Szinódusi tapasztalataim – Robert Barron püspök írása
Most, hogy volt egy kis időm visszaállni a megszokott életritmusomba, és át tudtam gondolni az elmúlt egy hónap alatt Rómában szerzett, igencsak különleges élményeket, szeretném megosztani önökkel néhány benyomásomat a szinódusról, még akkor is, ha igyekszem nem megszegni a pápának azt a kérését, hogy lehetőleg ne beszéljünk az egyes résztvevőkről és a szavazásokról. Ezért arra fogok szorítkozni, hogy csak a szinódusi tagok által jóváhagyott, nyilvánosságra hozott dokumentumhoz és a tanácskozások során tett saját hozzászólásaimhoz fűzzek megjegyzéseket.
Az összefoglaló nyilatkozat nagyon pontosan kifejezi azt a tényt, hogy a szinódusi tagok legfőbb gondja az volt, hogy meghallgassák azok hangját, akik különböző okok miatt úgy érezték, hogy őket kirekesztették az Egyház életéből. Ez a motívum volt a közös nevező a szinódust megelőző valamennyi előkészítő ülésen, és hangsúlyosan szerepelt abban a munkadokumentumban, amely a vitáink alapjául szolgált. A nők, általában a világiak, az LMBT közösség, a fogyatékkal élők, a fiatalok, a színes bőrű férfiak és nők és mások úgy érezték, hogy nem értékelik őket, és ami a legfontosabb, kizárják őket azokról a fórumokról, ahol az Egyház egész életét érintő döntések születnek. Biztosíthatok mindenkit, hogy a szinóduson hangosan és világosan hallatszott az igényük arra, hogy meghallgassák őket. És örülök, hogy ez így történt.
Az egyháznak az a feladata, hogy mindenkinek hirdesse az evangéliumot (todos, todos, todos, ahogy a pápa helyesen mondja), és egybegyűjtse őket Krisztus Testébe. Ezért, ha a katolikusok között egészen nagy csoportok vannak, akik kirekesztve vagy lekezelve érzik magukat, az komoly pasztorációs problémát jelent, amelyet alázattal és őszinteséggel kell kezelni. És olyan valakiként, mint aki az elmúlt tizenkét évben főállású egyházi adminisztrátor volt, elmondhatom, hogy én örömmel fogadom a világiak tanácsát gyakorlatilag munkám minden aspektusát illetően. Ha növeljük azok számát és sokféleségét, akik segíthetik a püspököket az egyház kormányzásában, az csak jót tesz, és gratulálok a szinódusnak, hogy megvizsgálta ezt a lehetőséget.
A kiscsoportos beszélgetések során azonban többször is felvetettem azt a kérdést, hogy abbéli lelkesedésünkben, hogy az embereket bevonjuk az egyház irányításába, nem felejtjük-e el, hogy a katolikus világiak 99 százalékának a hivatása az, hogy megszenteljék a világot, bevigyék Krisztust a politika, a művészetek, a szórakoztatás, a kommunikáció, az üzleti élet, az orvostudomány stb. területére, azaz pontosan oda, ahol ők különleges jártassággal rendelkeznek. Általánosabban fogalmazva, az aggasztott, hogy mind az Instrumentum Laboris, mind a szinódusi beszélgetések sokkal inkább az ad intra (befelé) mint az ad extra (kifelé) kérdésével voltak elfoglalva, és tették ezt annak ellenére, hogy Ferenc pápa következetesen egy olyan egyházra szólít fel, amely kimozdul önmagából. A szinódus alatt több alkalommal is javasoltam a Katolikus Akció (Actio Catholica) modelljét, amely a II. Vatikáni Zsinat előtti időszakban olyannyira hatékony módja volt a világiak formálásának a világ felé irányuló küldetésükben.
A szinódusi viták másik fő témája a szeretet és az igazság közötti játék vagy érzékelt feszültség volt. Egyrészt mindenkit be kell fogadnunk, de azért, hogy ez a befogadás ne váljon az olcsó kegyelem egy formájává (Dietrich Bonhoeffer kifejezésével élve), azokat, akiket befogadunk, meg kell hívnunk a megtérésre, az igazság szerinti életre. Ahogyan önök is gondolhatják, ez a kérdés konkrétan az LMBT közösség felé való közeledés témájánál merült fel. A szinóduson gyakorlatilag mindenki úgy vélte, hogy szeretettel és tisztelettel kell bánni azokkal, akiknek a szexuális élete eltér a normálistól, és ismételten gratulálok a szinódusnak, hogy ezt a lelkipásztori szempontot ilyen hangsúlyosan megfogalmazta. De sok szinódusi résztvevő azt is érezte, hogy az egyház erkölcsi tanításának igazságát a szexualitással kapcsolatban soha nem szabad félretenni. Az egyik felszólalásom a plenáris közgyűlésen ezzel a témával foglalkozott. Megjegyeztem, hogy ha a fogalmakat helyesen értelmezzük, akkor nincs valódi feszültség a szeretet és az igazság között, mivel a szeretet nem egy érzés, hanem az a cselekedet, amellyel valaki a másik javát akarja. Ennélfogva valaki nem tud hitelesen szeretni valakit, hacsak nincs a valóságnak megfelelő felfogása arról, hogy mi jó valóban annak a személynek. Úgy érveltem, hogy lehet, hogy feszültség van az illető befogadása és az igazság között, de a hiteles szeretet és az igazság között nincs.
A harmadik terület, ami érdekel és foglalkoztat, a misszió fogalma köré összpontosult. A “misszió” kifejezés folyamatosan előfordult az általunk vizsgált szövegekben és a beszélgetéseinkben. Azt, hogy az egyház misszió, hogy VI. Pál pápa szavaival éljek, a szinódusi tagok természetesnek vették, és ez a II. Vatikáni Zsinat tanításának, illetve a zsinat utáni pápai tanításnak a jelentős és nagyon ígéretes elsajátítását jelenti. Szent II. János Pál pápa fáradhatatlan tanítása az új evangelizációról nyilvánvalóan belegyökerezett a világegyház szívébe és tudatába. De magának a szónak a jelentése körül – legalábbis az én megítélésem szerint – elég sok volt a kétértelműség. Az Instrumentum Laborisban olvasottak alapján úgy tűnt, hogy a misszió a legtöbbször az Egyháznak a társadalmi igazságosságért és a szegények gazdasági és politikai helyzetének javításáért végzett munkáját jelöli. A misszióról szóló szövegekből feltűnő módon hiányoztak a bűnre, a kegyelemre, a megváltásra, a keresztre, a feltámadásra, az örök életre és az üdvösségre való utalások, és ez valódi veszélyt jelent. Hiszen valójában az egyház elsődleges küldetése, missziója az, hogy hirdesse Jézus Krisztus feltámadását a halálból, és arra hívja meg az embereket, hogy az ő uralma alá helyezzék magukat. Ez a tanítványság bizonyára hatással van arra, ahogyan a világban élünk, és bizonyára arra kell vezetnie bennünket, hogy dolgozzunk az igazságosságért, de tisztán kell látnunk a prioritásainkat. A természetfelettit sohasem szabad a természetesre redukálni; a természetes rendet a természetfeletti rendhez való viszonya révén kell átformálni.
Egy utolsó pont – és itt nyíltan nem értek egyet a szinódus zárójelentésével – a szexszel kapcsolatos erkölcsi tanítás alakulásával kapcsolatos. Egyes felvetések azt sugallják, hogy tudományos ismereteink fejlődése szükségessé teszi szexuális tanításaink újragondolását, amelynek a kategóriái nyilvánvalóan nem alkalmasak az emberi szexualitás összetettségének leírására. Az első problémám ezzel a nyelvezettel az, hogy mennyire lekezelő a katolicizmus erkölcsi reflexiójának gazdagon artikulált hagyományával szemben, amelynek egyik legjobb példája a test teológiája, amelyet Szent II. János Pál pápa dolgozott ki. Azt állítani, hogy ez a sokrétegű, filozófiailag megalapozott, teológiailag tömény rendszer képtelen kezelni az emberi szexualitás finomságait, egyszerűen abszurd. De a mélyebb problémám az, hogy ez az érvelési mód egy kategóriatévedésen alapul – nevezetesen azon, hogy a tudományok fejlődése, mint olyan, megköveteli az erkölcsi tanítás fejlődését. Vegyük a homoszexualitás példáját.
Az evolúcióbiológia, az antropológia és a kémia új betekintést nyújthat az azonos neműek vonzódásának etiológiájába és fizikai dimenziójába, de semmit sem mond arról, hogy a homoszexuális viselkedés helyes-e vagy helytelen. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a diskurzus egy másik válfajába tartozik. Aggasztó látni, hogy a német püspöki konferencia egyes tagjai máris a szinódusi jelentés nyelvezetét használják az egyház szexuális tanítása jelentős átfogalmazásainak az igazolására. Úgy látom, hogy ennek ellen kell állni.
A szinódus legjobb része természetesen az volt, hogy szoros kapcsolatba lehetett kerülni a világ minden tájáról származó katolikus vezetőkkel. Az én különböző kiscsoportjaimban – és a nagyon élénk kávészünetekben – találkoztam püspökökkel és laikusokkal a Fülöp-szigetekről, Indonéziából, Malajziából, Litvániából, Hongkongból, Németországból, Kanadából, Mexikóból, Argentínából, Ausztriából, Ausztráliából és így tovább. A Rómában töltött négy hét egyedülállóan kiváltságos lehetőség volt arra, hogy megérezzük Krisztus egyházának katolicitását – és akár tetszik, akár nem, az ilyen találkozások megváltoztatják az embert, arra kényszerítik, hogy belássa, hogy a dolgok saját látásmódja csak egy nézőpont a sok közül.
Mindezek a szinódusi gondolatok és tapasztalatok az elkövetkező évben tovább fognak gyűrűzni az egyház elméjében, a jövő októberi második és utolsó fordulóra történő felkészülés során. Szeretnék mindenkit arra hívni, hogy imádkozzon továbbra is azért a munkáért, amelyet nekünk, szinódusi tagoknak kell elvégeznünk mind a köztes időszakban, mind pedig jövőre a Vatikánban.
Forrás: wordonfire.org
Egyetértünk püspök atya+!pp
INRI,
Egyetértünk +!pp
INRI,
A témához kapcsolódik az alábbi személyes tapasztalatom arról, hogy pl. az osztrák püspöki konferencia titkársága az alanti eset felett szemthúny, mert kérdésemre azt válszolták, hogy „ebben nem illetékesek“!
Kihírdetve a Breitenfeldi plebániatemplomban (2023. október 15.)
Pfarre Breitenfeld=Breitenfeld plebánia, 8., Florianigasse 70, Wien, Telefon: 01 / 405 14 95, Mobil: 0676 739 53 61, EMail: pfarre@breitenfeld.info,
Plebános: Dr. Gregor Jansen esperes
2021 januárja óta Breitenfeld plebábniai közösségbe az esperességének másik öt Bécs belvárosi plebániája is beletartozik.
Megjegyzésem: A plebános Gregor Jansen alanti hírdetménye szerintem egy Katolikus Homo-Leszbe propaganda. Civilként minden nagykorú embernek joga van hozzá. De nem a plebánosnak a plebánia honlapján mert ezzel, hogy egy ilyen propagandát terjeszt ellene mond -többekközött- az utolsó ezirányi dekrétumnak, amit a vatikáni-pápai hittani kongregáció adott ki 2003-ban. Azzal pedig, hogy a plebános azonosnemü párokat hív meg extra a templomi és a paplaki föbejáratnál kifüggesztett plakátokon a templomába és a plebániájára, minden föállású es önkéntes munkatársát a pápai dekrétum elleni állásfoglalásra kötelezi (A plebánia honlapján, a fenti plakátok melletti közös fotón ad hírt Gregor Jansen plebános arról, hogy minden munkatársára nézve ez a fajta hozzáállás a pelbániáján “kötelezöen elfogadott”). A hívek is elfogadják -látszólg-, mert aki oda bemegy és nem szól a “katolikus” homo-leszbe plakátok ellen, azt a látszatot kelti, hogy egytért vele.
Lásd a hivatkozott vatikáni dekrétumot: “Vatikáni Hittani Kongregáció válasza A HOMOSZEXUÁLIS SZEMÉLYEK KÖZÖTTI ÉLETKÖZÖSSÉG (ÁLLAM)-JOGI ELISMERÉSÉNEK TERVEZETÉRE”
(A dekrétum szövege könnyedén kikeresehetö a googl-ban az interneten.)
Aláírva és kihirdetve: II. János Pál pápa 2003. március 28-án az alulírott bíboros prefektus audienciáján jóváhagyta a jelen Kongregáció rendes közgyűlésében elfogadott megfontolásokat, és elrendelte azok közzétételét. Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, 2003. június 3-án a Szent Mártírok Károly Lwanga és társai emlékműve. József kártya. Ratzinger prefektus, Angelo Amato, S.D.B. Sila címzetes érseke titkár
Dr. Gregor Jansen esperes “predikációja”=Katolikus Homo-Leszbe propagandája (németül eredetiben lásd a plebánia honlapján!)
Kihírdetve a breitenfeldi plebániatemplomban (2023. október 15.)
Gondolatok a királyi mennyegzöröl (Máté evangeliuma 22. Fejezet):
Jézus példázata esküvőről beszél. Egyértelműnek tűnik: esküvő egy heteroszexuális házaspár, nő és férfi szerelmét ünnepli, és közkedvelt gyakran „életed legszebb napjának” nevezik (még akkor is, ha ez az elvárás nem mindig teljesül, mert az esküvői ünnepségek fogadalmai nem mindíg valósíthatók meg).
Házasság: a gazdasági biztonság kedvéért (népi közmondás: „A szerelem elhalványul, hektár bírtok pedig fennáll”), dinasztikus megfontolások alapján (“Tu, felix Austria, nube” – “Te,).
„Boldog Ausztria, házasodj meg” ez az uralkodó Habsburg család házasság politikájának mottója, és a gyerekekért való felelősségről szól, (mert „házasodni kell”). Nem mindig mindkét ember szerelme volt-van és lesz az esküvő (fő) oka, hanem a név és a család fennmaradása, ami a hatalom feltétele…
Ez azonban a mai társadalmi valóságban más, mint korábban. Ma már nincsenek császárok és hatalmon levö császári családok Ausztriában. Az emberek házasságot többnyire a Bécs város kerületi anykönyvi hivatlaiban kötöik.
Az állam törvényei szerint azonos nemű párok is házasodhatnak, vagy egy férfi isés egy nő bejegyzett élettársi kapcsolatot létesít. És az elváltak is polgári úton újra házasodhatnak. Sok helyen ezek a házassági-közösségek egy „tisztviselö általi áldási szertartás“ kíséretében jönnek létre.
Gondolatkísérlet: Mit hallanak azok, akik hisznek az Istenben és az egyházban? Megtagadták számukra a (szentségi) esküvő lehetőségét, például LGBTIQ* vagy párok válás utáni második házasságát tekintve. Hogyan van az, hogy azok a párok, akik szeretetük ünneplésére akarnak meghívni embereket, megsértik öket, és – néha a saját családjuk általi – elutasítás és kirekesztés“ élménye“ keseríti Öket? Milyen kegyetlen az ha a lakodalmi meghívottaknak ezt mondják: “Nem akarsz jönni”? Vagy kizárják őket az egyház-ból? A példázatban szereplő helyzet egy királyi család esküvőjét írja le. A mai napig Az esküvők a monarchiákban olyan jelentős médiaesemények, amelyek miatt az egész világ izgatottan követ. Ez mindenkit érdekel. Annál különösebb, hogy a példázat első része:
Sokan, nemcsak hogy visszautasították a meghívást, de még a király hírnökeivel is rosszul bántak és még a követek életére is törtek, ha azok a királyi követek ragaszkodtak a meghívás átadásához…
A dühös király brutális, harcias válasza megmutatja, mennyit szenvedett Ö, az elutasítás mélyen megsértette az királyi métóságát. (kérjük, vegye figyelembe: ez egy példabeszéd-elbeszélés, nem a Isten cselekvésének leírása!). Azonban úgy is értelmezhető, hogy azok, akik elutasítják Isten meghívását, életük alapját és értelmét utasítjak el.
A király kiadja a parancsot követeinek: “Menjetek el az utcák kereszteződésébe, és hívjatok meg mindenkit az esküvőre, akivel találkoztok!”
Mindenkit meghívnak. Kivétel nélkül. És mindenekelőtt az emberek által kivetetteket, a furcsa (angolul: Quer) embereket. A királyi hírnököknek nem szabad kiválasztaniuk, hogy ki lenne méltó lenne erre a meghívásra, vagy sem. Az ö dolga csak a meghívás, hogy megbízhatóan adja át a király üzeneteit a néphez.
Római katolikus plebánosként és gyülekezetként gyakran azt az álláspontot képviseltük, hogy mi dönthetünk ki a „méltó” és ki a „méltatlan” a meghívásra. Sajnos a Római katolikus egyháztörténelem egy nagy-nagy kirekesztés sorozat története. Azok, akik a katolikus egyházba meghívtak embereket, gyakran inkább a kirekesztökhöz hasonlítottak, mint a vendéglátóhoz.
Egy diszkó kidobója, saját belátása vagy szimpátiája szerint magasról döntött, hogy kit engednek be a fesztiválra – és kit nem. Az elutasítás és kirekesztés árnyalatai azonban eltérőek. A közmondás magáert beszél:
A „Katolikus Pokoli prédikáció” a hivatalos akadályokról, például a keresztelésre való regisztrációkor, az elutasítás mintapéldája.
A furcsának tartott emberi kapcsolatok áldásának elutasítása a látszólag „jó szándékú” tanács”. De egészen nyíltan megtiltja, hogy az azt az áldást kérö ember saját identitását és kapcsolatát elismerhesse. Az egyház által „szabálytalan” életkörülmények között élő emberek számára pl. homo-leszbe emberek számára.
Ezek az emberek a párkapcsolatik és életük elutasítását és kirekesztést éltek meg – és a mai napig fájdalmasan élik meg.
A gyülekezeten keresztül érzed azt, hogy a mai napon az egész gyülekezet minden tagja meghívottá vált, ha vannak akiket kirekesztessz? (Pedig a király mindenkit meghívni bízott meg téged! A valóságban a helyi gyülekezetröl van szó!)
Hogyan nézzen ki és hogyan viselkedjen egy igazán barátságos gyülekezet? A lehetséges válasz a következő lenne: elfogadó és nyitott. Fontos, hogy világos legyen Jeleket küldeni a furcsa memberek felé is: „Itt nem számíthatsz diszkriminációra, nem kell félned, hogy megtudja valaki azt, hogy te homo-vagy leszbe kapcsolatban élsz.” A templom, mint látható „biztonsági tér” ezt garantálja neked és párodnak. Ez A láthatóságnak ott kell lennie, ahol észreveszik: jól láthatóan a gyülekezet épületén (bejárat), a plébánia honlapjának honlapján, a vitrinben stb. – nem valahol elrejtve a lelkipásztori koncepcióban (amennyire jó, ha itt van a téma címzetje).
Megvan az oka annak, hogy az egyes emberek a szivárványzászlót a templomon nagy örömmel fgodták. Az ilyen egyházközségek nagy (többnyire pozitív) visszhangot kaptak a hívektöl.
A Meghívás kötelező is látható és hallható – különösen olyan csoportok számára, akik nem (vagy már nem) várnának meghívást az egyház, mint a megváltás intézményétől.
Izajás olvasata egy ilyen élményt ír le egy helyen: Isten, „a Seregek Ura”,
MINDEN népnek ünnepe lesz. A könnyek – a csalódásé, a haragé is az elutasításról és a kirekesztésről – letörlik, eltávolítják a szégyent. A szégyen ellentéte – angolul: Shame – a “Pride” – magabiztos, igen, büszke arra, hogy az vagy, aki vagy „furcsa=fordított” ember. Anélkül, hogy félnéned kelljen attól, hogy elutasítanak vagy elítéltté válsz. Többé nem kell bujkálnod.
Ez az az elveszett bizalom (amelyet az egyház sokféle embercsoportok felé megelölegez) amelyet újra meg kell szerezni csodálatossá és időtlenné tenni a 23. Zsoltárban Kifejezve: „Az Úr házában lakhatok.” Mert aki meghív minket és mindenkit, az Isten. Mint barátságos, mindenkit elfogadó és nyitott Lény.
Az Egyházban mi csak a hírnökök vagyunk, akiknek csak egy feladata van, a lehető legnagyobb mértékben mindenki felé eljuttatni ezt az Isteni-Királyi meghívást. Ès nem több. Az ítéletet az Isten hozza meg.
Amikor LGBTIQ* emberekkel beszélgetünk, ők is meghívnak minket, hogy az életútjuk egy részét velük tegyük meg… hogyan reagálok arra, hogy meghívnak egy olyan világba, amely idegen számomra? Még a milyen világgal eddig nem találkoztam? Készen állok-e elfogadni a felkérést – vagy találok-e trükköket, kifogásokat és inkább csak továbbra is „Ok”-t mondok a visszautasításra?
De mi van az esküvői vendéggel, aki nem visel ünnepi köntöst és ezért ki van dobva? Ennek értelmezésére számos kísérlet van…
Feltételezzük azt ami nagyon valószínü, hogy az esküvői ruha a keresztelői ruhát szimbolizálja. A keresztelési szertartásban a fehér keresztelőköntösbe öltözködés kísérőszava: „A a keresztségben új teremtmény lettél, és – ahogy a Szentírás mondja – Krisztushoz tartozol. Legyen a fehér köntös ennek a méltóságnak a jele számodra. Őrizd meg őket az örök életre.”
Akkor az itt megszólított egy olyan hívő lenne, aki eljött a „lakodalomba”, meghívást kap és részt vesz benne, de keresztény léte során elvesztette a keresztelési kegyelmet?
Például azért, mert ez a “furcsává vált fordított személy” homo vagy leszbikus ember kirekesztett lett az Isten iránti szeretet fő parancsát szem elől tévesztö a konzervatív heterószexuális hívek szemében? Mert ök elkezdenek (újra és újra) különbséget tenni és kegyelmi fokozatokat feltételezni az emberek között. Mertaz ilyen hetró konzervatív hívö nem bízik az irgalmas Isten szeretetében? Hanem jobban bízik a saját korlátozott Istenképében és fenntartja az előítéleteit a más nem hetro hívekkel szemben?
(Gregor Jansen)