Szent Szerafin: A mennyei bölcsesség alázatos tanítványa – Szentek élete

Szent Szerafin – hitvalló

* Montegranaro, Itália, 1540. + Asculo kapucinus kolostora, 1604. október 12.

1540-ben született Itáliában, Montegranaroban.

Szerafin szenttéavatási bullájába XIII. Kelemen pápa a következőket írta: „Minden aranynál és ezüstnél, országnál és királyi széknél értékesebb az a bölcsesség, ami a múlandó dolgok megvetésére tanít. (…) Közli ez magát a legkülönbözőbb tehetségűekkel, és gazdagon szórja mennyei kincseit mindenkire. Időnként mégis bőségesebben árad ki a tudatlanokra, hogy a világ tudományától felfuvalkodott bölcseket megszégyenítse.”

Szerafin egyszerű kapucinus fráter volt, egy leány tanácsára lett az. Bátyjával, aki kőműves volt egy, a szülőfalujával, Montegranaróval szomszédos városban, egy építkezésen segítettek. A házigazda lánya az ebédidő alatt valami jámbor könyvből olvasott fel a ház népének, akkor épp a végső idők dolgairól. Hallgatta a kis tizenhárom-tizennégy éves kőművesinas a halálról, ítéletről szóló kemény igazságokat, és töprengeni kezdett: Mit tegyen tehát az ember, ha mindent olyan nagy szigorúsággal ítél meg majd az Úr? Legjobb lenne itt hagyni ezt a világot, és remeteként élni valahol a pusztában! Azután ki is mondta ezeket a gondolatokat. Erre odaszólt neki a lány, hogy miért menne remetének, mikor itt vannak a kapucinusok? Az ő házukban is meg szokott fordulni egy-egy kolduló barát, mindenki ismerte nagy szegénységüket, alázatosságukat, istenes életüket.

A munka befejeztével a kis inas meg a bátyja hazamentek Montegranaróba, és Szerafin nem tudta kiverni a fejéből a kapucinusokat. Merje megkeresni őket? Veszik majd valami hasznát? Hiszen olyan nehezen állt a kezében a munka, alig van látszatja. Meg is szidták érte. Eleget hallotta: No, a semmiházi, a mihaszna! Bánkódott ezen sokat, de nem tudott változni. Az iparkodás meglett volna benne, de mintha minden visszájára fordult volna, amikor ő vette a kezébe.

Végül is összeszedte minden bátorságát és bezörgetett a kapucinusokhoz. Nem nagyon akartak vele szóbaállni, kivált mikor meghallották, hogy özvegy édesanyja van otthon. Ki fog arról gondoskodni?

Végre kivették belőle, hogy otthon van a bátyja, jó mestersége van, törődni fog a mamával. Akkor azután nagy kérésre-sírásra fölvették.

Tizenhat éves volt ekkor és korát messze meghaladó komolysággal fogott hozzá a szerzetességhez. Szinte féltékenyen vigyázott arra, hogy neki jusson a legócskább ruha, a leghitványabb étel; abból is alig evett pár falatot; sokszor véresre ostorozta magát. A testét tehát viszonylag hamar sikerült megfékeznie és fegyelemre szoktatnia. Nem azért vették föl a rendbe, hogy csak ostorozza magát és böjtöljön. A házat rendben kellett tartani; a kertben kapálni, ültetni, öntözni kellett, és a konyhán is akadt tennivaló.

Mindez most is ugyanolyan nehezen ment, mint otthon. Nem azért, mintha kerülte volna a fáradozást, hanem ügyessége nem volt hozzá. Az elöljáró annál inkább elővette, és egymás után szabta ki rá a penitenciákat. Mit tesz ilyenkor az ember? Legtöbbnyire azt, hogy elkezdi szidni magában az elöljárót: Mit nem kívánna még az embertől?!

Aki csak ennek a világnak él, annak itt meg is áll a bölcsessége, és elmerül az önsajnálatban. Szerafint azonban a mennyei bölcsesség vezette. Ez vitte fájdalmával együtt a templomba, az Oltáriszentség elé. Mást ott sem tudott tenni, csak kért: Segítsen rajta az Úr, mutassa meg szent akaratát. És imádsága közben világos lett számára, hogy neki ezt a keresztutat kell járnia, nagy türelemmel, jó lélekkel, vidám szívvel.

Meg tudta tenni. Ezután, ha valami penitenciát kapott a gvárdiántól újabb ügyetlenségeiért, leborult előtte, megcsókolta a lábát és hálálkodott: „így van rendjén. Áldjon meg az Isten irántam való nagy jóságodért.” Egy darabig még ezt is rossz néven vették tőle. Azt hitték, képmutató, csökönyös lélek, akit még a büntetés sem tör meg. Harminc esztendőn keresztül úgy emlegették, mint aki a legutolsó, a leghasználhatatlanabb az egész közösségben. Ilyenkor kinevették alaposan. Aluszékonynak is tartották, pedig virrasztásban töltötte az éjszakát.

Szerafin testvér mindezt mosolygós arccal viselte, és lassan megbékéltek vele, a környék népe pedig rajongásig szerette. Mert az egyszerű, írástudatlan, rongyos barát rengeteget segített rajtuk, amikor a szent engedelmesség nevében koldulni járt köztük. Csodás gyógyulások történtek imádságára; úgy olvasott az emberi szívekben mint nyitott könyvben, s el tudta igazítani őket legválságosabb ügyeikben.

Jól megöregedett, a szakálla is deresedett már, mire a társai is észrevették, hogy ez az alázatos, ügyetlen testvér hozza a legnagyobb becsületet a kolostorra. Meghódította őket is az az egyszerű, tiszta lélek, akinek az Úristen volt a legfontosabb az egész életében. Hogy ez mennyire így volt, mutatja az az eset, amikor valaki egy kis hazugsághoz akarta Szerafin segítségét kérni. Szívesen segített mindig, de most azt válaszolta: „Te ezt kicsinységnek tartod? Bizony, ha nekem az egész világot ideadnák egy kis hazugságért, akkor is undorral utasítanám vissza magamtól. Kicsinynek tartod, mikor ez a kicsinység az Istent sérti, megszomorítja a Szentjeiket, gyöngíti a szeretetet”

Idővel egyházi méltóságok és előkelő világi urak is megbíztak Istent kereső, egyszerű lelkének bölcsességében, s gyakran fordultak hozzá tanácsért. Hatvannégy éves korában halt meg. 1604 október 12-én.