Katolikusként hallgatnom kell a lelkivezetőmre politikai kérdésekben? Megmondhatja nekem, hogy kire szavazzak?
Csak kapkodjuk a fejünket, és pislogunk. Kampányidőszak van. A papod a plébániai újságban politikai témában is kifejti a véleményét. Szereted az atyát. Jó pap, és nagyon hálás vagy érte. Mégis, ha politikáról van szó… egyszerűen nem úgy látod a helyzetet, ahogyan ő.
Jó katolikusnak lenni vajon azt jelenti, hogy a politikával kapcsolatos kérdésekben is hallgatnod kell a lelkivezetődre? Megmondhatja egy plébános a híveinek, hogy kire szavazzanak? Hogyan érvényesül az „egyház és állam szétválasztásának” kérdése?
A cikk az alábbi felhívás után folytatódik.
Ne feledd, hogy a te plébániád papjának álláspontja bizonyos kérdésben nagyon eltérhet akár a hozzátok legközelebbi másik plébánián lévő pap álláspontjától. Ez az apró tény már magában rávilágít arra, hogy nem kell túl sokat foglalkoznunk egy adott pap politikai véleményével, helyette többet kellene az egyház tanításán elmélkednünk. Az egyház valójában nem mondja azt, hogy papjainak politikai útmutatást kellene adniuk. A vatikáni zsinat Gaudium et Spes dokumentuma ezt így fogalmazza meg:
„Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és erőt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.”
Tehát fogadjuk el az „egyház és állam szétválasztását”? Ennek a kifejezésnek ugyan vannak intellektuálisan robusztusabb és erkölcsileg megalapozottabb meghatározásai, napjaink kontexusában azonban gyakran azt jelenti, hogy a vallási nyelvezetet, a vallási gondolkodást, sőt a vallás erkölcsi érvelését is ki kell zárni a politikából.
Erre a kérdésre a válaszunk csak „nem” lehet, – keresztényként ezt nem szabad elfogadnunk. Országunk alapítóitól, és még a leginkább világi amerikaiaktól is, ez a felfogás teljesen idegen lett volna egészen a közelmúltig. Kötelességünk bevinni az evangéliumot a társadalmi és politikai színtérre is, ahogyan az a Gaudium et Spes 75. is rögzíti.
Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel.
A politikánkat a hitünknek kell alakítania. Vajon van tehát egy olyan vatikáni ellenőrző lista, ahol utánanézhetünk a „katolikus álláspontnak” bizonyos politikákkal vagy jelöltekkel kapcsolatban, amelyeket aztán nekünk, laikus hívőknek támogatnunk kellene?
Nem, nincs. Ahogyan az Egyháznak nincs „katolikus orvoslás” programja, ugyanúgy nincs „katolikus politikát” képező politikai listája sem. Sőt, az Egyház elismeri, hogy a katolikusok között létezhetnek jogos véleménykülönbségek:
„Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. … Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.”
Gaudium et Spes 43
Ezek a kérdések úgynevezett „prudenciális ítéleteket” igényelnek, vagyis olyan döntéseket, amelyek a legjobb megoldást adják egy problémára az adott időben és az adott helyzetben. A szegényekkel való törődés kötelezettsége időtlen, ám nyilván mást jelentett a 12. századi Assisiben, mint a huszonegyedik századi New Yorkban. Jó emberek jól átgondolt érvekkel eltérő, sőt akár ellentétes következtetésekre juthatnak azzal kapcsolatban, hogy mi egy adott kérdés legjobb megközelítési módja. Még a püspökök és az egyházi dokumentumok is adhatnak olyan javaslatokat vagy nyilváníthatnak ki olyan véleményt egyes gyakorlati kérdésekben, amelyek ellentétesek egymással.
Amikor a prudenciális sorrendbe való beavatkozásról van szó, előfordulhat, hogy egyes magisztériumi dokumentumok nem mentesek minden tökéletlenségtől. A püspökök, valamint tanácsadóik nem mindig vették figyelembe az adott kérdés valamennyi aspektusát, illetve összetettségét.
Donum Veritatis 24.
Mindez nem azt jelenti, hogy az egyháznak nincs határozott, mérvadó véleménye a politikával kapcsolatos erkölcsi kérdésekben, mint ahogy az orvostudományban felmerülő morális kérdésekről sem szabad hallgatnia. A püspökök és a pápa révén Krisztustól kapott felhatalmazása van arra, hogy a hitet és az erkölcsöt érintő kérdésekben határozott irányt mutasson. Nem lehetünk hűséges katolikusok, ha ezt elutasítjuk. Viszont lehet más véleményünk arról, hogy ezeket a tanításokat hogyan lehet a legjobban az összetett valóságra alkalmazni. Ahogyan Trent Horn fogalmaz:
A tanítással és az erkölcsi alapelvekkel ellentétben az egyház nem nyilatkoztatja ki határozottan a híveknek, hogy bizonyos erkölcsi kérdésekben milyen válaszokat kell adniuk. Hiszen egyes kérdésekben az eltérő földrajzi, kulturális, társadalmi vagy gazdasági körülmények között egy adott közösségnek más és más válaszai lehetnek a leghelyesebbek.
Ha a papod az Egyház által lefektetett erkölcsi alapelveket hirdeti, akkor hallgasd meg imádságos szívvel, és a hallottak jussanak eszedbe majd akkor, amikor politikai kérdésekben kell döntened. Nem az ő véleményét fogadod el; szavazatoddal keresztény életedet próbálod megélni.
Ha azonban a pap a saját egyéni véleményét mondja el a morális követelmények teljesítésének konkrét módjáról, nyugodtan ne érts vele egyet! Amennyiben imádságos lélekkel megfontoltad a kérdést, és az ő véleményével ellentétes következtetésre jutottál, ne aggódj, tégy úgy, ahogyan lelkiismereted diktálja.
A legtöbb pap kerüli, hogy a plébániai kommunikációban prudenciális ítéleteket mondjon. Feleslegesen összezavarná a híveket, ha a pásztoruk véleményét összekevernék az evangéliummal. Neki (és neked is!) emlékeznetek kell a Gaudium et Spes következő figyelmeztetésére:
„… nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.”
43
Nincs azzal semmi baj, ha különbözőek a nézeteink arról, hogyan alkalmazzuk a legjobban az egyházi tanítást bizonyos társadalmi, gazdasági vagy politikai kihívások esetén. Azonban ügyelnünk kell arra, hogy a megoldások keresése során ne feledkezzünk meg az alapvető erkölcsi törvényről. Ne építsünk felesleges buktatókat másoknak azáltal, hogy egyéni véleményünket összekeverjük az egyház tanításával. Hirdessük mindig az evangélium világosságát és igazságát, hogy mindannyian üdvözülhessünk, és mindenki hozzájárulhasson saját meglátásaival a közjót szolgáló, megfontolt vitákhoz.
Írta: Michael Schmiesing, Ohio, USA
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Catholic Answers
Josefayerbrider
2024. október 14. at 12:09
INRI,
Jézus kor´ban nem volt szavazás. Hazafiak, elnyomó rómaiak, politikailag meg szektás “kisegyházakban” ilyen-olyan klerikusok viszont igen. Ahogyan ez szokás volt-van és lesz is a zsidóknál is, meg ahogyan ez ma is mindeütt van.
Jézus is egy ilyen szektás kis-egyházat alapított. Amelyen keresztül kiterjesztette az Istentisztelet érvényét (a kiválasztottságot) a nemzsidókra is…Az akkori egyháziak a saját vélt érdekükben megosztottan de ösze-össze fogtak még az elnyomó rómaiakkal is…ahogyan ma is sok helyen ugyanúgy megteszik.
A tíz boldogító Isteni parancsolat amit Mozes kapott a Sináj hegyen azonban magáert beszél. Az a “jó politika” amelyik azok betratására ösztökéli a népeket.
Erröl beszél Gamaliel farizeus is aki megmentette az apostolok életét a fötanács elöl.
Lásd Ap.csel. 5 fejezetben:
“Gamáliel beszéde.
34De felállt a főtanácsban egy Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben állt, s törvénytudó volt. Egy kis időre kiküldte az embereket, majd beszédet intézett a többiekhez: 35„Izraelita férfiak! – szólt hozzájuk. – Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni! 36Mert nemrégiben föllépett Teudás, sokra tartotta magát, és vagy négyszáz férfi mellé szegődött. De megölték, azokat pedig, akik hittek benne, szétszórták és megsemmisítették. 37Utána a népszámlálás idején a galileai Júdás állt elő, és megnyerte magának a népet. Ő is elpusztult, és akik követték, azok szétszóródtak. 38Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. 39De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe.” Elfogadták érvelését. 40Behívatták az apostolokat, megvesszőztették őket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték őket. 41Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. 42Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus.”
Osli mosolygós Madonna könyörögj érettünk…