Kertész Imre és az „atomapácák”

1929. november 9-én született Kertész Imre. A magyar irodalom első és máig utolsó Nobel-díjasáról ugyan sokan és sokat írtak, de alapos biográfia máig nem született az íróról. Irodalmi munkássága ismert, de íróvá válása előtti életéről keveset tudunk. Ezt a hiányt szeretnénk pótolni az alábbi vázlatos írással. Amit elmesélünk, egyesek számára talán „ünneprontás”, pedig nem ez a szándékunk. Azt gondoljuk, az igazság kimondása soha nem lehet sértő, bántó, mert az igazság – szabaddá tesz.

Köztudott, erről maga az író is vallott, hogy a náci koncentrációs táborból hazatérve Kertész belépett a kommunista pártba. Még nem volt nagykorú, hiszen a Madách Imre gimnázium padjait koptatta. 1948-ban fejezte be tanulmányait, az érettségin azonban magyarból megbukott – a Kertész Imre Intézet honlapján az ezt bizonyító anyakönyvi kivonat fotója is látható. Hogy volt-e pótérettségin, szerzett-e érettségi bizonyítványt, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy még ebben az évben a Világosság című napilap munkatársa lett. A Nobel-díj hivatalos honlapján (nobelprize.org) található életrajzában az olvasható, hogy 1951-ben, amikor a lap kommunista irányvonalra váltott, elbocsátották. Ez súlyos tévedés: amikor a lap munkatársa lett Kertész, a Világosság már a Rákosi-vezette Magyar Dolgozók Pártja délutáni napilapjaként jelent meg. A Szabad Nép mellett tehát ez volt a kommunista párt másik országos napilapja.

2014-ben az író megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István-rendet. Ebből az alkalomból Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója hosszú dolgozatot jelentetett meg a Heti Válasz című lapban. Ebben az írásban olvasható az alábbi rész:

„Kertész a kommunista diktatúra időszakában mindvégig kívülálló maradt, és így a rendszert alulról és kívülről vizsgálta, ugyanúgy, ahogy alulról és kívülről, és egyben üldözöttként élte meg a náci diktatúrát, mely sárga csillaggal jelölte meg, kiközösítette, Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálta. /…/ Kertész tehát nem állt be a diktatúrát kiszolgálók és igazolók kórusába /…./.

[Schmidt Mária: A diktatúrák természetéről. Heti Válasz, 2014. augusztus 18. 53. p.]

Említettük, Kertész Imre Buchenwaldból hazatérve, 16 évesen, belépett a kommunista pártba, s annak tagja is maradt 1956-ig, amikor maga a párt szűnt meg, s helyébe lépett a Magyar Szocialista Munkáspárt. Az 1956-ig terjedő időben tehát Kertész nem volt kívülálló, ez hamis állítás. De nézzük meg, mit mondott az író a kommunista napilapnál eltöltött évekről:

„Az újságnál néhány hónapig jól lehetett dolgozni, majd 1949-ben mindennek vége lett. Beállt az állami cenzúra. Nem újságot, leckét kellett írni. Akkor csak a bizonytalansággal kevert borzalmat éreztük, azt még nem tudtuk, hova vezet majd. Képtelen voltam megtanulni a frázisokat, ezért inkább nem írtam semmit, következésképpen sok baj volt velem. Egészen addig, amíg meg nem kaptam a felmondásom, amit kivételes szerencsének tekintettem. Akkortájt ugyanis nem elküldték, hanem letartóztatták az embereket.”

[Ferch Magda: A megfogalmazás kalandja. Magyar Nemzet, 1996. február 3. 18. p.]

Kertész Imre tehát saját vallomása szerint 1949 után inkább nem írt semmit.

1949-re következett 1950. Nézzük meg, mi történt 1950 tavaszán-nyarán.

A kommunista szervezésű Béke Világkongresszus stockholmi ülésén 1950 áprilisában elfogadtak egy dokumentumot, amely az atomfegyverek azonnal betiltását követelte és rögzítette, hogy az atomfegyvert először használó államot háborús bűnösnek kell nyilvánítani. A stockholmi felhívás aláírására világszerte kampány indult, így idehaza is. A hazai kommunista lapok szinte minden nap „győzelmi” jelentéseket közöltek arról, hányan írták már alá itthon a nyilatkozatot. Az aláírás természetesen nem volt önkéntes: agitátorok járták a gyárakat és egyéb munkahelyeket, s nem volt kivétel az egyház sem. Püspököket kerestek meg az ívekkel, papokat, szerzeteseket zargattak plébániákon, rendházakban. Végül a püspöki kar határozott: a főpapok kiadtak egy közös nyilatkozatot a béke mellett, s egyben kijelentették, hogy ez a nyilatkozat szükségtelenné teszi az egyházi személyek aláírását. A hatalomnak azonban ez nem volt elég, az egyház megtörése volt a cél. 1950. június elsején Révai József, a kommunista párt főideológusa, a párt központi vezetőségének ülésén nagy előadást tartott „Harc a klerikális reakció ellen” címmel. Révai kijelentette, hogy „a klerikális reakció ma nálunk az imperialisták 5. hadoszlopának legfontosabb támasza”, mert „közismert, hogy a Vatikán az amerikai imperialisták csatlósa és kiszolgálója”. Révai támadta az említett püspökkari nyilatkozat miatt a magyar katolikus püspöki kart is, mert „püspökeink általános békenyilatkozata és tényleges szembefordulása a békemozgalommal” szerinte „jezsuita köntörfalazás”. Révai ezért harcra hívott „a klerikális reakció bomlasztó és kártevő munkája ellen”; megállapította, hogy „a klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek”, s „a szerzetesek és apácák ezrei mint az imperialisták agitátorai lépnek fel”. Révai nyíltan beszélt, nem leplezte a hatalom céljait. Föltette a kérdést: szüksége van-e a népi demokráciának a tanító rendekre, kolduló rendekre, „kellenek-e a népi demokráciának az annunciáta nővérek, szükségünk van-e az isteni megváltó leányainak kongregációjára, a kalocsai szegény iskolanővérekre, a Notre-Dame női kanonokrendre, a Szt. Bazil rendi nővérekre, a szociális missziótársulatra, az Unum Sanctissimae Trinitatis nővérekre, hogy a többiről ne is beszéljek”. Révai beszédének elhangzásakor már hetek óta zaklatták a szerzeteseket, a rendi elöljárók ezért április derekán a püspöki karhoz fordultak.

Révai beszéde után beindult a gépezet. A kommunista sajtóban már korábban is élesen támadták az egyházat, a Szabad Nép egyik cikke például „háborús nővéreknek”, „atomapácáknak” nevezte a János Kórházban dolgozó nővéreket, mert megtagadták a stockholmi felhívás aláírását, s ezzel bizonyították, hogy ők – s a hozzájuk hasonló szerzetesek, papok – „az imperialista halálkereskedők magyarországi szövetségesei”. [Győzelmi jelentések a békefelhívás magyarországi diadalútjáról. Szabad Nép, 1950. április 28. 1. p.] Júniusban a „klerikális reakció elleni harc” jegyében cikkek sorát közölte a kommunista sajtó. Ezek a cikkek többek között arról szóltak, hogy az egykori egyházi iskolákban (amelyeket 1948. június 16-án államosítottak) a hitoktatók lázítják, az egykori szerzetestanárok uszítják az ifjúságot. Az egyház elleni kampányban részt vett a Világosság című napilap, mely ekkor már a kommunista párt budapesti pártbizottságának a lapja volt. A Révai-beszéd elhangzása után tíz nappal jelent meg egy olyan cikk, amelynek a címében is szerepelt a korábban említett különös összetett szó: „atomapácák”. A cikk megjelenése előtti napokban megkezdődött a vidéki szerzetesek és apácák deportálása. A szerzetesrendek elöljárói már április 15-én kelt levelükben jelezték, hogy a szerzeteseket zaklatják a hatóságok, a deportálások megkezdése után újabb, drámai hangvételű levélben fordultak a főpásztorokhoz. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött egyik dossziéban olvassuk a rendi elöljárók panaszát a deportálással kapcsolatban:

„/…/ a kitiltás és elszállítás mindenütt az éjszakai órákban, meglepetésszerűen történt, a felkészülésre egészen rövid idő, a legtöbb helyen egy-két negyedóra, helyenként csak percek állottak rendelkezésükre és így hirtelenében alig vihették magukkal a legszükségesebbeket – számosan semmit sem, egyeseknek még a teljes felöltözésre sem volt idejük. A velük szemben tanúsított eljárás sok helyen sima és emberséges volt ugyan, de számos helyen – olyan helyeken is, ahol semmi ellenállást nem tanúsítottak – durva és kegyetlen, az emberméltóságot és a női szeméremérzést sértő. Mikor a nép, amely természetesen másnap megtudta a történteket, itt-ott csoportosulni kezdett, több helyen a hatósági közegek ezek előtt minősíthetetlen rágalmakat szórtak az eltávolított szerzetesekre, olyan gonosztetteket, amelyekre soha még álmukban sem gondoltak.”

[ÁBTL 3.1.5. O-13405/1, 250. p.]

A Világosság című kommunista napilapban jelent meg az alábbi cikk. Szerzője Kertész Imre. A cikk alatt a szignó: (kertész). A Kertész Imre Intézet honlapján olvasható egy másik, korabeli Kertész-írás, az alatt is ugyanez a szignó olvasható – ráadásul a lapnál más Kertész nevű újságíró nem dolgozott. A cikkben van egy nagy tárgyi tévedés: nem az „Isteni Megváltó Leányai” kongregáció működtette a pesti Margit Intézetet, hanem az „Isteni Szeretet Leányai”. A tévedés oka talán az, hogy Révai József beszédében is az előbbi kongregáció szerepelt.

*

Az „isteni megváltó leányai”-nak a Knézits-utcában lévő Margit-intézetét az iskolák államosításakor az állam vette a kezébe. Az apácák és az egyház szolgálatában lévő tanítók helyére – akik megtagadták az állami iskolában való tanítást – állami tanítók kerültek és az iskolában megkezdődött a demokratikus nevelőmunka. Az „isteni megváltó leányai” pedig – szám szerint huszonnyolcan – az épület Ráday-utcai frontjára költöztek át és egy falat építettek a Ráday-utcai frontszakasz és az iskola udvara közé. A falat azonban – hanyagságból vagy tán inkább „gondosságból” – túl alacsonyra építették.

Így lehetővé vált, hogy az apácák továbbra is szemmel tarthassák volt növendékeiket. A tízperces szünetekben, amikor az iskolaudvar benépesül, az „isteni megváltó leányai” feltűnnek a fal mögött.

Átszólnak az udvarra, megpróbálják maguk köré gyűjteni, beinvitálni a gyerekeket.

Rázsó Klára elvtársnő, az iskola igazgatója és a többi pedagógus állandó ébersége szükséges ahhoz, hogy a gyerekeket megóvják a Knézits-utcai atomapácáktól, akik népi demokratikus rendünk, a tanulás ellen uszítják a diákokat. A béke, az építés ellen uszítanak ezzel: nem akarják, hogy a munkásgyerekek jól képzett szakemberekké fejlődjenek.

Alattomosság

A klerikális reakció alattomosan támad. A pedagógusok apró jelekből veszik csak mindig észre, mire készülődnek az „isteni megváltó leányai”.

Amikor az állam az iskolát átvette, teljesen elhanyagolt állapotban találta, noha az apácák a tandíjon felül diákonként havi 10-20 forintokat harácsoltak össze növendékeiktől az „iskola rendbentartása” címen.

Az állam hozzálátott az iskola tatarozásához, a felszerelés kibővítéséhez és a pedagógiai kar a Szülői Munkaközösségen keresztül felhívta a szülőket, hogy aki teheti, 1-2 forinttal járuljon hozzá az iskola rendbehozásához, hiszen elég nagy arányú munkáról volt szó. A szülői Munkaközösség azt tapasztalta, hogy amíg az új növendékek szülői szívesen járultak hozzá az iskola rendbehozásához, hiszen saját gyermekeikről volt szó, addig azoknak a szülőknek nagy része, akiknek a gyermekei az apácákhoz jártak, egyáltalán nem voltak hajlandók hozzájárulni a költségekhez.

Kiderült, hogy ez is az apácák szívós „agitációjának” volt köszönhető.

Oltás helyett ima

A másik eset: amikor a gyermekeket skarlát ellen akarták beoltani, sok gyermek távolmaradt az oltástól. A Szülői Munkaközösség tagjai érdeklődtek ennek okai iránt. Kiderült, az apácák elhíresztelték, hogy az oltás „veszélyes”.

„Imádkozzatok és akkor az isten megóv benneteket minden bajtól” – mondotta az „isteni megváltó leányai” és Majnone Sarolta, az iskola katolikus hitoktatója. Majnone Sarolta „ténykedése” sem marad el az apácáké mögött. Az elmúlt héten beüzent az iskolába, hogy nagyon beteg, csaknem a halálán van, nem tud bejönni tanítani.

A vasárnapi misén azonban makkegészségesen megjelent és azt híresztelte, azért nem jött be az elmúlt héten tanítani, mert nem engedték, hogy megtartsa óráit.

Uszítás

Földényi Sándorné, az egyik szülő egy másik jelenségre is figyelmes lett. Kislánya, az általános iskola első osztályának tanulója és nem jár hittanra.

Amikor hittanóra következett, a kis Ági ki akart menni az osztályból. A hittanra járó gyerekek azonban körülvették és erőszakkal akarták visszahurcolni az osztályba. Ezeket a gyerekeket Majnone Sarolta uszította arra, hogy bántalmazzák azokat, akik nem vesznek részt a hittanórán.

Így szít gyűlölködést a gyerekek között a klerikális reakció, így uszítja őket egymás ellen és a népi demokrácia ellen, hogy megbontsa az iskola rendjét, gátolja a tanulást. Az iskola Szülői Munkaközösségének és tanári karának van egy határozott kívánsága: a Ráday-utcai frontszakaszra az iskolának feltétlenül szüksége van. A Knézits-utcai iskolában ugyanis az általános iskola mellett gimnázium, irodai szakiskola és kollégium is működik, úgy hogy a helyszűke miatt a diákok egyik csoportja délelőtt, a másik pedig csak délután járhat iskolába. A Ráday-utcai nagy épületszakaszban csupán 28 apáca lakik. Csatolják ezt a szakaszt is az iskolához, hogy megszüntessék az „isteni megváltó leányai” aknamunkáját is és megoldják a helykérdést is.

[(kertész): Egymás ellen uszítják a gyermekeket az atomapácák a Knézits-utcai iskolában. Világosság, 1950. június 11., vasárnap, 2. p.]

Kertész Imre cikkét nem kommentáljuk. Csupán két rövid megjegyzésre szorítkozunk. A cikkben említett Majnone Sarolta további sorsáról semmit nem tudunk, az ÁBTL-ben semmi anyagot nem találtunk róla (más, hasonlóan egyházellenes cikkekben szereplő egyházi személyek internálásáról viszont tudomásunk van). A második megjegyzés: néhány nappal a cikk megjelenése után az apácákat eltávolították a rendházból.

Zárásul csupán annyit jegyzünk meg, hogy közel két hónap múltán a szerzetesrendek működési engedélyét a hatalom megvonta, rendházaikat elvette, csupán néhány tanítórend kapott engedélyt arra, hogy az állam által visszaadott néhány egyházi iskolát működtesse szűkös létszámmal. A katolikus püspöki kart megállapodás aláírására szorították, majd néhány hónap múltán a püspöki kar elnökét őrizetbe vették s elítélték. Ugyancsak megtorlás áldozata lett néhány rendi elöljáró (pl. Csávossy Elemér, Endrédy Vendel).