A Katolikus.ma június 16-án számolt be a hírről, mely szerint nyilvánosságra hozták az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus himnuszát. A videóklipp nélkül publikált műről Kovács Szilárd Ferenc orgonaművész, a Pécsi Székesegyház kántorának szerkesztőségünkbe eljuttatott cikkét közöljük.
A közelmúltban vált nyilvánossá az 1938-as Eucharisztikus himnusz új feldolgozása. A zenei projektben Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes, zeneszerző mint producer vett részt. A hangszerelést – a korábbi híradások szerint – Pejtsik Péter végezte.
Az új feldolgozást itt lehet meghallgatni:
A megújulás az élet sok területén ad olyan lendületet az ember számára, amelyet más módon nem érhet el. Igaz ez a hitéletünkre, az Istenkapcsolatunkra, de ugyanígy a zene bizonyos területeire is.
Valószínűleg egy friss hangszerelés könnyebben eljuthat a fiatalokhoz, a populáris nyelvezet az ő esetükben erősebb megszólító erővel bírhat. Igaz, ez általánosságban nem feltétlenül biztos, inkább úgy mondanám, egy részüknél válhat be, hiszen a fiatalok zenei világa igen szerteágazó, a divatot pedig nem lehet uniformizálni.
Az 1938-as Eucharisztikus himnusz szövege Bangha Bélától, a dallama Koudela Gézától származik. Az eredeti, ma is használatban lévő harmonizáció – Leányfalusi Vilmos atya elmondása szerint – Harmat Artúr műve. Ha így van, külön érdekes, hogy Bangha kifejezetten éles kritikai véleményt fogalmazott meg Harmat Szent vagy, Uram! [a továbbiakban: SZVU] harmonizációit illetően, végül az ő költeménye és Harmat zenei világa mégis igazán szép egységet alkotott. Ennek oka, hogy a szöveg, a dallam és a harmonizáció egy tőről fakad, egy stiláris világot képvisel. Ez a hármas egység az a cölöprendszer, amely alkalmassá tette ezt az éneket a különböző ízlésvilágú emberek megszólítására és zenei összehangolására. Nagyon óvatosnak kell lennie annak a zenésznek, aki egy ilyen anyaghoz hozzá kíván nyúlni. Nem lehetetlen, de ha nem elég figyelmes és/vagy nem rendelkezik kellő egyházzenei praxissal, könnyen olyan sérülést okozhat, amely megbillenti az egységet, ezzel a himnusz akár elveszítheti eredeti funkcióját.
Ha meghallgatjuk a korabeli előadást, az ének inkább egy indulónak tűnhet, elsősorban lendületessége miatt, de a feszes interpretáció is ezt erősíti.
Mivel a himnusz bekerült a SZVU-ba, hamar elterjedt, a gyakorlat során kicsit lelassult, a hívek mind a mai napig előszeretettel és fennhangon éneklik a különböző liturgikus alkalmakon. Talán ez az az énekünk, amelyet korosztálytól függetlenül mindenki szeret és a magáénak érez.
Ennek leginkább az lehet az oka, hogy a dallam már eredetileg is a tömegéneklés szándékával íródott. Ez fontos szempont, hiszen a közösségteremtés egyik kulcseszköze a hívek egységes liturgikus zenei megnyilvánulásának minősége és motiváltsága.
Nem minden dallam alkalmas erre a közösségi éneklésre, zenei szempontból néhány kívánalomnak eleget kell tenni. Az egyik ilyen paraméter, hogy az ének szűkebb hangterjedelemmel rendelkezzen, így egyaránt kényelmes lehet a magasabb és a mélyebb hangfajok számára. Az 1938-as dallamnál ez az elvárás megvalósult, hiszen a dallam hangterjedelme alig lépi túl az egy oktávot. Továbbá szerencsés, ha az ének ritmusa nagyjából egyenletes, mert ez a fajta „monotónia” kiválthatja a vezénylő mozdulatot: általa szinte magától összehangolódik az éneklés. A jellegzetes és határozott sortagolások és a refrén is segítik a közös éneklést. A harmonizáció szintén fontos. Ha ugyanis például minden dallamhangra külön akkord jut, akkor ez az állandósult harmónia-ritmus egyfajta, a zene által történő „vezénylést” adhat a hívő közösség számára.
Mi történt ezzel a mindenki által szeretett énekkel?
Először is – és most kizárólag a frissen közzétett alakról írok, lehetséges, hogy készült, vagy készülni fog belőle kórusváltozat is – eltűnt a közösség, helyette néhány, különben a populáris gyakorlatban kifejezetten szép hangi adottságokkal rendelkező szólista dalolta el a himnuszt. Ahogyan a szólóéneknél ez megengedett, finom ritmikai változatok, hajlítások kerültek a dallamba, ezzel lényegileg elszakítva azt a népi gyakorlattól. (Vagy ha ezt a hívőközösség egy része mégis el tudná sajátítani, akkor az új dallamváltozat által kerülne ék a generációk közé, hiszen együtt a régivel kaotikus lenne a megszólaltatás.) A Harmat-féle harmonizáció leegyszerűsödött, ebben egyértelmű a visszalépés, ezt a zenekari hangszerelés sem tudja ellensúlyozni, melynek stílusa leginkább egy John Williams-féle amerikai filmzenére emlékeztet. Szép az, jó az, de a nagy kérdés mégis az: a mi Eucharisztikus himnuszunkhoz ennek mi köze van, mi a magyar benne és hová lett Koudela, Harmat utóromantikus zenei világa? Különben az egyházzene-történet során előfordult már hasonló, elég, ha a Medici-féle gregorián-reformra gondolunk, amely során a teljes ősi gergelyi énekrepertoárt hamisították meg olyanformán, hogy egy későbbi kor (a reneszánsz) zenei esztétikájának kívánalmait érvényesítették rajta. (Ebbe a projektbe még Palestrina is majdnem belesodródott.) Mára sikerült visszatérni az eredeti forráshoz, így újból a tiszta és autentikus gregorián dallamokat használjuk hivatalosan is.
Azt hiszem, értem, meg is értem, mi volt a célja ennek az új feldolgozásnak. Lehetséges, hogy a hívek egy részét ez megérinti majd, úgy legyen, és ilyen módon megvalósul az eredeti terv.
Hogy az írásomban ne csak az elmélet kapjon helyet, végezetül álljon itt egy zenekaros változat, amely Felföldi László püspökszentelési miséjére íródott. Teljesen új a harmonizáció, de az szándékosan nem szakít az eredeti zenei stílussal. A zenekari hangszerelés is friss, viszont a dallam teljesen érintetlen maradt, azért, hogy azt a hívek: gyermekek, szülők, nagyszülők együtt tudják zengeni Krisztus dicsőségére.
Kovács Szilárd Ferenc
orgonaművész
