cikk cover 2024 06 03 1 Medium

Szent Dismas megváltása (A jobb lator)

A közösségi médiában nemrégiben néhány protestáns testvérünk felhasználta Szent Dismas történetét – a bűnbánó gonosztevőét, akit Jézussal együtt keresztre feszítettek –, hogy valahogy belekössenek a katolikus egyház tanításába.

„Ti, katolikusok azt mondjátok, hogy keresztség, szentáldozás és jó cselekedetek szükségesek az üdvösséghez, de mi van a jobb latorral, hm? Jézusba vetett hitén kívül semmije sem volt, és Jézus azt mondta neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban.” A jobb lator nem keresztelkedett meg. Soha nem járult szentáldozáshoz. Jót se tudott cselekedni, így hát ő a példa az egyedül hit által – sola fide – elnyert üdvösségre. Na látjátok! Most megfogtunk!”

Vegyünk egy mély lélegzetet. Lássunk pár háttér adatot a jobb latorról. Hagyományosan Szent Dismas a neve, miután így nevezi meg őt Nikodémus 4. században keletkezett apokrif evangéliuma. Tudnunk kell, hogy a Dismas név csak egy a sokféle hagyomány közül. A kopt hagyomány Démásnak nevezi. Az arab gyermekségtörténetben Titusz, az orosz hagyományban pedig Rakh a neve. Így, mivel mi nyugati keresztények vagyunk, kövessük saját hagyományunkat, és nevezzük őt Dismasnak.

Egyes tudósok úgy vélik, Dismas közönséges rabló lehetett, aki útonállóként rabolt ki utazókat és zarándokokat. Mások Barrabas tevékenységéből arra következtetnek, hogy a jobb és a bal lator nem egyszerűen rablók voltak, hanem terroristák, a római megszállás ellen küzdő gerillaharcosok. Dismast érdekli, hogy Jézus-e a Messiás, és ez a tény inkább a második vélemény elfogadása felé visz, vagyis hogy Dismas a zelóta közösség tagja vagy szimpatizánsa lehetett, azé a zsidó közösségé, amely Róma hatalmának megdöntéséért és egy messianisztikus zsidó királyság létrehozásáért szállt síkra.

Lukács evangéliuma az egyetlen evangélium, amely feljegyzi a jobb lator bűnbánatát és az Úrba vetett hitét. Hogyan is reagáljunk az olyan felvetésekre, hogy Dismas keresztség, szentáldozás és jó cselekedetek nélkül üdvözült?

Mindenekelőtt tegyük félre azt a gondolatot, hogy a katolikus egyház tanítása szerint az üdvösséghez jó cselekedetek szükségesek. Ez nem katolikus tanítás. A katolikus egyház azt tanítja, hogy egyedül a kegyelem üdvözít bennünket, mégpedig a hit által, a hit pedig jó cselekedetek által nyer bizonyítást. Egyedül Isten kegyelme ad erőt, hogy jót cselekedjünk, így ha jót teszünk, az isteni kegyelemmel működünk együtt. Cselekedeteink tehát nem különböznek hitünktől, hanem egyek hitünkkel. Ahogy a Szentírás tanítja: „A hit halott tettek nélkül” (Jak 2,14-26).

És mi a helyzet a keresztséggel és a szentáldozással? A jobb lator az Úr Jézusba vetett hitének nyilvános megvallása után a kereszten természetesen nem keresztelkedhetett meg, de nem tudjuk, hogy nem keresztelkedett-e meg valamikor korábban. A keresztelés a zsidó szertartási gyakorlat és rituális élet része volt – így Keresztelő János is keresztelt a Jordánnál.

Bár a „keresztség” kifejezést nem használják a zsidó rituálék leírására, a zsidó törvényeket és hagyományokat rögzítő Halacha tvilah-nak nevezett tisztulási rítusa némileg hasonlít a keresztelésre, és van kapcsolat a kettő között. A tvilah természeti forrásból nyert vízbe való bemerítést jelent, az ilyen rituális fürdő neve mikva.

Tehát, ha Dismas gyakorló zsidó volt, a Halacha szerint élhetett, és ha zelóta volt, akkor nagyon könnyen lehet, hogy egyike volt annak a sok embernek, akiket maga Keresztelő János keresztelt meg. Tehát bár nem mondhatjuk biztosan, hogy Dismas megkeresztelkedett, azt sem állíthatjuk biztosan, hogy nem. Ezenkívül a protestáns ellenvetés abban gyökerezik, hogy a „hívők keresztelése” elvet tartja feltételnek, vagyis azt, hogy a keresztelésnek az egyéni hit megvallása után kell következnie. Ez azonban nem az az uralkodó keresztény felfogás, soha nem is volt az, sőt éppen az ellenkezője az, vagyis általában a keresztség előzi meg (és teszi lehetővé) a személyes hitvallást. Ezért nem ésszerűtlen javaslat azt feltételezni, hogy Dismas meg lehetett keresztelve (jóllehet a keresztségnek egy kereszténység előtti zsidó megfelelőjével).

Mindenesetre a katolikus teológia (ellentétben például a kálvinizmussal) rugalmas, ahol ez Isten gondviselésének és felfoghatatlan irgalmának magyarázata érdekében szükséges. Tanításunk szerint van olyan, hogy „vérkeresztség” és „vágykeresztség”. A vérkeresztségben a keresztség kegyelme a kereszteletlen személy vérének mártíromságban való kiontása által jelenik meg. Példa erre a közelmúltban az a megkereszteletlen férfi, aki csatlakozott a 2015-ben egy líbiai tengerparton lefejezett huszonegy kopt keresztényhez. A vágykeresztség azokra a megkereszteletlenekre vonatkozik, akik szentségek nélkül halnak meg, és bár Krisztusban hívő emberek, valami okból nem tudtak megkeresztelkedni. A „vágykeresztséget” azért hívják így, mert az érintettek megkapták volna a keresztséget, ha tudtak volna róla, és módjuk lett volna megkeresztelkedni.

De lépjünk túl a sablonos gondolkodáson egy pillanatra. A vérkeresztség és a vágykeresztség egyaránt vonatkoztatható lehetne Dismasra, de a történetben több is lehet.

A hagyományhoz tartozik, hogy Dismast Urunk jobbján, míg balján a bűneit nem megbánó latort feszítették keresztre. Ez a részlet szépen összecseng Jézus ítéletről szóló példabeszédével (Mt 25,34), amikor a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottjai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot”.

De még ennél a kapcsolódásnál is tovább léphetünk. Jézus melyik oldalát szúrta át Longinus lándzsája? Az evangéliumok nem beszélnek erről, de a hagyomány szerint a jobb oldala volt az – és ez a hagyomány valószínűleg a Máté 25,34-ről való elmélkedés alapján jött létre –, mivel ott a jobb oldal az üdvösség oldala. Ha ez így van, és Dismas a jobb oldalon volt, akkor a Krisztus oldalából fakadó vér és víz cseppjei is elérhették.

Az egyház kezdettől fogva úgy tekintett a Krisztus oldalából kifolyó vérre és vízre, mint a keresztség és az Eucharisztia szentségének forrására és alapjára. Ezért, mivel Dismast meghintették a bárány vérével (és talán néhány csepp az ajkát is érhette), azt mondhatjuk, hogy akár szó szerint részesült Krisztus véréből. Ha a mi Urunk oldalából víz is érte, akkor úgy kapta meg a keresztség szentségét, hogy az még a legprózaibb gondolkodású protestáns testvéreinket is kielégítheti.

Ráadásul Szent Dismas élménye – a maga brutális és zsigeri valóságában – emlékeztet bennünket arra, hogy saját keresztségünk és szentáldozásunk valódi és igaz részvétel a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésében, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében. Nem vagyunk olyan szörnyű módon „Krisztussal együtt keresztre feszítve”, mint Szent Dismas, de az ő részvétele Urunk szenvedésében kinyilatkoztatás és tanúságtétel a mi részvételünkről is.

Van még kérdés?

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Fr. Dwight Longenecker

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 Comments

  1. INRI,
    namáné ajweh=oh fájdalom. Jó, hogy vannak protestáns testvéreink, mert igy van olyan falucska a dunántulon ahol 3 keresztény templom is van (refi, evang., kath.). Fontos idöpontban lépett fel Luther, aki sarokba lett szorítva annak ellenére, hogy a bucsucédulák ügyeben a páp(i- állam) helytelen gyakorlatát oly sikerrel kritizálta, hogy sok-sok évtizeddel utána a pápa végre azt meg is szüntette…köszönjük Luther atyánk.
    Luther azonban kiöntötte a fürdövizzel együtt a gyereket is…mert védekeznie kellett, ezért uj (hamis) tanokat “fedezett fel”. Mint pl. ez a “csak a hit általi üdvösség”. Mert semmilyen hitre nincsen az üdvösséghez szüksége annak, aki önhibáján kívül nem ismerte meg földi életében Jézust. Pl. a sok sok szent nagy próféta akik (földi) életükben soha sem látták Jézust (mert sokkal korábban meghaltak, mint ahogyan Jézus megszületett, pl. Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés). Azok is szentek=üdvözültek lehetnek, -állítja a római katolikus anyaszentegyház-, hogy akik önhibájukon kivül nem ismerik Jézust (el). Lásd Máté evangeliuma 12. fejezet 31 verstöl: “Ezért mondom nektek, minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot. 32Ha valaki az Emberfia (=Jézus) ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a Szentlélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon.”
    Ki beszél a Szentlélek ellen? Ezt Erdödy Imre atya sajóvámosi plebános édesanyámnak így magyarázta el: “Aki azt tartja a másik emberröl, hogy az olyan rossz és gonosz az az ember, hogy már a Szentlélek sem tudja megmenteni (mert pl. nem hisz valakiben vagy valamiben, lop, csal, parázna-s`még büszkeséggel vallja is).
    Pedig az üdvösség eg´szen más´rol szól: azt mindenki képes befogadni, de csak a nagyon nagy egyéniségek fogják belátni, hogy eltérjenek attól amire édesanyjuk tanította öket- akkor is ha az (a más hit) szükséges lenne. Az emberek elsöprö többsége pedig nagyon kicsi egyéniség. Söt félös, megfelelni akarás irányitja inkább, mint a szive, vagy értelme. eghozzá a remélt elönyei miatt, Mert azt hiszi, hogy a boldogsághoz más kell, mit a 10 köbevesett parancsaolat….követése. Az ilyen meber nem ismeri az arany értékét ezért a fillérlröl kell neki beszélni…És nem szsbed pofákat vágni akkor sem amikor az arnyra terelvén a szót is csak fanyalgással felel. Türelem, kegyelem, ima, segítség, kedvesség, következetes ellentmondás a bünnek…ezek nélkül nem megy (jol) az életünk Amin.