Tanévkezdés Márton Áronnal

Márton Áron 1933-ban Kolozsvárra érkezve, György Lajos könyvtártudóssal, művelődéstörténésszel útjára indította az Erdélyi Iskola című pedagógiai és népművelő folyóiratot. A Trianon utáni erdélyi magyar társadalom szétesőben volt, a liberalizmus, a marxizmus és a fasizmus ordas eszméi hódítottak egész Európában, ráadásul ekkorra ért fiatal felnőttkorba az a háborús neveltetésű korosztály, amelyik az első világháború „véres esztendeiben lépett a világba”. ^{(A kiszélesített iskola. Erdélyi Iskola 1933/34. évf. 1-2 sz.)} Márton Áron, aki az első világháború frontjain harcolt, papként az erőszakmentesség apostola lett. Nem voltak háborús nosztalgiái – háborúról a hátországban, és még száz évre visszamenőleg szoktak nosztalgiázni –, ilyen minősítései voltak a „nagy háborúról”: nagy mészárszék, a halál aratásának nagy alkalma, vagy pokoli torna. Tudta, hogy nem térhet ki a feladat elől, ami elé a történelem állította. Tudta, hogy a növekvő nemzedéket nem lehet árral sodródva hagyni.

Látta azt a szellemi eltévelyedést is, ami akár marxizmusként, akár liberalizmusként felforgatta az értékrendet, mert tagadta, hogy lenne legfőbb érték, amire a nevelésnek – egész pontosan: növelésnek – irányítani kell a növekvő gyermek és ifjú figyelmét. Egyetemi lelkésznek érkezett Kolozsvárra, így a teljes ott képzett katolikus magyar egyetemi közösségre hatással volt – az értelmiségi létet nem a karrier lehetőségének, hanem a szolgálat kötelezettségének tekintette –, de ezen belül a pedagógusjelöltek voltak azok, akikre a jövő nemzedék formálását leginkább rábízhatta. Még Gyulafehérvárról, 1932-ben írta az Erdélyi Tudósító számára:

„Világnézeti függetlenség nincs. Annak hangoztatása egy már meglévő burkolt világnézetnek az útját készítgette elő.”
(Világnézeti függetlenség? Erdélyi Tudósító 1932. évf. 397-399. o.)

Márton Áron ismerte a szellemi-ideológiai „piac” tarkaságát, jól látta, hogy „a bolsevizmus édes gyermeke a liberalizmusnak”. (U.az.) Tudta, hogy a marxizmus és a liberalizmus egyaránt materialista, internacionalista, egyformán az egész világ fölötti befolyásra törekszenek, és ugyanúgy igényt tartanak az agymosás monopóliumára is. Mindkét ideológia háttérbázisát a XIX. századi pozitivista filozófia képezi. A „pozitív” szó itt nem értékfogalom, hanem a latin „positio” szóra utal, aminek jelentése: állás, helyzet. E kifejezéssel írta le Auguste Comte (1789-1857) saját filozófiáját, ami szerint ismereteink tárgyának csak az érzéki tapasztalat tényeit tekinthetjük, csak azt a felületet ismerhetjük meg, amit érzékszerveinkkel, természettudományos ismereteinkkel felmérhetünk.

A pozitivizmus számára a dolgok lényege, végső alapja tehát rejtve marad, a pozitivizmus nem kérdez rá a mélyebb oksági összefüggésekre. Ez a filozófia nem törődik a metafizikával, megelégszik a merő fizikai tényekkel. Ez a gondolkodás behatolt az iskolai oktatásba is. A pozitivizmus alapjában véve polgári filozófia, mely akkor jelent meg, amikor az ipari forradalom a tetőfokára hágott. Mégis, liberalizmusként is matériához kötött, akárcsak a marxizmus. A liberalizmus még nem tagadja Istent, de már mellékesnek tekinti, a marxizmus pedig már tagadja. A pozitivizmus a kétféle materializmus háttérideológiája.

Ebbe a világba született bele Márton Áron, ez a világ kényszerítette őt az első világháború lövészárkaiba, és megtapasztalta, hogy a merő tudás „gonosz eszköznek bizonyult”. Levonta a következtetést, hogy a „csak tudásra törekvő, az értelem művelését egyoldalúan hangsúlyozó tanítói irány” tévútra viszi az embert, hiszen a háborút is nagy fizikai tudással gyártott fegyverekkel, és nagyon racionális szervezőkészséggel vívták. Az ördögi tudást használó háborút megismerve, és ezzel keresztény alapról szembe menve látta meg saját korának az új pedagógiai törekvését:

„A neveléstudomány új álláspontja szerint az iskola legnagyobb gondja már nem az, hogy a tudás mindenáron való hajszolásával az ismeretek fakírjává nyomorítsa, az életre tátogató emberfiókák szomja lelkét, hanem az, hogy az egész embert nevelje, az értelem képzésével legalább arányosan edzetté és hatékonnyá tegye az akaratot, megnemesítse és kitágítsa az érzelmi világot is.”
(Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola 1935/36. évf. 1-2 sz.)

Márton Áron számára a nevelés, a növelés személyiségfejlesztés volt, arra törekedett, hogy az iskolákból autonóm személyiségek jöjjenek ki, akik szilárd értékrenddel rendelkeznek és eligazodjanak a XX. század szellemi-erkölcsi útvesztőiben. Márton Áronra jellemző volt egy különös együttérzés, amivel az idősebbekkel szemben, a nála fiatalabbak felé fordult: konfliktust vállalt az apák nemzedékével, akik bírálták a fiatalokat (nem ismerős ez ma is?); ugyanakkor szolidaritást vállalt a helyüket kereső fiatalokkal, és természetesnek tekintette a kritikai készségüket, azt, hogy „az eléje tálaltakat komolyan mérlegeli”. (Pro domo. Erdélyi Tudósító 1932. évf. 357-359. o.) Itt kezdődik a pedagógiai hitelesség! Nem „leadja az anyagot” a katedra magasából, hanem gondolkodtat, vitára serkent, önálló munkára ösztönöz. Nem a bemagolt ismereteket kéri számon, hanem az elvégzett munkát értékeli, és arra törekszik, hogy a tanulás legyen élménnyé. Nem akárkiknek, hanem Karácsony Sándornak és Németh Lászlónak volt a szellemi társa ő.

Vallotta, hogy a 30-as évek ifjúsága bűnhődik, de nem személyes bűnökért, hanem az előző nemzedékek bűneiért. „Elveszítette egyensúlyát, mert az egyensúlyozó természetfölötti pont a múltnak pedagógiájából hiányzott, … Minél többet tudott, lelkében annál jobban nőtt a bizonytalanság érzése, mert bővülő ismereteit nem tudta egymással sem összhangba hozni, nem volt rend, hierarchikus felépítésű rendszer, melybe kielégítően besorozza.” (A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34. évf. 3-4. o.) Márton Áron régi iskolának nevezte a pozitivista, a legfőbb értéket elhomályosító, csak racionális tudásra és ismeretek halmozására törekvő iskolát. Új iskolának pedig azt nevezte, amit az általa is követett, keresztény szellemű személyiségfejlesztő pedagógiai reform szorgalmazott. Vallotta, hogy ismereteket közvetíteni – noha fontos, de – kevés, ha nincs mellette a természetfeletti szempont. Látunk mai elitiskolákat – olykor versenyistállónak is nevezik azokat –, melyek nagy racionális tudást adnak, de értékrendet nem közvetítenek, és ezért, ha a család nem ad át szilárd világnézetet, sodródó, befolyásolható ifjúságot bocsátanak a mai világ útvesztőire.

Márton Áront az általa átélt háborús trauma késztette arra, hogy jól tájékozódó, önálló értékítélettel bíró ifjúság nevelésének apostola legyen. Minden időkben nagyon jól következtetett a jelekből, prófétai előrelátása volt. Tudta, hogy mire kell felkészíteni az őt követő nemzedéket. 1937-ben írta az általa felnövelt nemzedék által alapított kolozsvári Hitel lapjain:

„A népek gyilkos versengésének vagyunk tanúi és egyben megélői. A népeket meghatározó természetes különbözőségek ellentétekké, az ellentétek pedig természetellenes gyűlölködéssé fajultak s félelmetesen kavarognak az emberiség feje fölött meggyűlt viharfelhők. Senki sem tudhatja, mi lesz, ebből a világvajúdásból mi születik meg. De egy biztos: akár bekövetkeznek a készülő katasztrófák, akár győz a békés belátás, a mostani kavargásból a jövőbe csak azok a népek menthetik át életüket, amelyek munkába tudják állítani összes szellemi és erkölcsi erőiket.”
(Népnevelésünk feladatai. Hitel 1937. 3. sz.)

Most is olyan háború zajlik a szomszédságunkban, amit talán már világháborúnak nevezhetünk. Közben a teremtés rendjét felforgató ideológiák mérgezik az ifjúságot, és a gyermekeket is. Ordas gondolkodású erők, melyek a teremtés rendjével mennek szembe, arra törekednek, hogy egész Európára kiterjesszék a háborút. Ma is csak azok a népek menthetik át életüket a jövő számára, amelyek munkába tudják állítani összes szellemi és erkölcsi erőiket. Az iskola nélkülözhetetlen alapját képezi ezeknek a szellemi és erkölcsi erőknek.