Tényleg szükségünk van egy újabb évre?
A 2021. évre szóló tanácsom egyszerre szerény és merész: Tegyük a dolgunkat!
Miután – bár rúgkapálva és ordítva – végigvonszolódtam a 2020. éven, kész vagyok kijelenteni: elegem van. Önök hogy gondolják?
Hogyan reagálnának az ilyen panaszkodásra? Nem csak azért kérdezem, mert többnyire ilyen kijelentéseket hallottam, hanem mert amikor ezt írom, már itt van 2021 a nyakunkon.
Amikor az elkövetkezendő évről gondolkodom, korábbi újév kezdések szellemei kísértenek. Emlékszem arra az esztendőre, amely egy barátom gyermekének a halálával kezdődött, aki kábítószer-túladagolásban halt meg. És emlékszem egy másik évre, ami ugyancsak egy barátom gyermekének a halálával kezdődött, ismét drog-túladagolás miatt.
Felidézem azt az évkezdést, amikor a mentőautóban utaztam, azért imádkozva, hogy az általam szeretett személy ne haljon meg útban a kórház felé. Ha kitartóan gondolkodom, fel tudom idézni azt az új évet is, amely úgy kezdődött, hogy a legjobb barátommal az udvarukon állva felnéztünk a csillagokra. Amikor azt mondtam: „Az elkövetkező év jobb kell, hogy legyen, mint a tavalyi!” – félig-meddig viccesen így korholt: „Pszt, ne mondj ilyet! Meghallhatja a világegyetem.”
Kevés ember emlékszik majd szívesen a 2020. évre. Kevesen lesznek majd, akik aggodalom nélkül fordulnak a 2021. év felé. Mindkét hozzáállás érthető, sőt, talán elkerülhetetlen. Vajon Krisztus követőiként – átvészelve 2020 viharait – hogyan várjuk a titkokat rejtő 2021. évet?
Nos, van néhány csábító hiba, amit jobb lesz elkerülni. Az oktalan optimizmus, és az ábrándozás, kiegészítve azzal az elbizakodott kijelentéssel: „Ne aggódj! Tudom, hogy minden rendben lesz!” – valószínűleg sértő szavakat, sőt, még rosszabbat is kiváltana belőlem. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a világon túl sok ember szervezne vidám énekes összejöveteleket, hogy az „Ő a kezében tartja a világot!” kezdetű spirituálét énekeljék 2021 kezdetén.
Van ennél komorabb lehetőség, egy olyan ösvény, amely közelebb áll erősen fejlett melankolikus természetemhez, nevezetesen a kétségbeesés homálya: „El vagyunk átkozva! Rosszabb lesz, mielőtt még annál is rosszabb lenne! Isten ítélete van rajtunk! Imádkozzunk gyors és könyörületes halálért, hogy ne irigyeljük a holtakat!” Ez az elvakult válasz a sötétségre (mind az igazira, mind pedig a képzeletbelire) elzárja a kegyelemhez vezető utat, és akadályozza a természetes erényeket. Azok, akik szeretik a gyermekeiket, nem lépnek erre az útra. Sem pedig azok a lelkipásztorok, akik igazi pásztorok, nem csak bérmunkások.
Mit tegyünk tehát mi, Krisztus követői az óév végén, és az új év hajnalán? Emlékeznek a régi viccre? „Ha meg akarod nevettetni Istent, mondd el neki a terveidet!” Ebben van egy adag bölcsesség, de néhány csipet méreg is. A bölcsesség abban mutatkozik meg, ha felismerjük, hogy Isten tudása, jósága és ereje messze meghaladja a miénket, és mi képtelenek vagyunk arra, hogy a világot saját ismereteink, ötleteink, kedvünk szerint formáljuk. Ahogy egyre idősebb leszek, látom magam mögött sok tervem, bizonyosságom és elhatározásom romjait. Az élet nemegyszer emlékeztet arra, hogy sokkal nagyobb nálam. Mindezzel azonban nem akarom azt sugallni, hogy mindnyájan adjuk fel, sodródjunk a hullámokkal. Ezt a mérgező kísértést kerüljük el.
Helyette azt tanácsolom, tegyünk valamit, ami egyszerre szerény és merész: tegyük a dolgunkat! Teljesítsük a kötelességünket, tartsuk be az ígéreteinket és tegyük meg, amit ránk bíztak. Én a szentmisére felkészülten fogok érkezni. Meghallgatom a gyónásokat, ha arra kérnek. Megválaszolom az email-jeimet, válaszolok a telefonhívásokra és kifizetem a számláimat. Annak fényében osztom be az időmet, energiámat és erőforrásaimat, ahogy azt Isten és felebarátaim jogosan elvárják tőlem. Bármennyire gyenge és korlátok köré szorított vagyok, mindig úgy viselkedem majd, mint aki egy bizonytalan világban él, de biztos abban, hogy napjai múltával Isten elé kell állnia.
Amikor összezavarodom, elbátortalanodom, megijedek, kísértést érzek vagy szenvedek, azt kérdezem majd: „Milyen jót tehetek most?” És ha ahhoz nincs kedvem, megkérdem majd magamtól: „Mit tehetnék most, hogyan bizonyíthatnám Istennek, hogy hálás vagyok minden kegyelméért és áldásáért?”
Nem tudom, mit tartogat 2021 számomra vagy mások számára. Azzal a bizonyossággal nézek előre az ismeretlenbe, hogy Isten hűséges, és megadja majd nekünk azt, amire az üdvösségünkhöz szükség lesz. És ha Isten megkérdezi a véleményemet, megmondom majd neki, hogy nagyon szeretném, ha 2021 jobb lenne, mint 2020 volt.
Írta: Robert McTeigue SJ via Aleteia
Fordította: Eiben Ingeborg
