Szegények misszionáriusa
Giovanni Salerno atya, az elhagyott, bántalmazott gyermekek alázatos szolgája az Andokban.
„Kérlek titeket, hogy imádkozzatok értem azért, hogy a legnagyobb kegyelemben részesüljek, amiben az ember csak részesülhet. Hogy a Szűzanya eljöjjön értem, és a mennybe vigyen.” Ez volt a kérése Giovanni Salerno atyának, a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom (Opus Christi Salvatoris Mundi) alapítójának, amikor 2015-ben lemondott a rendfőnöki tisztségéről. A kívánsága 2023. február 4-én, Mária szeplőtelen szívének napján beteljesedett.
Amikor a “Misszionáriusok” c. legutóbbi hírlevélben ismét bemutatták életének különböző állomásait, nagyon meghatódtam, és ajándék gyanánt egy újabb portrét akartam szentelni ennek a nagyszerű embernek, aki az Úr ajándéka volt a szegények között is a legszegényebbeknek. (Az első cikk a 4/96-os Vision-ban jelent meg.)
1997-ben találkoztam Salerno atyával, akit egyik munkatársa úgy jellemzett, hogy “kevés szó, de annál több tett”. A repülőtérre vezető úton a torlódásban azon töprengtem, hogy valójában semmit sem tudok arról az emberről, akivel az interjút akarom készíteni. Csak azt, hogy Bécsben lelkigyakorlatokat tart majd fiataloknak. De hála Istennek Salerno atya megszólított, különben lemaradtam volna az első olasz nyelvű interjúmról.
A tetemes késésem miatti bocsánatkérésemet szeretetteljes szavakkal szakította félbe a rám türelmesen várakozó, vastag szemüveges, legkevésbé sem feltűnő férfi. Csak a beszélgetésünk során és a később elküldött írásait olvasva sejlett fel számomra ennek a nyugalmat és alázatot sugárzó Ágoston-rendi szerzetesnek a csodálatos munkássága.
1938-ban született Szicíliában, és már egészen fiatalon szerette volna az életét a szegényeknek szentelni.
Öt éves volt, amikor az elsőáldozásra való felkészítésnél a plébános mutatott a gyerekeknek egy almát és egy abból kivágott vékony szeletet, és így szólt: „Ha ez az alma a Földgolyó, akkor ez a vékony szelet mutatja mindazokat, akiknek a Földön jól megy a dolguk. Az alma többi része pedig minden más embert jelent, akik éheznek, és a legszükségesebb dolgok is hiányoznak az életükhöz. Mivel Jézus az elsőáldozó gyerekeket abban a kegyelemben részesíti, hogy kéréssel fordulhatnak hozzá, használjátok ki a lehetőséget, hogy annyit kérjetek tőle a szegények számára, amennyit csak tudtok.”
„Ebben a pillanatban támadt fel bennem a vágy, hogy misszionárius legyek. Amikor a kínai, afrikai és latin-amerikai emberekről hallottam, a legnagyobb kívánságom az lett, hogy segítsek nekik”
– emlékezett vissza Salerno atya.
Fiatalemberként belépett az Ágoston rendbe, ahol 1961-ben pappá szentelték. Ezt követően a szülőhelyén, Szicíliában a legszegényebbek gondozásával foglalkozott, amíg VI. Pál pápa 1968-ban meg nem alapította a perui Chuquibambilla prelatúrát azzal a szándékkal, hogy azt az olasz augustinus atyákra bízza.
Ahogy akkoriban Salerno atya mesélte, nem értette, hogy miért kell olyan messzire mennie, hiszen Szicíliában is annyi szegény van. De a gondolat nem hagyta nyugodni, mert tudta, hogy ott van rá szükség. Ekkor határozta el, hogy Peruba megy, az első Ágoston-rendi misszionáriusok egyikeként.
Az elutazás előtt orvosi tanulmányokat is folytatott, mivel tudta, hogy az indiánok az Andokban semmiféle orvosi ellátásban nem részesülnek. „Szicíliából már ismertem a szegénységet, de még az ottani valóban szegények és az andoki indiánok között is óriási különbség van. Ott a valóság ezerszer keményebb, mint amit korábban hallottam róla. Az indiánok kunyhóiban nincs szék, nincs ágy, nincs asztal. Egyszerűen semmi sincs. Egyetlen helyiségben zajlik az életük, ami egyszerre konyha, kisebb háziállatok tartózkodóhelye és háló is. Az alvóhelyük gyakran csak egy szőrme, és a legtöbbnek egyetlen ruhája van. Apurimacban még kőkorszak van” – mesélte.
Salerno atya már az első naptól kezdve a szegényeket és betegeket gondozásával foglalkozott. Látta a szörnyű nyomorúságot a perui hegyekben és városokban, különösen a szüleiktől elszakított és rabszolgamunkára kényszerített, többnyire alultáplált gyermekek szörnyű sorsát. Gyakran halálra verik, megerőszakolják, elcsúfítják őket. Látta a fiatal lányok sorsát is, akiket gazdag fiatal diákoknak adnak el Limában, hogy szórakoztassák őket, és akiket, ha teherbe esnek, abortuszra kényszerítenek. Szemtanúja volt a beültetésre szánt szervek szörnyű kereskedelmének: az elhagyott gyerekeknek egyszerűen kioperálják a veséjüket.
És hányszor talált magára hagyott gyerekekre olyan kunyhókban, ahova négykézláb tudott csak bemászni, olyan kicsi volt a bejárat! Igen, számára az elhagyott csecsemőkkel, kóborló, éhező, beteg és fogyatékos gyermekekkel és fiatalokkal való találkozás napi gyakorlatnak számított.
Nem tudott nem cselekedni, ezért mobil egészségközpontokat hozott létre az Andok legkülönbözőbb pontjain, ahol a gyerekekről gondoskodni lehetett, oltást kaphattak, és ahol az őslakosokkal a legfontosabb terhesség-megelőzési módszereket megismertethették. Végtelen volt a nyomor!
Ugyanakkor megtapasztalta az indián lakosság csodálatos hitét: képesek úttalan utakon napokig gyalogolni, hogy találkozzanak egy pappal, aki nekik Istenről beszél és vizet megáldja. Mint mondta, „a szegényeket volna szerettem az evangélium gazdagságával megajándékozni, de én kaptam a legszegényebbektől ajándékot, amikor általuk az én hitem megerősödött.”
Tíz éven keresztül próbálta a legjobbat nyújtani, hogy elégedett lehessen saját magával, ugyanakkor tudta, hogy ennél is többet kell tennie. Különösen a rabszolgasorsba taszított gyerekek hatottak rá nyomasztólag. Segíteni szeretett volna rajtuk, de tisztában volt a saját határaival is. Aki a rabszolgaság ellen hadakozik, annak hadat üzennek.
Salerno atya erről így ír a könyvében: „nem tudjátok milyen az, ha az ember olyan gyerekekkel van körülvéve, akiknek nincsenek szülei, akik üldözésnek vannak kitéve, akiket el kellene bújtatni, de az ember nem tudja, hol lenne számukra egy biztonságos hely.” Sokáig próbálkozik saját erőből, és csak hosszas vívódás után egyezik bele, hogy egy ötéves indián kislány olasz nevelőszülőkhöz kerüljön.
A kislány jó kezekbe került, és az új hazájában sokat mesélt a testvérei szenvedéseiről, akik szintén szerették volna, ha vannak szüleik. Amikor ezt Salerno atya megtudta, megpróbálta őket is megszabadítani a rabszolgasorsuktól. Nem egy alkalommal kockáztatta, hogy börtönbe vessék, és a rágalmakkal is meg kellett küzdenie. Végül mégis sikerült segítenie. Mesélt az akkor ötéves Noémiról, akit senki sem akart befogadni a környezetében, akit a padrone, azaz a rabszolgatartója elől kellett rejtegetnie, és aki ma boldogan él Firenzében.
Mindez milyen csodálatosnak tűnik! Mégis úgy tartja Salerno atya, hogy csak sokkal később sikerült neki az Istenhez vezető utat igazán megtalálni. Az első lökést II. János Pál pápa Populorum Progressio enciklikája adta, amely minden jóakaratú embert arra buzdít, hogy személyes elkötelezettséget vállaljon a szegények legszegényebbjei iránt. Aztán meghatódottan beszélt arról az emlékezetes napról, amikor II. János Pál pápa Cuzcóban mondott beszédet. „A pápa szavai úgy hullottak a szívembe, mint az Etnából feltörő tüzes láva. Az az 1985. február 3. a hideg és az eső ellenére a fény és a melegség napja volt számomra, ezért ezt a napot választottuk mozgalmunk alapításának napjául.”
A világtól elvonulva, imával próbálta megtalálni azt az utat, amelyre Isten elhívást adott neki. Amikor már biztos volt abban, hogy Isten nevében cselekszik, habozás és kétségek nélkül hozta meg döntését. Salerno atya, akit én olyan visszafogottnak láttam a gesztusaiban, és aki soha nem akart a figyelem középpontjába kerülni, izzó szavakkal fordult az emberekhez és kért a felhívásban segítséget a legszegényebbek számára.
Az atya 1986 májusában mutatta be az általa alapítandó mozgalom tervezetét az őt bátorító toledói érseknek. „Amit szeretnék, hogy az Egyház és a pápa kívánságát teljesítsem. Az Egyház az egyetlen szervezet, amely a szegényekben Krisztus és az Egyház arcát látja. Ha pedig ezt nem látjuk meg és nem ismerjük fel a szegényekben, az őket még kisebbé és még szegényebbé teszi.”
A mozgalomnak a „Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom” nevet adta. Ahogy a maga csöndes módján mesélte, a „szolga” szó életre szóló programot jelent. „Csak úgy tudjuk a szegényeket szolgálni, ha arra a szintre emeljük őket, ami megfelel nekik – ez pedig a barátság és a testvériség szintje.”
Ahogy hallgattam, éreztem, hogy ő nem csak a szegények, hanem a testvéreinek is a szolgája. „Ha az ember a szegények szolgája akar lenni, akkor először Krisztus példájára Isten szolgájának kell lennie. Csak az Istennek való teljes odaadásban lehet a legszegényebbeket szolgálni, értük akár meg is halni. Nem elég, ha csak vonzódsz a szegényekhez, ennél többre van szükség: szinte kényszert kell érezned, hogy teljesen átadd magad Istennek. Csak ekkor érted meg a szegények kiáltását, és csak ekkor leszel kész arra, hogy akár az életed árán is kiállj értük.”
Az ezt követő tíz esztendőben Peruból, Spanyolországból, Mexikóból, Lengyelországból, Franciaországból és egy sor másik országból sokan csatlakoztak hozzá. Azért jöttek, hogy az életüket valamilyen formában teljes egészében és halálukig a szegények szolgálatába állítsák.
1985-től kezdődően aztán felgyorsultak az események. „Egy szeretettel teli szív ezer dolgot akar”, mosolyog Salerno atya. Egy nagyobb adománynak köszönhetően a karmeliták egyik üresen álló cuzcói épületében megnyithatta a „Szent Teréz galambjai” otthont, ahol a Szegények szolgái rendi nővérek 70 senkinek sem kellő, elhagyott és többnyire testileg vagy lelkileg beteg kisgyereket vehettek körül szeretettel és gondoskodással.
Az utcán élő rengeteg gyerek, akik a napot csavargással töltötték, iskolába nem jártak, és a szétzilált családokból elmenekült kislányok részére Salerno atya házakat nyitott, ahol az otthontalan gyerekek és fiatalok új otthont találtak és megtapasztalhatták, hogy mit jelent, ha szeretik őket és vigyáznak rájuk. Az otthonokban a gyerekek hittanoktatásban és szakképzésben is részesülnek, hiszen csak így van arra esélyük, hogy valamennyire is független és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
A legszegényebb cuzcói gyerekek számára 1997 áprilisában nyitotta meg kapuit a „Francisco y Jacinta Marto” nevű iskolája, amely a fatimai látnok gyerekekről kapta a nevét. Itt a gyerekek ingyenesen kapnak alapképzést.
Ugyanebben az évben a perui elnök is látogatást tett Salerno atyánál. Az elnök egy mosógép, sőt esetleg egy autó adományozását is kilátásba helyezte, ugyanakkor az atya tudta, hogy az elnök hivatali ideje alatt törvénybe foglalták, hogy a homoszexuális párok is örökbe fogadhatnak gyerekeket. Salerno atya a kötelességének érezte, hogy ezt válaszolja: „Hogyan fogadhatnék el ajándékot Öntől, aki erkölcstelen törvényeket hoz, mint például az örökbefogadásról szólót? A legnagyobb ajándék az lenne, ha olyan törvények születnének, amelyek erkölcsileg helyesek, és jobb jövőt biztosítanak a gyermekeknek.” Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy így kiálljon valaki a meggyőződése mellett!
Azoktól az évektől fogva rendszeresen kaptuk a közösség negyedéves jelentéseit, Ezeket jobban szemügyre véve, megindulva nézem az általuk indított 1000 szeretet-akciót.
A mozgalom ma több közösségből és testvériségből áll. A nővérek közössége gondozza az ún. Lányok városát. Itt beteg és koraszülött lányokról is gondoskodnak, akiket a fiatalkorúak bírósága a felügyeletükre bízott. A lányok a műhelyekben és a közösség saját iskolájában tanulhatnak különböző szakmákat. A nővérek odaadásukkal igyekeznek Isten gyengédségét közvetíteni a gyermekeknek. „A mély sebek begyógyulhatnak, és az életüket súlyos teherként gyengítő tévelygésekből is kigyógyulhatnak” – írja az egyik nővér a hírlevélben. Nyilvánvaló, hogy csak Isten kegyelméből lehetséges ilyen mély gyógyulás.
A Cuzco melletti „Fiúk városában” papok és világi testvérek gondoznak fiúkat, akik gyakran árvák, és a megrázó családi viszonyok miatt szenvedtek súlyos lelki sérülést. Itt is van a számukra egy szakmai képzési központ. A képzésre nagy hangsúlyt helyeznek, hiszen a képzés a méltóságteljes élet kulcsa. A papok is segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a gyerekek megszerzett szakmai tudásukat a társadalom hasznos szolgálatába állíthassák.
A misszionáriusok kontemplatív ága teljes egészében az imádságnak szenteli magát. A „Názáreti ház” olyan családoknak ad otthont, akik igyekeznek szentségi életet élni és a szegényeket szolgálni. Elsősorban az iskolákban és a műhelyekben tevékenykednek, de a szenvedő gyermekek gondozásában is részt vesznek.
A rengeteg, különféle feladatot ellátó missziós központot lehetetlen még csak megközelítően is áttekinteni. És hogy azokban mennyi csodálatos dolog valósult meg ezekben az években! Csak egy-két kiemelkedő eseményt említsünk: az egyik nővér arról mesél, hogy mennyire kiteljesedik minden nap, amikor értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, és ez őt mekkora örömmel és hálával tölti el. És milyen boldogok voltak a misszionáriusok, amikor az egyik hegyvidéki faluban, ahová misézni és a betegeket ápolni jártak, sikerült megmenteniük egy idős asszonyt, aki teljesen magára hagyva, közel az éhhalálhoz, kiszáradva és véres lábakkal egy csirkeólban feküdt.
A hírlevelekben az olvasó újra meg újra csodákra bukkan. „Fogjatok egy botot, és verjetek agyon!” mondta egy férfi a körülötte ácsorgóknak, miután súlyos autóbalesetet szenvedett. A gyomránál szenvedett súlyos sérüléseket, a belei látszottak, és szinte minden szerve megsérült, mint a helyszínre érkező orvos megállapította. Itt már csak az ima és egy csoda segíthetett. A család megkérte az egyik misszionáriust, hogy adja fel neki a betegek szentségét. És tényleg gyorsan javult a súlyos sebesült állapota. Azóta már biciklivel járja a környékét, ahol lakik.
Vagy nézzük a súlyosan beteg kisfiú történetét, akit az apja napokig cipelt az Andokban magasan fekvő Cuzcóba. Pénz híján nem kapott orvosi kezelést. Több napot és éjszakát is az utcán töltöttek, mire egy misszionárius rájuk talált. A fiút a nővérek közösségénél helyezte el. Miután a cuzcói orvosok nem tudtak segíteni, a nővérek a fiút Limába vitték, és imahadjáratba kezdtek érte. Minden belső szerve beteg volt. Limában meg is operálták, de az orvosok sem adtak neki két hétnél többet. Eközben az egész közösség a gyógyulásáért imádkozott, és láss csodát: már a következő vizitnél megmagyarázhatatlan jobbulást állapítottak meg az orvosok. A fiú azóta 10 éves, és kiválóan érzi magát a „Fiúk városában”.
Ez csak néhány példa Salerno atya, a nővérek és a világi testvérek áldásos működésére. A mozgalom egyre terebélyesedik. Azóta már 18 országból csatlakoztak atyák és testvérek, és nem csak Peruban, hanem Magyarországon, Mexikóban és Kubában végzik tevékenységüket.
2015-ben Salerno atya átadta a közösség vezetését az utódjának. Mindenki azt gondolná, hogy a jól végzett munka tudatában, de az egyre rosszabbodó látása miatt is talán majd Szicíliában keres magának nyugalmat. De nem, a fáradhatatlan misszionárius és szolga számára ez a kérdés fel sem merül. Az újonnan létrehozott kubai gondozási központba ment, ahol nagy szükség van a segítő kezekre, hiszen csak 300 atya jut 11 millió lakosra.
Kubában is az egymástól messze fekvő falvak között zarándokolt, hogy az embereknek misét mutasson be, hitoktatást tartson számukra, és meggyóntathassa őket. A többi testvérrel együtt betegeket látogatott, feladta a betegek szentségét, élelmet és gyógyszert vitt a betegeknek, amihez egész Kubában nehéz hozzájutni. Ez a teljes elkötelezettség csak sok imával és Isten imádásával lehetséges. A misszionáriusok azt tartják magukról, hogy ők “cselekvő szemlélődők” és nem aktivisták.
2017-re Salerno atya látása annyira gyenge lett, hogy már felismerni is alig tudott valamit. Ekkor tért vissza a mozgalom limai központjába. Erről az időszakról így ír: „alig látok valamit, naphosszat a fotelben ülök, és csak egyetlen feladatom van: egész nap imádkozni. Így most még inkább imádkozom az egész világért… Hála Istennek, a votív mise szövegét kívülről tudom, így egy testvérem segítségével minden nap mutathatok be szentmisét. Számomra ez nagy kegyelem.”
Még ebben az évben, február 4-én, miután a nővérek közössége is megérkezett, Salerno atya itt a földön örökre lehunyta a szemét, hogy felmenjen a mennybe az Atyához, akinek egész életét szentelte.
És az emberek egész áradata érkezett, hogy elbúcsúzzon tőle, és hogy köszönetet mondjon neki. Ami a legjobban megindított, hogy oly sok fiatal férfi és nő, a missziós iskolák egykori tanulói magukkal hozták az orvosi, mérnöki, jogi vagy tanári diplomájukat, gyermekeiket és férjüket, feleségüket, hogy megköszönjék az atyának, hogy mindezt lehetővé tette számukra.
Írta: Alexa Gaspari
Fordította: Frick József
Forrás: vision2000.at
