Soha nem késő hinni – Egy francia férfi megtért a lánya csodálatos gyógyulásának hatására

Kedves Olvasóink, hallották vagy látták már valaha is azt a nevet, hogy Pauline Marie Jaricot? Emmanuel Tran, a francia menedzser sem, amíg a kisebbik lánya 2012-ben az életéért nem küzdött. A Missio Austria Pauline Marie Jaricot-nak szentelt konferenciáján Emmanuel megható tanúságot tett a lánya csodálatos gyógyulásáról. A csodálatos gyógyulást Pauline közbenjárásának tartják, és többek között e gyógyulás okán is avatták boldoggá Pauline-t 2022. május 22-én. A konferencia másnapján beszélgettem Emmanuellel, később pedig a “Sauvée par un miracle” (Akit egy csoda meggyógyított) c. könyvét is elolvastam.

Emmanuel Párizs egyik elővárosában született. A gyermekkorát és ifjúságát nem tartja semmilyen szempontból rendkívülinek, mindenesetre leszögezi, hogy nem katolikus környezetben nevelkedett. Az édesapja a jezsuitákhoz járt iskolába, és évekig ministrált is, de fiatal korában teljesen elvesztette a hitét. Az édesanyja sohasem volt hívő, így Emmanuelt meg sem keresztelték. A nagypapa Vietnámból származott, innen van a Tran név is.

Emmanuel Párizsba járt iskolába, majd az USÁ-ba költözött, hogy a bostoni egyetemen külkereskedelmet tanuljon. A tanulás mellett utcán élő nőkről gondoskodott. Rendszeresen vacsorát vitt nekik, és segíteni próbált az életük rendbehozatalában. Ekkor támadt első ízben az az egyre jobban befészkelődő gondolata, hogy nem kellene-e vajon többet tennie ezekért az emberekért. Később pedig, amikor egy autóbalesetet szenvedett és a lábai egy időre lebénultak, szinte beleégett az egyik ápoló mondata is:

„Hálás lehet, hogy az Isten megóvta az életét.”

24 éves korában került vissza Párizsba, ahol az akkor még kötelező katonai szolgálatot teljesítette, majd tovább folytatta tanulmányait. Ritkán előfordult, hogy otthon saját szavaival imádkozott, vagy valakivel a hitről beszélgetett. Ezek az alkalmak attól fogva fordultak elő sűrűbben, amikor Nathalie-vel megismerkedett. A koreai lánnyal egymásba szerettek, és nem sokkal később már a közös jövőjüket tervezték. Emmanuel ettől fogva gyakrabban ment templomba is, hiszen a lány hívő volt.

Mivel Emmanuel nem volt megkeresztelve, egy pap segítségével megkezdte a felkészülést a keresztségre és az egyházi esküvőre. Ekkor azonban Amszterdamba költöztek, ahol a Hard Rock Café menedzsere lett. A munkája annyira lekötötte, hogy a felkészülést is meg kellett szakítania. A nagyobbik lánya, Lou-Anh még Hollandiában született, a kis Mayline pedig csak a Franciaországba való visszatérésük után, amikor Versailles közelébe költöztek. A munka itt is kitöltötte Emmanuel minden percét, így a felkészülés folytatása továbbra is váratott magára. Egy újabb költözést követően, amikor a család a híres francia borvidékre, a beaujolais-i Luceray-ba költözött, Emmanuel már gyakrabban kísérte el Nathalie-t és a gyerekeket misére, de a mise maga még mindig idegen volt a számára. „Mintha mit sem tudva löktek volna be egy társaságba, olyan volt, mint a vakrepülés” – mondta.

2012. május 29-én a baráti körben búcsúestet tart a család, mivel ezúttal Nizza közelébe terveznek költözni. A hároméves Mayline egy kisebb, golyó alakúra formázott virslivel a heverőre húzódik vissza. Aztán hirtelen a nyakára kulcsolt kezekkel az apja mögött terem, topog a padlón, és egy hangot sem képes kiadni. Emmanuel egy pillanat alatt felfogja, hogy a kislány félrenyelt.

Még mielőtt bármit is tehetne, a kislánya ájultan terül el a földön. Emmanuel valamikor tanult elsősegélynyújtást, rögtön a Heimlich-fogással, egyfajta felső hasi kompresszióval próbálja meg az idegen testet eltávolítani a légcsőből. Sikertelenül. Közben hívják a mentőket, és amíg a mentők jönnek, a második és a harmadik próbálkozás is sikertelen. Még a kislány hátát ütögetve sem sikerül kiugrasztani a virslit, ahhoz túl mélyen van a légcsőben. Hamarosan a kislány szíve és légzése is leáll. Az apja szívmasszázzsal, belélegeztetéssel próbálkozik. Ekkor érnek ki a mentők, és folytatják az újraélesztést. Mayline száján és az orrán is folyik a vér. Végül a mentőknek sikerül kivenniük a virslidarabot, de a kislány szíve újra és újra leáll. “Elveszítjük őt” – hallják rémülten a szülők, ahogy a mentősök egymás közt beszélnek.

Végül sikerül annyira stabilizálni a kislány állapotát, hogy a kórházba lehessen vinni. A szülők természetesen elkísérik Mayline-t. Az éjszaka azonban háromszor is leáll a szíve és a légzése, végül tüdőembóliát kap. Az orvosok szerint az agy máris károsodott. Azt tanácsolják a szülőknek, hogy menjenek haza, a gyermek úgysem éri meg a reggelt. Hogy lehet ilyet mondani?! Hát persze, hogy nem mennek sehova. Mayline állapotát reggelre sikerül annyira stabilizálni, hogy a lélegeztetőgépet rá lehet kapcsolni. A szívverését 205-re állították, hogy a szívizom regenerálódjon.

Emmanuel borzongva emlékszik vissza, ahogy a lánya ezekben a napokban kinézett. A teste remegett, ahogy a pumpa a tüdőből a vért szívta ki. A kislány körülbelül egy hétig feküdt ebben az állapotában. Akkor úgy gondolták az orvosok, hogy a gyermeket levehetik a gépről. Ekkor azonban a kis teste görcsbe rándult. Sajnos, ez nem jó jel, mert arra utal, hogy az agya valóban károsodott. Ekkor az orvosok a mélyaltatás mellett döntöttek. A kislány agyhullámait néhány naponként mérve megállapították, hogy az agyi aktivitása egyre inkább csökken. Aztán a 10. nap után végleges megállapításként közölték a szülőkkel, hogy az agyhullámok megszűntek, a kislány agyhalott, és valószínűleg néhány napon belül meghal.

Az orvosok arra is felhívták a szülők figyelmét, hogy az eutanázia-törvény értelmében nem kötelesek egy fertőzés esetén Mayline-t újraéleszteni. Egyben kérték a beleegyezésüket az ún. életlezárási projekthez, ami azt jelenti, hogy Nathalie és Emmanuel egyezzen bele, hogy Mayline mesterséges táplálását megszüntetik. A kislány ebben az esetben néhány nap alatt kiszárad, és ettől meghal. A folyamatot erős morfium beadásával fel is lehet gyorsítani. Hol az a szülő, aki ehhez a borzalmas kéréshez beleegyezését adja?!

Természetesen nem adják a beleegyezésüket. “Egy szülőt nem lehet megakadályozni abban, hogy a gyermekét táplálja, és nem nézheti tétlenül végig, ahogy a gyermeke lassan éhen és szomjan hal” – mondja ma is döbbenettel a hangjában Emmanuel. Nem, ők ketten nem akartak belekeseredni, nem akarták feladni, inkább ki akarták várják, hogy mi lesz. A kis beteget átvitték a neuropediátriai osztályra, ahol a megkapja a betegek kenetét.

Ezekben a napokban Emmanuel és Nathalie gyakrabban fordulnak meg az iskolában is. A nagyobbik lány még csak hétéves, és jobban igényli, hogy vele is foglalkozzanak, és a család élete minél előbb visszatérjen a szokásos kerékvágásba. A születésnapja is közeleg, amit a barátnőivel szeretne tölteni.

„Nem volt könnyű a kórházból hazajönni és mosolyogni úgy, hogy a kishúga miatt érzett fájdalom összetört bennünket – olyan fájdalom, mintha valaki a zsigereidet tépné szét. Hogyan múlna ez el valaha is?”

– idézi fel Emmanuel a szenvedésüket.

Az egyik iskolatárs édesanyja, Elisabeth, aki korábban maga is két gyermekét veszítette már el, és aki az Élő rózsafüzér imamozgalom tagja, megértette Emmanuel és Nathalie fájdalmát. Javasolta, hogy Pauline Marie Jaricot, az imamozgalom alapítójának közbenjárását kérve imádkozzanak el egy kilencedet, és Barbarin kardinálistól erre az engedélyt is megkéri.

A nagyobbik lány, Lou-Ahn iskolatársai is imába kezdenek Mayline-ért Az élő rózsafüzér mozgalom és az ismerősök révén a világban sokfelé kezdik el a kilencedet imádkozni. Emmanuel ma is meghatódottan emlékszik vissza: „Nathalie és én is imádkoztunk, és kértük Pauline Marie közbenjárását. Ez volt az egyetlen, ami egy kis megnyugvást és reményt adott nekünk. Csak később tudatosodott bennünk, hogy nem vagyunk egyedül, hanem több ezer emberrel együtt kérjük Pauline közbenjárását az Úrnál. Megható volt, hogy a világ minden tájáról kaptunk jelzéseket olyan emberektől, akik a gyermekünkért imádkoztak”.

Mivel közeledett a nizzai költözés napja, Mayline-t átszállították a nizzai kórházba. „Mielőtt elvitték, bent voltunk Mayline-nél. A nézése üres volt és élettelen, a pupillái hatalmasra tágultak. Amikor legközelebb már Nizzában mentünk be hozzá, teljesen megváltozott. A megszokott módon ragyogó, élettel teli pillantása lett.”

„De hát mi történt, mit csináltak vele?” – érdeklődtek a szülők a kórházban. A nővérek semmit sem tudtak válaszolni, és láthatóan tartottak a felelősségre vonástól, „pedig mi csak meg akartuk érteni, hiszen az ámulat és az értetlenség között ingadoztunk. Abban azonban biztosak voltunk, hogy itt valami nagy dolog történt.”

Az életlezárási projekt azonban továbbra is ott szerepel a beteglapon. Az orvos ennek ellenére kijelentette, hogy Mayline nem ebben a kórházban fog meghalni, hiszen a gyermek állapota nem felel meg a beteglapnak, de gyógyulására nincs remény, Mayline a legjobb esetben is csak a szemét fogja tudni mozgatni, de a szüleivel nem fog többet beszélni. A szülőknek, akik felváltva járnak be a kórházba, egyre nyilvánvalóbb, hogy a kislány egyre élénkebb. Szájával hamarosan a mama és papa szavakat próbálja formázni, még ha hangosan kiejteni nem is tudja őket. Mayline élni akar, ebben a szülei nem kételkednek többé: mosolyog, ha csiklandozzák, amikor az egyik nagynénje születésnapjáról beszélnek neki, ő fújja el a képzeletbeli gyertyákat, és sírva fakad, amikor a szülei hazaindulnak a kórházból.

Az orvosok azonban ezeket csak neurológiai reflexeknek tartják. Aztán mégis megtörténik, hogy Nathalie karjaiban a viziten a szemeit anyjára szegező Mayline mindenki füle hallatára kimondja: mama. Az ajkai alig mozogtak, a szó mégis úgy robbant, mintha atombomba csapott volna be. Ezt még az orvosok is meghallották, végre!

És ettől fogva napról napra javult az állapota. Egy különleges kerekesszékkel, amely az egész testét tartotta, kirándulásra mehetett a szüleivel a híres Promenade des Anglais-n. Mayline sugárzott a boldogságtól. A következő agyi MRI eredménye azonban ismét lehangoló: teljes agykárosodás, mindkét agyfélben elhalt szöveteket, agyzsugort állapítottak meg. A gyógyulás teljesen lehetetlennek látszik, ezért Mayline-t átszállítják egy Nizzától 150 km-re fekvő intézetbe, ahol súlyosan sérült kisgyermekeket ápolnak. Sajnos, ez megnehezíti a látogatását.

Minden negatív előrejelzés ellenére Mayline napról napra a gyógyulás útján halad. Már ki tudja mondani a papa szót is, mutatni tudja, ahogy az ember fogat mos, sőt pépes ételeket is képes már lenyelni. Ettől fogva a szülei is etethették. Szeptember 2-án ül fel először úgy, hogy az egyensúlyát is megtartja. Képes erre egy agyhalott? Most már a tengerhez is kirándulhat a szüleivel. Alig három héttel később Mayline a játékbabájára mutatva kimondja: kisbaba. Újabb néhány nappal később a kórterembe belépő Nathalie látja, ahogy a kislány az ágy rúdjaiba kapaszkodva feláll. Nathalie-nak elakad a szava.  Mayline nevet és újra meg újra megismétli a mutatványt. Az állapota egyre csak javul. Ha az apja a hóna alá nyúlva segíti, még ha esetlenül és szögletes mozdulatokkal is, de úgy mozgatja a lábát, mintha járna. Októberben megragadja az anyja kezét, és a padlóra mutatva kimondja: cipő. És nem telik el pár nap, a szülei kezét fogva már egyedül is képes járni. Közben a beszélőképessége is egyre javul, már ki tudja mondani, hogy „azt akarom” vagy „bocsánat”, és jó napot kíván minden arra járónak, akiknek fogalmuk sincs arról, mekkora csodának lettek tanúi.

És a javulásnak nincs vége. A szülők elérkezettnek látják az időt, hogy Mayline-t hazavigyék, hiszen a lány keservesen sírva fakad, valahányszor csak búcsúzkodni kezdenek tőle. Ez pedig mindenkinek rossz. Tudni kell, hogy Franciaországban nehéz ügy, ha valaki egy súlyosan beteg gyermeket haza akar vinni. Az orvosoknak mindent meg kell vizsgálni, ellenőrzik, hogy a szülők képesek-e a gyermek megfelelő ellátására, és így tovább. A mi esetünkben Mayline visszafordíthatatlanul agykárosodottnak volt minősítve, és mivel ez a diagnózis minden javulás ellenére sem változott, a gyermek egyszerűen répának számított.

Pedig micsoda haladást tett októberig a gyógyulás útján: egyedül eszik, beszél, jár, sőt szalad, rajzol… Az engedély, hogy hazavihessék, mégis várat magára. Aztán végre: „ez volt életem legszebb születésnapja!” – meséli Emmanuel. 2012. november 25-én újra együtt volt otthon a család. A kezelések egy közeli intézetben folytatódtak.

Az első étkezéseknél azért senki nem volt nyugodt. „Lassan egyél és mindent rágj meg jól!” „Igen” – szólalt meg Mayline, – különben…”, és megfogja a nyakát, és nyitott szájjal szörnyű hangokat ad ki. „Ezek szerint emlékképei is vannak a történtekről” – döbbennek meg a szülők. Aztán egy nap azzal fordul az anyjához, hogy hol volt, hiszen ő annyit sírt. Nathalie elmagyarázza, hogy nem tudott mindig ott lenni, hiszen dolgoznia és a Lou-anhról is gondoskodnia kellett, mire a kislány kijelenti, hogy „pedig én sokat sírtam, és te nem voltál ott”. A szülők pedig abban reménykedtek, hogy Mayline ezekre a dolgokra mégsem emlékszik annyira.

Emmanuel egy alkalommal megkérdezte az orvost, aki hónapokkal azelőtt a megsemmisítő diagnózist felállította, hogyan magyarázza, hogy Mayline nem halt meg, hanem járni, állni szaladni, rajzolni és beszélni is képes. Az orvos válasza: „Az Ön lánya olyan, mint egy autó benzin nélkül, a lendület viszi tovább. Megmagyarázhatatlan.” Az orvos szerint a tudomány állása szerint és orvosilag is lehetetlen, hogy a kislány valaha is visszatérjen a normális életbe.

Ekkor jött el a pillanat, hogy Nathalie és Emmanuel meggyőződéssel kijelentse: valóban csoda történt.

„Amikor csak tudtam, elmentem a templomba”

–, folytatta Emmanuel, – „és könyörögtem Pauline Marie-nak, hogy amit csak lehet, mindent tegyen meg Mayline megmentéséért. De minderről igazán gondolkodni, mindebben igazán hinni csak ekkor kezdtem el. Ekkor még mindennek ellenére messze voltam a hittől, még ha kevésbé is kételkedtem, mint korábban. Nem voltam még megkeresztelve, időnként úgy éreztem, hogy hiszek Istenben, de nem voltak különösebben jó cselekedeteim az életemben. Ekkor azonban bizonyos lettem abban, hogy Isten volt az, aki hónapokkal azelőtt az álmomban szólt hozzám. Azt álmodtam, hogy lángokban áll a kezem, és egy hang szól hozzám, hogy tegyem a kezem a lányom fejére, és ő meg fog gyógyulni. Ezt nem mertem megcsinálni, és azt gondoltam, hogy megbolondultam. Aztán mégis arra gondoltam, hogy talán Isten szólt hozzám. De ki vagyok én, egy senki, egy teljesen hétköznapi ember, miért mondana éppen nekem ilyet?”

Csak ekkor világosodott meg Emmanuel, és elkezdte a felkészülést a keresztelőre is. A pap engem is, mint mindenkit, megkérdezett, hogy miért akar megkeresztelkedni. „Mert egy csoda tanúja vagyok” – mondtam. „A lányom kómában feküdt minden agyfunkció nélkül. A feleségemmel imában kértük Pauline Marie Jaricot közbenjárását, és kilenc nappal később javulni kezdett a lányom állapota. „Szép történet” – felelte a pap. „Nem, ez annál sokkal több. Ez csoda volt” – válaszoltam.

A csoda egyházi elismerése azonban soká tartott. „Az ügyet ugyanaz a hölgy indította el, mint aki a kilencedet is javasolta. Az orvosi igazolásokat akarta a püspökségnek bemutatni, ehhez azonban új vizsgálatokat, például MRI-t is el kellett végezni. És ekkor derült ki, hogy minden rendben van. Ugyanaz az orvos, aki a három évvel korábbi felvételeket is csinálta, kijelentette, hogy ez nem lehetséges. Mayline agyának nagysága teljesen normális volt, és a lyukacsok sem voltak láthatók.

Egy újabb vizsgálattal az agyból a végtagokba irányuló elektromos impulzusokat mérték. Az eredmény ismét: teljesen normális agyműködés. De hát nem azt mondták, hogy az agy visszafordíthatatlanul károsodott? Tévesek voltak a korábbi vizsgálatok? De hiszen többször is megmérték, és az állapot minden alkalommal még romlott is, míg végül már nem is lehetett agyhullámokat mérni. Ez most még az orvos számára is megmagyarázhatatlan.

A boldoggá avatáshoz Rómában is vizsgálatokat végeznek. Mayline ekkor még csak 7 éves volt, de türelmesen viselte a vizsgálatokat. Aztán 2020. május 26-án elismerte a pápa, hogy Pauline Marie Jaricot közbenjárására valóban csoda történt, és ennek alapján két évre rá, 2022. május 22-én Pauline Marie Jaricot-t boldoggá avatták.

Ettől fogva Emanuelt egyre gyakrabban kérték fel, hogy tanúságot tegyen a csodáról. „Szívesen teszek ennek a kérésnek eleget. Az életemet, a hitemet teljesen megváltoztatta az a tény, hogy Isten csodát tett. Hogy miért éppen Mayline életét mentette meg? Ezt nem tudom. De elhatároztam, hogy nem erre keresem a választ, hanem a köszönetre koncentrálok. Mint amikor ajándékot kap az ember. És micsoda ajándékot! Mayline nem csak ismét egészséges, hanem mindenkire hatással van azzal a bátorságával, kitartásával és mosolyával, amellyel mindenkit elbűvöl, azzal a szeretettel, amelyet természetesen áraszt magából. A nizzai püspök helyesen mondta, hogy nem mi mentettük meg őt, hanem ő minket.

Emmanuel számára a 2016-os elsőáldozása óta a hit egy új dimenziója tárult fel.

„Sohasem késő hinni”

– mondta. „A keresztség felvétele és ezzel a Katolikus Egyházba lépés csak az első lépcsőfok volt. A második, amikor elkezdtünk tanúságot tenni. Amikor a keresztelésnél azt mondták, hogy mindannyian apostolok vagyunk, akiknek tanúságot kell tennie, nem igazán értettem, hogy ez mit jelent. Azt hiszem, túl gyakran nem teszünk tanúságot sem Isten létezéséről, szeretetéről, irgalmáról, sem mindarról, amit nap mint nap értünk tesz.”

Emmanuel külön hangsúlyozta, milyen jót tett neki magának is, hogy a tanúságtétellel a kétkedő vagy a hittel egyáltalán nem foglalkozó embereknek segíteni tud abban hinni, hogy Isten valóságosan itt él és működik közöttünk. „A csodák nem 2000 évesek, hanem naponta történnek, és néha még az akkorinál is sokkal nagyobbak. Mindez azért, hogy az emberek ráeszméljenek, hogy Isten itt és most létezik. Adódnak alkalmak, amikor az ember sejti Isten jelenlétét, megéli, ahogy Isten beavatkozik a dolgokba, de nem tekinti ezeket csodának, vagy nem akarja annak tekinteni.”

Az ima jelentőségéről ezt gondolja Emmanuel: „Az ima valami nagyon erős, valami mindenre képes dolog, amivel hihetetlen dolgokat is el lehet érni. Hinnünk kell, hogy az ima megváltoztat valamit az emberekben, még ha ez elsőre nem is látszik. Hányan áldozták ránk az idejüket, hányan nyújtottak segítséget, amikor bajban voltunk, hányan imádkoztak értünk és fordultak felénk szeretettel úgy, hogy nem vártak érte semmit cserébe. Ezáltal ők maguk is, de mi is megváltoztunk.

El nem tudjátok képzelni, milyen erős a szeretet: a szeretet nem más, mint egy dinamikus gyógyító erő. Határok és feltételek nélkül ajándékozhatjuk egymásnak, ebben nem szabad haboznunk. De az elfogadásában sem szabad habozni.

Merjétek kinyújtani a kezeteket a sötét órákban! Mindig lesz valaki, aki megfogja. És ha csak egyvalaki is, Ő mindig ott lesz!”

Fordította: Frick József
Forrás: Vision 2000

Kedves Olvasó!
Ha Ön is tanúságot tenne hitéről, megtéréséről, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot. A megtapasztalt kegyelem másoknak is erőt adhat, egy megosztással pedig evangelizálhat.