A pokol valóságos – és nem üres

Robert Barron, Los Angeles segédpüspöke és az online evangelizáció egyik úttörője nem igazán hajlamos a vitákra. A tévés főpap mégis nagy vihart kavart júniusban, ami még ma is kelt hullámokat.

Ez a vita valójában egyáltalán nem új. A június 25-i evangéliumot (Mt 7) magyarázva Barron püspök megjegyezte, hogy „időtlen idők óta” kérdezgetik az emberek, hogy ki üdvözül és ki kárhozik el. Válaszában Barron így érvelt:

Az Egyház hivatalos válasza az, hogy nem tudjuk. Világos figyelmeztetést kaptunk, hogy a kárhozat valós lehetőség. Azt valóban tudjuk, hogy a mennyben sokan vannak, hiszen a szentekről az Egyház ezt formálisan kijelentette. De nincsenek „anti-szentek” az Egyházban, senkiről nem jelentette ki az Egyház formálisan, hogy pokolra jutott.

Ezért, anélkül, hogy megadnánk magunkat egy pillanatra az „akármi lehet” vélelemnek, engedtessék meg, hogy reméljük, hogy minden ember üdvözülhet. Valóban, Szt. Pál így ír Timóteusnak: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4).

Barron püspök elmélkedését széles körben hasonlítják a Hans Urs von Balthasar svájci teológus által feltett híres (vagy hírhedt) kérdéshez: „Merhetjük-e remélni, hogy minden ember üdvözül?” (Barron püspök Balthasar jól ismert rajongója.)

Barron kétségkívül az első olyan, széles körben megbecsült főpap, aki valamiféle univerzalizmussal kacérkodik. A nagy Avery Dulles bíboros szintén kijelentette, hogy az igazhitű katolikusok válaszolhatnak Balthasar kérdésére igennel. Előtte a Keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta (jobban ismerhetjük polgári nevén: Edith Stein) valami hasonlót feltételezett. Az ő érve így hangzik: ha Isten szeret mindenkit (amint úgy tudjuk, szeret), és mindenki képes megnyitni magát az ő szeretetére (amint úgy tudjuk, képes), remélhetjük, hogy Isten megtalálja a módját, hogy kicselezze az emberi szembeszegülést.

Viszont, ha valaki úgy gondolja, hogy „minden ember üdvösségét remélni” azt jelenti, hogy minden ember, aki valaha élt, képes elkerülni a poklot, akkor úgy érvelnék, hogy ez az álláspont ellentétben áll a Szentírással, a szent hagyománnyal, a Tanítóhivatal tanításával és a szent katolikusoknak az évszázadok során adott személyes kinyilatkoztatásokkal.

Először is: az Írás. Jézus és az Újszövetség szerzői többször említik a poklot és ezen versek közülnéhány, úgy tűnik, arra utal, hogy vannak is benne. Jézus azt mondja, hogy a romlás útja széles és könnyű (Mt 7,13–14). Máshol beszél a bárányok és a kosok szétválasztásáról, utóbbiak sorsa az örök büntetés. (Mt 25,31–46). Lukács evangéliumában így int: „Távozzatok tőlem egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás!” (Mt 13,27–28). A Jelenések könyve így tanít: „a gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek. Ez lesz a második halál.” (21,8) Értelmezhetjük-e mindezeket a figyelmeztetéseket csak üres fenyegetéseknek – mintha ebben ez egy esetben, a mi Urunk nem vinné végbe saját szavát?

Konszenzus van az apostoli atyák között is arról, hogy a pokolnak vannak lakói. Antiochiai Szent Ignác kijelentette: „a családok megrontói nem öröklik az Isten országát… Az ember olyan bolond lesz, hogy elindul az olthatatlan tűzbe: és így mindaz is, aki hallgat rá”. Szent Kelemen pápa második levelében ezt olvassuk: „Ha elhanyagoljuk az ő parancsait, semmi sem ment meg minket az örök büntetéstől”. Szent Jusztinosz vértanú apologéta hasonlóképpen tanít: „úgy hisszük, hogy azok, akik romlottan élnek és nem térnek meg, örökké tartó tűzzel bűnhődnek”. Szent Iréneusz írta, hogy Isten „elküldi a gonoszság lelki seregeit, és az angyalok, akik vétkeztek és elhagyták hitüket, mások mellett az istentelenekkel, igazságtalanokkal, törvénytelenekkel, istenkáromlókkal mennek az örök tűzre”.

Ilyen egyetértést találunk az egyházi tanításban is. Az I. lyoni zsinat (1245), a II. lyoni zsinat (1274) és a firenzei zsinat (1439), akárcsak XII. Benedek pápa Benedictus Deus kezdetű bullája (1336) azt tanítja, hogy mindenki, aki halálos bűn állapotában hal meg, örök büntetést szenved a pokolban. Néhány helyi, középkori zsinat szintén megállapította, hogy akik a bűn állapotában halnak meg, azokat örök kárhozat sújtja. A Katekizmus (KEK 1022, 1035) megerősíti ezt a tanítást.

Végül: sok szent és más katolikusok is kaptak magánkinyilatkoztatást arról, hogy a pokol bizony nem üres. Többek közt Avilai Nagy Szent Teréz, Lúcia nővér, Fatima látnoka, Boldog Emmerich Katalin, Bosco Szent János és Szent Faustina Kowalska. Lúcia nővér úgy írta le, hogy „egy hatalmas tüzes tó. Ebbe a tűzbe belezuhanva láttuk a démonokat és a kárhozott lelkeket.” Miközben Szent Faustina azokról a kínzásokról írt, amelyet az összes kárhozott együtt szenved el, ez még nem a gyötrelmeik vége. A különböző lelkeknek saját kínzásokat is szántak. Ezek az érzékek kínjai. Minden lélek szörnyű és leírhatatlan szenvedéseken megy keresztül, ezek összefüggésben vannak azzal a móddal, ahogy vétkeztek.

A kérdést, hogy „remélhetjük-e…”, leginkább hasznos teológiai gyakorlatnak tekinthetnénk, de egyszerűen nincs bizonyítékunk arra, hogy határozott igennel válaszoljunk. A rózsafüzértizedek végén mondott fatimai fohász híres frázisa, hogy „vidd a mennybe a lelkeket”, talán leginkább úgy érthető, hogy minden olyan, éppen most élő lélekre vonatkozik, aki biztosan képes természetfeletti hitet mutatni Krisztusban, még bármikor a halál pillanata előtt. A kihívás minden egyes személy számára az első század Palesztinájától kezdve a XXI. század Amerikájáig ugyanaz marad: melyik utat választod?

Írta: Casey Chalk / crisismagazine.com

Fordította: Erdős Attila atya