Valóban megváltoztatja a házastársakat a házasság szentsége?

Paul Habsburg atya, a Krisztus Légiója Kongregációjának tagja sokat foglalkozik a házasság kérdésével és tanácsokat ad a hozzá forduló pároknak. Az Aleteián sem először szólal meg, hogy megossza velünk tanácsait, gondolatait.

Minden szerelmi történetben létezik egy „előtte” és egy „utána”, a házasság szentsége előtti és utáni idő. Ez a szentség ad egyedül erőt ahhoz, hogy a házasság sikeres legyen és kiállja az idők próbáját. Úgy tűnik, minden a régi, de mégis minden megváltozik.

Van egy olyan jelenség, amely mindig meglep engem. Sok pár egy évnyi házasság után már különválik, még akkor is, ha a házastársak jóval az egyházi házasság előtt már több éve együtt éltek. Ha ezen elgondolkodunk, úgy tűnik, vannak olyan elvárások, amelyek nem felelnek meg a házasság realitásainak. Ha minden reménységünket a szerelembe vetjük, mondván, hogy ez a titokzatos erő majd mindig velünk fog maradni, félő, hogy homokra építkezünk… Szerencsére a hitünk megszabadít bennünket ettől a kissé naiv elvárástól. Mert az igazi erő legelőször is a szentségben rejlik, nem pedig egy érzésben. Abban a szentségben, amely a Teremtő stabil és hűséges jelenlétét ígéri nekünk. Azét a Teremtőét, aki velünk van az elköteleződésben az esküvő napján, mindörökre. Azét, aki megadja, kiegészíti mindazt, amink nincs.

Egészen konkrétan: mi az, ami valóban megváltozik, mi az igazi különbség a házasság szentsége előtt és után? A válaszhoz emlékeztetni szeretnék a szentségek jelentésére, éspedig a Biblia egyik olyan mondatából kiindulva, amelyet mindannyian ismerünk, de talán nem látjuk mindig a mélységét: „Isten megteremtette az embert, saját képmására” (Ter 1, 27). Az eredeti állapotban az emberi természet még tudott úgy cselekedni, ahogyan Isten cselekszik, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. De az emberi természet megsérült, amikor az ember elbukott. Egy kicsit olyan ez, mintha az anya és a gyermek között a köldökzsinór sérült volna meg, szakadt volna el. Következésképpen az embrióba nem tud átmenni az édesanya egész életereje, és az embrió nehezebben fejlődik. Hasonlóképpen, az eredeti szakadás után Isten egész élete nem hatol be az emberbe, és e pillanat óta a szeretet nehézzé, sőt nagyon nehézzé vált. Szent Pál maga is elismeri ezt a kettős törvényt, amelyet a saját bensőjében is felfedez:

„A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz.” (Róm 7, 22-23).

Az egész Biblia Isten válasza az ember tagadására, „nem”-jére. Kifejezi az Úr erőfeszítését, hogy megújítsa a köldökzsinórt Közte és miközöttünk, és végül elvezessen minket a megtestesüléshez: ha az Isten végezetül emberré lesz, akkor visszavonhatatlanul Velünk-levő-Isten lesz. Ezzel felkínálja a lehetőséget, hogy ismét befogadhassuk az isteni életet. Ennek a Velünk-levő-Istennek az egyik legerősebb kifejeződési formái a szentségek. A szentségeknek köszönhetően Isten élete újból beleáramlik az emberbe. A mi életünk, Isten életével együtt, így válik igazi, valódi életté – ahogyan ezt Isten a kezdetektől fogva tervezte. A szentség tehát egy kapu, amelyen át Isten belép az életünkbe, hogy velünk maradjon.

Akkor hát mi változik meg a szentségeknek köszönhetően? Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is el szeretném magyarázni önöknek, mi a különbség az egyházi rend szentségénél az „előtte” és az „utána” között. A pappá szentelésem előtti héten a közösségem azt javasolta, menjek el mindennap egy altemplomba, a többi felszentelendő testvéremmel együtt. Mindenki a maga oltáránál ismételgette a misét az elejétől a végéig, hogy jól sikerüljön majd a nagy napon. Ez annyit tesz, hogy átöltöztem, felvettem a papi ruhát, előkészítettem az oltárt és elmondtam végig a misét… anélkül, hogy már pap lettem volna. Amikor azt mondtam, „ez az én testem, mely értetek adatik”, „ez az én vérem kelyhe”, nem történt semmi, mert még nem voltam pap.

Felszentelésem napján – Rómában, 2001. december 22-én – a püspök a fejemre tette a kezét. Másnaptól kezdve pontosan ugyanazokat a szavakat mondtam és ugyanazokat a gesztusokat végeztem, mint korábban. De az Ég megnyílt, és az Úr leszállott, hogy gyógyítson, tápláljon, megbocsásson, szolgáljon és megújítson… Én semmit sem változtattam a szavaimon és mozdulataimon, de a szentség mindent megváltoztatott! Papi viselkedésem, mozdulataim már nem az enyémek, jelentésük megváltozott. Megtölti őket Isten jelenléte. Telítődnek Megmentőnk megváltó hatalmával. Én nem változtam semmit. A szentség változtatott meg mindent. Már nem mondhatom azt, hogy nincs kedvem misézni, gyóntatni, meghallgatni az embereket, megnyitni szívemet az Úrnak. És milyen jó, hogy ez így van! Mert Neki szenteltem magamat.

Azt hiszem, a házasság szentségének ugyanilyen átalakító erőt tulajdoníthatunk. Valóban van egy „előtte” és egy „utána”. A gesztusok jelentése és értéke csaknem teljesen megváltozik. Az esküvői szertartás nyitó imádsága ezt mondja a jegyespárról: „Szívük tele van az egymás iránt érzett szeretettel, de Rád akarják bízni ezt a szeretetet, és arra kérnek, szenteld meg azt”.

Megszentelni, ez annyit tesz, oltalmába ajánlani: adjuk a szeretetünket Istennek, hogy rendelkezzék vele. A szentség előtt még mondhatjuk azt, hogy a pár szerelme kizárólag a jegyesekre tartozik. Gesztusaik kifejezik szerelmüket, de kettejükre korlátozódnak. Azt jelentik: szeretlek. Nem többet, és nem kevesebbet. A Teremtés kezdetén ezeknek a gesztusoknak Isten jelenlétének helyévé kellett volna válniuk. Isten láthatatlan szeretetének látható jelét nyújtották a világban, olyan helyet jelentettek, ahol Isten működése a világban folytatásra talál.

Az esküvő napján ők ketten a házasság szentségét adják egymásnak. Szerelmüket felajánlják Istennek. Ebben a pillanatban a Szentlélek megváltoztatja szerelmük jelentését és termékenységét mind gondolataikban, mind szavaikban, mind gesztusaikban. Korábban szép volt, amikor átölelték egymást. De ez az ő dolguk volt. Most, a házasság szentségének köszönhetően, amikor megölelik egymást, az ég megnyílik, és az Úr leszáll, hogy gyógyítson, tápláljon, megbocsásson, szolgáljon és megújítson … Ők ketten nem változtattak semmin, de a szentség mindent megváltoztatott.

A szentségen keresztül Isten a házastársak cselekedeteit a maga cselekedeteinek szintjére emelte. Gesztusaik immár nem teljesen csak az övéik, jelentésük megváltozott. Elteltek Isten jelenlétével, Megmentőnk megváltó hatalmával. A pár nem változott, a szentség mindent megváltoztatott. Ráadásul, immár nem mondhatják azt, hogy nincs kedvük egymást szeretni, befogadni, ajándéknak lenni a másik számára. Mert a szerelmüket Istennek ajánlották fel. Ez elsőre nagyon súlyosnak tűnhet. De olyan gazdagságban van részük, amely végtelenül bőségesebb, mint az övék!

Egy napon egy fiatal pár, akiknek elmondtam ezt a fenti magyarázatot, ezt mondta nekem:

„De hát akkor, ha egy nap nagyon rossz hírről hallunk, például hogy valahol merénylet történt, és aztán este valódi szeretettel, önmagunk ajándékozásával megöleljük egymást, akkor vajon ez azt jelenti, hogy valamilyen engesztelést végzünk, egyfajta jóvátételt nyújtunk? Hogy ezáltal egyensúlyt teremtünk a világban a „nem” és az „igen” között, mert a szerelmünkben jelenvalóvá tesszük az Istent? Így van ez? Igaz ez?”

Igen, igaz. Az ő „igen”-jük egy nagyon erős „igen”! Emlékszem, nem is tudtam elrejteni örömömet a fiatal házasok előtt. Arra bátorítottam őket, próbáljanak meg mindig így élni. Őszintén szólva, azt hiszem, a házasság szentsége elég hasonló az egyházi rend szentségéhez. A szeretet által a házaspár éppúgy eléri, hogy az Úr leszálljon közéjük, mint ahogyan mi papok elérjük ezt a felajánláskor.

Kedves párok, tudatosítsátok magatokban hivatásotok nagyszerűségét!

Forrás: Paul Habsburg atya | Aleteia

Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.