Szabadon távozhatunk…

Szent János evangélista arról számol be, hogy a kenyérszaporítás csodája csak jele volt annak, hogy Jézus étele, kenyere akar lenni övéinek. Isten szeretetének, földre „jövetelének” legmélyebb titkát tárta fel, s most az emberek válaszát várja. De szomorúan kellett megállapítania, hogy az emberek inkább megbotránkoznak, megrökönyödnek, elbizonytalanodnak. Akik a megsokasodott kenyérrel és hallal jóllaktak, már nem kíváncsiak az annál nagyobb szeretetre. Még a tanítványok is, akik ettek a „rendes” kenyérből, és lelkesedtek, most az élet kenyeréről szóló tanításból már nem kérnek. Kemény beszédnek tartják. Nem tudják követni mesterüket az isteni mélységek és magasságok felé.

Jézus eukarisztikus tanításának mélységét húsvét után sem könnyű felfogni. Bár a Lélek munkálja bennünk a hit kegyelmét és megélését, ma is sokan visszahúzódnak a Krisztus-követéstől. Hűségük csorbát szenved. Mert a rendszeres, következetes hitélet akár radikális életmód- és szemléletbeli változást is követel. Jézus a ma élőktől is ugyanezt kérdi: el akartok menni? Tessék nyugodtan…

És valóban, soha nem volt ekkora vallási kínálat, mint napjainkban. Lazább, lájtosabb csomagolásban, tetszetős kiszerelésben számtalan keresztény és nem-keresztény, keleti és nyugati megváltócska, kisebb-nagyobb egyház és guru, mester és messiás ütötte fel fejét, akiknek jól jön az egyházával dacosan ellenkező, csalódott vagy kereső, bátortalan vagy el nem kötelezett hívő, hiszen így olcsóbb az üdvösség. Ott nincsenek követelmények, megcsontosodott hagyományok, vaskalapos papok, akik akadályoznák őket szabadságukban. Nem találnak ki újat, csak ötletesen, dús fantáziával szívják a fáradt egyház vérét. Élősködnek.

De a történelmi egyházak híveiben is felüti a fejét a közömbösség, a csüggedés, a fásultság, a legkisebb erőfeszítésre is képtelen, lagymatag lelkület… Kialvóban a lánglelkű hősiesség. Azt gondolják: a hit kalandját meg lehet úszni. És különben is, ilyen a világ. Közben észrevétlen megalkusznak a bűnnel, a középszerűséggel, hozzászoknak a tétlen, kényelmes, következmények nélküli élethez, ahol minden jár nekik, de ahol semmiért nem kell áldozatot hozni. Kiállnak a sorból és nem kockáztatnak. A dicsőség kellene, de a kereszt nem. Jézustól, egyházától, hittől, paptól csak elvárnak, csak kapni akarnak. Vannak, akik nemcsak kilépnek, de Jézus és egyháza ellenségeivé is válnak.

Szent Péter válaszol a többiek, a megmaradt tizenkettő nevében: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéit nálad leljük meg.

Tegyük hozzá Péter hitvallásához: Uram, mi tudjuk, hogy ha közeledbe kerültünk, ha igazán hinni akarunk, adnunk is kell. Adni is akarjuk mindenünket – figyelmünket, tehetségünket, szeretetünket, időnket –, mert csak te vagy az igazság. Felvesszük a szegénység, a kiszolgáltatottság, megbélyegzettség, a rád utaltság keresztjét, és visszük veled, mert tudjuk, csak így megyünk be dicsőségedbe. Mi minden áron veled akarunk lenni, jó és balsorsban. Lépten-nyomon tapasztaljuk Lelked tüzét, újdonságát, sodró erejét.

Uram, hisszük, érezzük, tudjuk, hogy te vagy az Isten szentje. Nem tanrendszer, nem filozófia, nem idejétmúlt hagyomány, hanem a személyes Isten, a mi megváltónk. Köszönjük jelenlétedet igédben és az eukarisztiában. Éltesd testünket-lelkünket, hogy egykor az örök lakomán is asztalodnál ülhessünk. Ámen!