Szerzőnk, Szalay László Ungváry Krisztián történész telex.hu-n megjelent írására reagált, Mindszenty-gyalázás a nemzeti ünnepen – válasz a telex.hu cikkére címmel. Az alábbiakban Ungváry Krisztián szerkesztőségünkbe eljuttatott levelét közöljük.
Köszönettel tartozom Szalay Lászlónak azért, hogy reagált Mindszenty Józsefről szóló írásomra. Nem állt szándékomban Mindszentyt gyalázni. Egyetértünk abban, hogy Mindszenty életművének értékes aspektusai is vannak. Abban is egyetértünk, hogy az életművet nem lehet csak a zsidóüldözéssel kapcsolatos részletekre szűkíteni – eredeti cikkem épp ezért számos más aspektussal is foglalkozott, amelyet azonban Szalay cikkében nem vitatott. Így most én sem tehetek mást, mint hogy arra reagáljak, ami eddig vita tárgya. Még egyszer megismétlem: magam is úgy gondolom, hogy Mindszenty rendkívüli állhatatossága, mély keresztény hite sok szempontból példaértékű. A vita tárgya nem ez, hanem az, hogy az életmű hogyan viszonyul más katolikus hősök életművéhez, illetve hogyan és mennyiben méltó arra, hogy állami – adófizetői – pénzből kultuszt építsenek köréje, kinevezve őt a katolikus egyház legfontosabb XX. századi alakjának.
Szalay László már korábban is önzetlenül segítségemre volt, így most is köszönettel tartozom neki azért, hogy módot ad arra, hogy a nyilvánosság előtt is pontosabban láthassuk Mindszenty életútjának vitatott részleteit. Megköszönve hasznos pontosító igyekezetét, mégis meg kell állapítanom, hogy Szalay ellenem felhozott érdemi érvei tévesek. Mindezt egyébként Balogh Margit csakugyan kiváló monográfiájára hivatkozva is megállapíthatjuk.
1. Nem igaz, hogy Mindszentynek semmi felelőssége sincsen a nyilas mise kapcsán, amelyben az egyház bizonyos képviselői nagy nyilvánosság előtt nyilvános hálaadást mondtak azért, hogy Veszprémből deportálták az üldözötteket. Módja lett volna arra, hogy ezt a gyalázatos akciót szószékéről később elítélje, de nem tette. Lehet erre azt mondani, hogy egy ilyen kiállás mit sem változtatott volna a már elhurcoltak sorsán, azonban ez az érv morális szempontból nem állja meg a helyét, mert egy bűncselekmény elvi elítélése független attól, hogy a tettes hogyan büntethető, illetve attól, hogy az áldozat hogyan kárpótolható. Ráadásul gyakorlatilag sem lenne igaz ez az érv, ugyanis 1944 nyarától még nem kevesebb, mint kilenc hónap idő állt mindenkinek rendelkezésre ahhoz, hogy valamilyen viszonyt alakítson ki embertársai üldözésével kapcsolatosan – akik egy része munkaszolgálatosként, bujkáló civilként még nagyon is jelen volt. Franciaországban a francia honos zsidónak minősített állampolgárok kétharmada élte túl az üldöztetéseket, holott ott azok négy éven át tartottak – nem utolsósorban azért, mert a francia állam és egyház hivatalosságai egyértelműbb fogalmazásokra voltak képesek, mint a magyar illetékesek. Bibó István teljesen jogosan mutatott rá arra, hogy az 1944-es gyalázatos események kapcsán a legnagyobb gondot az okozta, hogy sem az állam, sem az egyház legfontosabb vezetői nem voltak képesek időben az egyértelmű és határozott állásfoglalásra, és ennek az egyértelmű és határozott állásfoglalásnak a hiánya az egész társadalomra bénítóan hatott. Itt is erről kell beszélnünk.
2. Nem állítottam sehol sem, hogy a ferences templom, ahol a nyilas misére sor került, Mindszenty joghatósága alatt állt. Mindszenty felelőssége nem abban ragadható meg, hogy módja volt-e közvetlenül letiltani az akciót, hanem abban, hogy valamilyen módon viszonyulni kellett neki is ehhez a holokauszt történetében kirívóan embertelen és keresztényietlen akcióhoz.
3. A háború után Mindszenty – ahogy Szalay is írja Balogh nyomán – áthelyeztette a nyilas miséért felelős ferences házfőnököt, de ezt épp nem büntetésből tette. Szalay akaratlanul is hamis látszatot kelt, mert nem azért helyeztette át, hogy ezzel érzékeltesse vele, hogy szörnyűségben volt társtettes, hanem azért, hogy a felelősségre vonás elől megvédje. Ez sajnos bűnpártolás. Nem fogadható el az a kifogás, hogy azért tette ezt, mert nem akarta, hogy az ügy ráégjen az egyházra. Talán a deportáltakkal szemben elkövetett tömeggyilkosság feletti örvendezés nem égett rá így is? Eleve nem egyértelmű, hogy az ügyben mi zavarta Mindszentyt igazán: az, hogy egy misén pártegyenruhában jelentek meg, vagy az, hogy hálát adtak a zsidók deportálásáért, vagy az, hogy még a Te Deumot is elmondták. Abból, hogy Mindszenty magát a hálaadó szentmisét engedélyezte, csak éppen a Te Deum elmondását és a pártegyenruhát kifogásolta, leginkább arra kell következtetnünk, hogy maga a hálaadás nem érte el az ingerküszöbét.
4. Az az állítás, hogy a ferences házfőnök azért engedélyezte a nyilas misét, mert ezzel akarta elfedni a náluk zajló tömeges embermentést, színtiszta fikció. Még Balogh is csak feltételesen említi ezt, de semmilyen ellenőrizhető forrást nem ad meg Mindszenty emlékiratain kívül, amiben sajnos, ahogyan azt Balogh is meggyőzően feltárta, számos esetben valótlanságok olvashatóak. Ebben az esetben ez teljesen nyilvánvaló. Nem lehet 500 embert megmenteni anélkül, hogy ne lett volna legalább egy tucatnyi, aki tanúskodott volna erről 1945 után. Ha valaki itt legendákat melegít fel, az nem én voltam.
5. Stern Samu nem cáfolja az én állításomat, amely szerint Mindszentynek semmi köze sem volt a budapesti zsidók megmentéséhez. Stern általánosságban nyilatkozott csak, semmi konkrétumot nem jelölt meg. Minden bizonnyal az október 31-én kelt és csakugyan csak november 13-án átadott memoranduma volt az, ami Sternt erre a nyilatkozatra bírta. Ezt egyébként Balogh is egyértelművé teszi. Stern nyilatkozata tehát nem arról szól, hogy Mindszenty megmentette volna a “budapesti zsidóságot” – miközben Mindszenty ezt vindikálja magának. Ami már csak azért is elképesztő, mert az állítólag megmentett budapesti zsidóság egy részét 1944 nyarán így is deportálták (mindenkit, aki az elővárosokban lakott), a többiek egy részét novemberben deportálták, a maradékuk pedig dobhatott egyet a túlélésért, de így is kb. 15 ezer ember ebbe belehalt. Ehhez az egészhez Mindszentynek semmi, de semmi köze sem volt, semmilyen szempontból sem, leszámítva természetesen az október 31-én kelt és november 13-án átadott memorandumot, ami rendkívül fontos ugyan morális szempontból, azonban az üldözöttekre nézve semmilyen következménnyel nem járt. Tehát: valótlant állított saját magáról visszaemlékezéseiben. Ez persze nem katasztrófa, idős volt már, és sok szenvedés és megrázkódtatás érte, de a tények – akármit is gondolunk Mindszentyról – minket kötnek.
Mindszenty életműve sok tanulsággal szolgál. Fontos, hogy beszéljünk róla, együtt és ne külön-külön. Üldöztetése, mártíromsága, erényei és emberi botlásai mind alkalmasak arra, hogy jobban megérthessük a XX. század borzasztó kísértéseit és azok tiszteletére helyezzük a hangsúlyt, akik ezeknek leginkább ellenállni képesek voltak. Sajnálom, ha azt a látszatot keltettem, hogy a hitéről rettenetes szenvedésekkel tanúságot tevő mártír bíboros életműve csak hibáiból állt volna.
Ungváry Krisztián
történész
