Norvégiai Szent Olaf: Vikingből szent, aki keresztény országot épített – Szentek élete

Norvégiai Szent Olaf – király, vértanú

* 995. +Stiklestad, 1030.

Harald Harfagarnak, a norvég királyság megalapítójának családjából származott.

995 táján született s mivel atyja idegenbe volt kénytelen bujdosni, nem odahaza, hanem svédországi rokonai körében nőtt fel. Lehetséges, hogy kiskorában megkeresztelték, az viszont tény, hogy viking nevelést kapott.

Előkelő származásának megfelelően igen gondos nevelésben részesült és korán elsajátította mindazokat az ismereteket, melyekre egy norman hősnek szüksége volt. Kitűnöen értett a fegyverforgatáshoz és az úszáshoz, de mestere volt a szónak is. Szép arca és tüzes szeme csak fokozta megjelenésének varázsát. Snorri Sturluson, a legnagyobb középkori izlandi író a következő jellemzést adja róla: «Szelíd és kifogástalan életű, óvatos és kevésbeszédű volt, takarékos, de nem fukar, mert ahol kellett, mindig kész volt adakozni>>.

Amikor fölserdült, mostohaapja megajándékozta egy hajóval, és egy csapat katonát is adott neki. Így részt vett több merész viking vállalkozásban a Keleti-tengeren, Hollandia és Anglia ellen.

Egyik ilyen útján a normandiai Rouenba vezérelte őt a Gondviselés. Itt ismerkedett meg közelebbről a kereszténységgel, és ez messze kiható változást idézett elő életében. Készségesen megnyitotta lelkét a kegyelem ihletésének, megkeresztelkedett és ettől kezdve buzgó követője és egyben fáradhatatlan terjesztője lett az evangéliumi tanoknak, mint kiváló kortársa, Szent István magyar király.

Ethelred angol király szövetségében sokat harcolt az Angliát elárasztó dánok ellen. Ethelred halála után egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a Szentföldre zarándokol és ott jámbor vezeklésben éli le életét.

De amikor egy új vállalkozás során Gibraltár előtt hajózott, lehetett valami látomása, melyben világossá vált előtte, hogy vissza kell térnie Norvégiába és trónra kell lépnie. A legenda szerint egy ragyogó alak ezt mondta neki: „Térj vissza és légy Norvégia örökös királya.”

Észak felé fordult hát, és 1015 előtt fölvette Normandia hercegénél, II. Richárdnál a kereszténységet. Amikor tovább folytatta útját hazája felé, már volt vele 220 katona, egy püspök és több pap. Felismerte küldetését, és élete értelmet kapott.

Csak 1016-ban sikerült Olafnak – tárgyalások után és harcok során – elérnie, hogy elismerjék egész Norvégia első királyának. Törekedett arra, hogy előmozdítsa Norvégiában a kereszténység terjedését.

Életrajzírója, Snorre elbeszéli, miként ért el eredményt az egyik térítő útján a norvég parasztok körében. A király Gudbrandsdalenbe érkezett. Az idevaló emberek Tor isten hatalmas képmásával akarták megrettenteni. Olafra azonban semmi hatással nem volt a bálvány; rámutatott az épp felkelőben lévő napra: lám, sokkal nagyobb és sokkal hatalmasabb, mint a torz bálvány, és az igaz és láthatatlan Isten teremtménye. Embereivel szétdaraboltatta a bálványt, s mivel Tor isten nem állt bosszút, ezt a parasztok istenítéletnek tekintették és nem álltak tovább ellen. Papjaira bízta, hogy hirdessék az evangéliumot, tanítsanak, templomokat építsenek, misézzenek, szolgáltassák ki a szentségeket.

Később, annak érdekében, hogy népét politikailag összefogja és keresztény szemlélettel átitassa, új törvényeket fogadtatott el: „Szent Olaf törvényei”-t századokon át mintaszerűnek tartották. Fő tanácsosai a misszionáló püspökök voltak; közülük főleg Grimkel adott neki sok tanácsot a keresztény jogrend alapjának megvetéséhez. A legfőbb követelmény az volt, hogy Norvégia mielőbb keresztény. Az új törvény szentesítette a munkaszünetet vasár- és ünnepnapon, és tiltotta, hogy közeli rokonok egymással házasságra lépjenek.

Olaf következetesen küzdött a keresztény jogrend érvényesüléséért, és azért, hogy csak egy király legyen. Ez hamarosan ellenállást váltott ki. Elsősorban a régi kiskirály-családok mozgolódtak, a dán Kanut is egyetértett velük. Olafot tűrhetetlen zsarnoknak kiáltották ki, aki a régi jó szabadságot mindenféle törvényekre cserélte. Eddig a gazdag parasztok a nemzetségükhöz tartozó törvénysértőt kiválthatták pénzzel, így a szegényekkel szemben előnyösebb helyzetben voltak. Most azonban – ezt Olaf külön hangsúlyozta – az előkelő és gazdag bűnösnek ugyanazt a büntetést kellett elszenvednie.

1028-ban Kanut király flottát vezetett Norvégia ellen angol és norvég katonákkal. Mivel Olafnak túl kevés híve volt, menekülésre kényszerült. Ez a sorsfordulat megérlelte Olaf hitét.

Oroszországban a rokonainál talált menedékre. Először arra gondolt, hogy elzarándokol a Szentföldre, de egy új látomásból erőt merítve elhatározta, hogy visszatér hazájába. Svédországban csapatot gyűjtött és Drontheim ellen vonult, ellenségei azonban túlerőben voltak. 1030. július 29-én vívták meg a döntő csatát Stiklestadnál. A katonák sisakjára és pajzsára Olaf fehér keresztet festetett, csatakiáltásuk pedig így hangzott: „Előre Krisztus, a kereszt és a király hívei!” A hősies küzdelemben végül a király életét vesztette.

A saga (vagyis az északi népek legendás hőseiről szóló történet) Olafot mindjárt halála után már szentnek mutatja be. Egy sora szerint: „Olaf, mielőtt kilehelte volna, megmentette ártatlan lelkét”, s most „vakok és némák keresik föl a királyt, és gyógyultan térnek vissza otthonukba”. Földi maradványait Grimkel püspök az egyik drontheimi templomba vitette.

Ezzel létrejött Észak egyik legnagyobb középkori zarándokhelye. 150 évvel később elkezdték építeni a norvég érsek székesegyházaként a legnagyobb és legszebb északi katedrálist, a Szent Olaf-templomot. Ezenkívül még sok más Szent Olaf-templom is épült Norvégiában, sőt Svédországban, Dániában és Angliában, valamint a Hansa-városokban. Így jogosan tekinthetjük az egykori viking királyt Észak legjelentősebb és legnépszerűbb szentjének. Mint Norvégia örökös királya Olaf az ország politikai és keresztény egységének szimbóluma. A reformáció alatt arany ereklye tartóját Dániába vitték, Olaf földi maradványait megsemmisítették.