunk útját járjuk, ha csak a magunk karrierjét építgetjük, hol jön el, hogy jön el hozzánk az Úr? És ha mi ilyen hozzáállással építjük földi országútjainkat, – melyeken 130-cal száguldoznánk, – hogyan várjuk el Istentől, hogy jöjjön, vigasztaljon, szeressen? Ilyen komolytalanul épített, úttalan utakon egyáltalán elérkezhet-e hozzánk az Üdvözítő?
Rorate coeli, desuper!
