2018 május 12-én a 36. franciaországi háromnapos pünkösdi zarándoklat zárómiséjét Robert Sarah bíboros celebrálta a chartres-i katedrálisban, 12.000 zarándok előtt.
A francia sajtót nagyon meglepte mind a beszéd, mind a megjelentek nagy száma és életkora. Így írtak:
„Lehet úgy dönteni, hogy elhallgatjuk. A sajtó nagy része amúgy is ’68 májusával foglalkozik inkább, esetleg a ramadánnal vagy az egyetemi oktatást zavarók maroknyi csoportjával. De mi szólunk, hogy aztán később ne tessék panaszkodni és rácsodálkozni: „De hát honnan van ez a sok ember?” – amikor ez a virágzó, komplexusoktól mentes ifjúság majd valamilyen oknál fogva előjön az erdőből, és már nem lehet nem tudomást venni róluk. Mert eljön ez az idő.”
2018-ban már ötven év telt el ’68 májusa óta, Daniel Cohn-Bendit pedig 73 éves volt. Ezzel szemben a pünkösdi zarándoklaton részt vett 12000 zarándok átlagéletkora 21 év volt, az őket kísérő papoké pedig 30. Damien Rieu, a nemzeti identitásért harcosan kiálló, szélsőjobboldalinak bélyegzett fiatal politikus így írt a Twitteren:
„A közösségi médiában, még azokban is, amelyek általában nem kímélik a katolikusokat, meglepett és csodálkozó vélemények jelennek meg: 12000 egybegyűlt fiatal, semmi zavargás, semmi rombolás, egyetlen papírszemét sincs a földön. Hogyan lehetséges ez a csoda? Kik ezek a jólnevelt és tisztelettudó emberek? Ki ez a közösség, amely nem hergel senkit?”
Ehhez a zarándoktömeghez szólt Robert Sarah bíboros a világhírű chartres-i székesegyházban. A homília szövegét rövidített formában adjuk közre. A teljes szöveg itt olvasható, illetve videofelvételen is megtekinthető.
Kedves chartres-i zarándokok!
“Eljött a világosság a világba az emberek közé” – mondja nekünk Jézus a mai evangéliumban – “de ők jobban szerették a sötétséget”.
És ti, kedves zarándokok, befogadtátok-e az egyetlen világosságot, amely nem csal meg: Isten világosságát? Három napon át gyalogoltatok, imádkoztatok, énekeltetek, szenvedtetek a napsütéstől és az esőtől, befogadtátok-e a világosságot a szívetekbe? Tényleg elutasítottátok a sötétséget? Azt választottátok, hogy folytatjátok az Utat és követitek Jézust, aki a világ világossága?
Kedves barátaim, engedjétek meg, hogy feltegyem nektek ezt a radikális kérdést, mert ha nem Isten a mi világosságunk, akkor minden más haszontalanná válik. Isten nélkül minden sötétség!
Isten eljött hozzánk, emberré lett. Feltárta előttünk az egyetlen igazságot, amely megment, meghalt, hogy megváltson minket a bűntől, Pünkösdkor elküldte nekünk a Szentlelket, megajándékozott minket a hit világosságával… de mi jobban szeretjük a sötétséget!
Nézzünk csak körül! A nyugati társadalom úgy döntött, hogy Isten nélkül szervezi meg magát. Mára teljesen a fogyasztói társadalom, a minden áron való haszonszerzés és a féktelen individualizmus csillogó és megtévesztő fényeinek hatása alá került. Az Isten nélküli világ a sötétség, a hazugság és az önzés világa!
Isten világossága nélkül a nyugati társadalom olyan lett, mint egy részegen kóválygó hajó az éjszakában. Már nincs benne elég szeretet benne ahhoz, hogy elfogadja a gyermekeket, hogy az anyaméhtől kezdve védelmet biztosítson számukra, hogy megóvja őket a pornográfia agressziójától.
Az Isten világosságától megfosztott nyugati társadalom már nem tudja tisztelni az időseket, nem tudja, hogyan álljon a betegek mellett haláluk óráján, vagy hogyan biztosítson helyet a legszegényebbeknek és leggyengébbeknek. Ki van szolgáltatva a félelem, a szomorúság és az elszigeteltség sötétségének. Csak ürességet tud nyújtani. Hagyja, hogy elszaporodjanak a legőrültebb ideológiák. Az Isten nélküli nyugati társadalom olyan etikai és erkölcsi terrorizmus bölcsőjévé válhat, amely sokkal virulensebb és pusztítóbb, mint az iszlám terrorizmus. Jusson csak eszünkbe, hogy Jézus azt mondta nekünk: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28).
Kedves barátaim, bocsássátok meg ezeket a szavakat. De józannak és realistának kell lennünk.
Ha így szólok hozzátok, az azért van, mert papként, lelkipásztorként szívből együttérzek mindazokkal, akik bolyonganak, tévelyegnek, szomorúak, nyugtalanok és magányosak!
Ki fogja őket a fényre vezetni?
Ki mutatja meg nekik az igazság útját, a szabadsághoz vezető egyetlen igaz utat, amely a Kereszt útja? Engedjük át őket a tévedésnek, a kétségbeesett nihilizmusnak vagy az agresszív iszlamizmusnak anélkül, hogy bármit is cselekednénk?
Nekünk hirdetnünk kell a világnak, hogy reménységünknek neve van: ő Jézus Krisztus, a világ és az emberiség egyetlen Megváltója! Nem hallgathatunk tovább!
Kedves franciaországi zarándokok, nézzétek ezt a katedrálist! Őseitek azért építették, hogy hitüket hirdessék! Építészete, szobrai, üvegablakai mind azt az örömet hirdetik, amit Isten szeretete és megváltása jelent. Őseitek nem voltak tökéletesek, nem voltak bűntelenek. De azt akarták, hogy a hit fénye bevilágítsa a sötétségüket.
Franciaország népe, ma ti is ébredjetek fel! Válasszátok a világosságot! Utasítsátok el a sötétséget!
Hogyan tegyétek?
Az evangélium ezt a választ adja: “Aki az igazság szerint cselekszik, az a világosságra jut”. Engedjük, hogy a Szentlélek fénye konkrétan, egyszerűen, lényünk legbensőbb rétegeiben is megvilágítsa életünket.
Az igazság szellemében történő cselekvés azt jelenti, hogy Istent helyezzük életünk középpontjába, mint ahogyan ennek a katedrálisnak a középpontjában is a Kereszt áll.
Testvéreim, határozzuk el, hogy Felé fordulunk minden nap! Most, ebben a pillanatban fogadjuk meg, hogy minden nap tartunk néhány perc csendet, amikor Isten felé fordulunk, hogy azt mondjuk neki: “Uram, uralkodj bennem! Neked adom egész életemet!” Csend nélkül nincsen fény sem. A világ szünet nélküli zaja a sötétséget táplálja és megakadályozza, hogy Isten felé forduljunk.
Kedves paptestvérek, most külön hozzátok szeretnék szólni. A szentmiseáldozat az a hely, ahol világosságot találtok szolgálatotokhoz. A világban, amelyben élünk, állandóan mozgásban vagyunk, nem törődünk azzal, hogy megálljunk, és kis időt szakítva valami nyugodt helyre menjünk, megpihenjünk egy kicsit, magányban és csendben, az Úr társaságában. Nagy veszélyt jelentene, ha “szociális munkásoknak” tekintenénk magunkat. Akkor már nem Isten világosságát vinnénk a világba, hanem a saját világosságunkat, és az emberek nem ezt várják.
Tudjunk összeszedetten Isten felé fordulni a tisztelettel, csenddel és szentséggel teli liturgikus ünneplésben. Ne találjunk ki semmi újat a liturgiában. Fogadjunk el mindent Istentől és az Egyháztól. Ne keressük a látványosságot vagy a sikert. Papnak lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy sokat kell tenni. Hanem azt, hogy legyünk ott az Úrral a kereszten! A liturgiában az ember szemtől szembe találkozik Istennel. A liturgia az a legmagasztosabb pillanat, amikor Isten arra tanít bennünket, hogy „Fiának képmását öltsük magunkra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között.” (Róm 8, 29). A római rítus rendes és rendkívüli formájában egyaránt az a lényeg, hogy a kereszthez, Krisztushoz, a mi Mindenünkhöz és egyetlen látóhatárunkhoz fordulunk! Akár a rendes, akár a rendkívüli formában tesszük, mindig úgy ünnepeljünk, mint ma is: nemes egyszerűséggel, felesleges terhek nélkül, hamis, művi és teátrális díszítgetés nélkül, átérezve a szentséget és mindenekelőtt Isten dicsőségét tartva szem előtt.
Kedves paptestvérek, legyetek biztosak abban, hogy a papi nőtlenség ezt a Krisztussal a Kereszten való együttlétet hirdeti a világnak. Vannak, akik újból felvetették azt a tervet, hogy a cölibátust leválasszák a papságról, és a papi rend szentségét „lelkipásztori okokból vagy szükségszerűségből” házas férfiak (viri probati) is felvehessék. Ez a terv a valóságban azzal a súlyos következménnyel jár, hogy végleges szakítás következik be az apostoli hagyománnyal. Emberszabású papságot fabrikálunk, de nem adjuk tovább, nem örökítjük át az engedelmes, szegény és erényes Krisztus papságát. A pap nemcsak “alter Christus” egy másik Krisztus, hanem valóban “ipse Christus”, ő maga Krisztus!
Nektek, kedves keresztények, kedves elkötelezett világiak, nyomatékosan azt mondom: Ne féljetek elvinni a világnak Krisztus világosságát! Az első tanúságtételt saját példátokkal tehetitek: cselekedjetek az Igazság szerint! Családotokban, hivatásotokban, társadalmi, gazdasági és politikai kapcsolataitokban Krisztus legyen a világosságotok! Ne féljetek tanúságot tenni arról, hogy örömötök Krisztustól származik! Ne rejtsétek el reményetek forrását! Ellenkezőleg, hirdessétek, legyetek tanúi! Evangelizáljatok! Az egyháznak szüksége van rátok! Emlékeztessetek mindenkit arra, hogy csak “a megfeszített Krisztus mutatja meg a szabadság igazi jelentését”(1). Szabadítsátok fel Krisztussal azt a szabadságot, amelyet ma az ember önpusztítására irányuló hamis emberi jogok tartanak rabságban.
Kedves szülők, nektek egy különleges üzenetet szeretnék küldeni.
A mai világban apának és anyának lenni olyan kaland, amely tele van szenvedésekkel, akadályokkal és gondokkal. Az Egyház köszönetet mond nektek! Köszönöm, hogy nagylelkűen magatokat ajándékozzátok!
Legyen bátorságotok, hogy gyermekeiteket Krisztus világosságában neveljétek. Néha az uralkodó széllel szemben kell majd küzdenetek, és el kell viselnetek a világ gúnyolódását és megvetését. Dehát nem azért vagyunk itt, hogy a világ tetszésére legyünk. „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23-24).
Ne féljetek! Ne adjátok fel! A pápák hangja révén az Egyház, különösen a Humanae Vitae enciklika óta, prófétai küldetést bíz reátok: tegyetek tanúságot mindenki előtt az Istenbe vetett örömteli bizalomról. Isten a természet rendjének intelligens őrzőivé tett minket. Azt hirdetitek, amit Jézus egész életével megmutatott nekünk: „A szabadság a szeretetben, azaz önmagunk adományozásában teljesedik ki”(2).
Kedves Édesapák és Családanyák, az Egyház szeret benneteket! Ti is szeressétek az Egyházat! Ő a ti édesanyátok. Ne csatlakozzatok azokhoz, akik gúnyolódnak és nevetnek rajta, mert nem látnak mást, mint az évszázadok megpróbáltatásaitól és szenvedéseitől megöregedett arcának ráncait. Még ma is szépséges, és sugárzik a szentségtől!
Végezetül hozzátok szeretnék szólni, fiatalok, akik ma oly sokan eljöttetek!
Először azonban hallgassatok meg egy régi bölcset, akinek nagyobb tekintélye van, mint nekem. Szent János evangélistáról van szó. Nem csak életével adott példát, hanem írásos üzenetet is hagyott a fiataloknak. Első levelében olvassuk ezeket a megindító szavakat, amelyeket egy Vén intézett az általa alapított egyházak fiataljaihoz. Hallgassátok meg erővel, bölcsességgel és melegséggel teli szavait: „Írtam nektek, ifjak, hogy erősek vagytok, az Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt. Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!” (1Jn 2,14-15) (3)
A világ, amelyet nem szabad szeretnünk és amelyhez nem szabad alkalmazkodnunk – jegyezte meg Raniero Cantalamessa atya 2018 nagypénteki szentbeszédében – nem az a világ, amelyet Isten teremtett és szeretett, hanem egy másik világ; az, amilyenné a Sátán és a bűn uralma alatt vált. Az emberi természetet tagadó és a családot tönkretevő ideológiák világa.
Az ENSZ struktúrái új globális etikát erőltetnek ránk, és napjainkban elsöprő hatalomra tettek szert, amely a technológia korlátlan lehetőségei révén az éterben terjed. Sok nyugati országban ma már bűncselekménynek számít, ha valaki nem akarja alávetni magát ezeknek a borzasztó ideológiáknak. Ezt nevezzük konformizmusnak, a korszellemhez való alkalmazkodásnak. A 20. század egyik nagy hívő költője, a brit Thomas Stearns Eliot verse többet mond erről, mint könyvek egész sora: „A szökevények világában dezertőrnek látszik az, aki a másik irányba megy.”
Kedves fiatal keresztények, ha egy Vén, mint Szent János, is szólhat közvetlenül hozzátok, akkor én is buzdítalak benneteket. Harcoljatok minden törvény ellen, amely a természettel ellentétes, amelyet rátok akarnak kényszeríteni, szálljatok szembe minden élet- és családellenes törvénnyel. Legyetek azok között, akik az ellenkező irányba mennek! Merjetek az árral szemben úszni! Számunkra, keresztények számára az ellenkező irány nem egy hely, hanem egy személy, Jézus Krisztus, Barátunk és Megváltónk. Különleges feladatotok van: meg kell menteni az emberi szerelmet attól a tragikus sodródástól, amelybe zuhant, és amelyben a szerelem már nem önmagunk ajándékozása, hanem csak a másik ember gyakran erőszakos, zsarnoki birtoklása.
Kedves fiatalok, biztosan gyakran tapasztaljátok lelketekben a sötétség és a világosság harcát. Néha elcsábítanak titeket a világ könnyű örömei. Papként, teljes szívemből mondom nektek: ne tétovázzatok! Jézus mindent meg fog adni nektek! Ha követitek őt, hogy szentek legyetek, semmit sem veszítetek! Elnyeritek az egyetlen Örömöt, amelyben sohasem csalódtok!
Kedves fiatalok, ha ma Krisztus arra hív benneteket, hogy papként vagy hittérítőként kövessétek őt, ne habozzatok! Válaszoljatok egy lelkes és feltétel nélküli igennel! Micsoda kegyelem, micsoda öröm, hogy Isten úgy dönt, hogy szüksége van rátok!
A Nyugatot a szentek és a mártírok evangelizálták. Titeket, mai fiatalokat várnak a nemzetek, ti lesztek az új evangelizáció szentjei és mártírjai. Országaitok szomjúhozzák Krisztust! Ne okozzatok csalódást! Az Egyház bízik bennetek! Imádkozom, hogy ma, ezen a szentmisén sokan válaszoljatok Isten hívására, hogy kövessétek őt, mindent elhagyjatok érte, az ő világosságáért. Ne féljetek, Isten az egyetlen barát, aki soha nem okoz csalódást nektek!
Amikor Isten szólít, szava radikális. Ez azt jelenti, hogy egészen a gyökerekig hatol. Kedves barátaim, nem arra vagyunk hivatottak, hogy középszerű keresztények legyünk! Nem, Isten a teljes önátadásra hív minket, a test vagy a szív mártíromságára!
Kedves franciák, országotokat a kolostorok tették civilizálttá! A keresztény Európát azok a férfiak és nők építették fel, akik vállalták, hogy radikálisan, a végsőkig követik Jézust. Franciaország népe, Nyugat népei, a békét és az örömöt csak úgy találhatjátok meg, ha egyedül Istent keresitek! Térjetek vissza gyökereitekhez! Merjetek mindannyian néhány napot eltölteni egy monostorban! Ebben a tolongó, csúf és szomorú világban a kolostorok a szépség és az öröm oázisai. Bennük megtapasztalhatjátok, hogy igenis lehetséges Istent egész életetek középpontjába helyezni. Megtapasztaljátok az egyetlen örömet, amely nem múlik el!
Kedves zarándokok, ne akarjunk sötétségben élni. Válasszuk a világosságot! Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy tudjunk igent mondani, teljes mértékben, ahogyan ő tette. Hogy tudjuk hozzá hasonlóan befogadni a Szentlélek fényét. Kérjük ezt a legszentebb Anyát, hogy a szívünk olyan legyen, mint az övé, amely semmit sem tagad meg Istentől, lángol a szeretettől Isten dicsősége iránt és arra vágyik, hogy hirdesse az örömhírt az emberiségnek. Kérjük, hogy szívünk olyan nagy legyen, mint Mária szíve, az Egyház nagyságához, Jézus Szívének nagyságához hasonlatos!
Így legyen!
- Szent II. János Pál, Veritatis Splendor, 85.
- Szent II. János Pál, Veritatis Splendor, 87.
- Szent Jakab hozzáteszi: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek.” (Jak4, 4) A nyugati világ Szent Jakab szavainak vitathatatlan illusztrációja.
