Ha valaki, hát Isten biztosan mindig tiszta szándékkal közeledik hozzánk, vagyis a javunkat akarja! Mindig! Mindennel! Ezért puszta illedelmességből is van okunk hálát adni. A hálaadás mindig, minden körülmény között megilleti Istent, hiszen ha a javunkat akarja, akkor meg is kell a jó szándékát köszönjük! Igen, a rossz dolgokkal, a megalázó dolgokkal, a kudarcokkal, sőt a kísértésekkel, az anyagi nehézségekkel, a betegséggel és a magánnyal is az a célja, hogy magához vonzzon. Isten tanít, olyan tanárunk Ő az életünk során, aki nem hagy ott, ha nem fogjuk fel elsőre a tananyagot, mindig újabb és újabb módszertanhoz folyamodik. Vágyik rá, hogy megértsük Őt, de nem erőszakos, cserébe rendkívül kreatív. És Ő nem vár jótett helyébe jót, legalábbis nem vár el, pedig mennyire ki tudjuk vetíteni még Rá is saját számító, elvárásokkal teli, önző indíttatásainkat.
Isten úgy ad, hogy az ajándékai, bár sokszor nem egyeznek az elképzeléseinkkel, mégis a legjobbak, a legminőségibb, a leginkább ránkszabottak, a legegyedibbek, még akkor is, ha mi tehernek érezzük az áldását. A várandós nőkre áldott állapotosként, vagy terhesként is lehet tekinteni, ugye ez nézőpont kérdése. Az Isten szemében áldott állapot minden esetben, Ő mindig céllal ad életet. Tehernek csak ember nézheti a gyermeket, ha emberi véleményekre ad: nincs elég hely, pénz, túl korán, túl későn, túl gyorsan a testvér után, az anya testét kimeríti, a társadalomnak megterhelő, így is elegen vagyunk… stb. Számtalan emberi kifogás és a mások véleménye már-már el is hiteti, hogy a várandósság teher!
Saját keresztjeink örömmel vagy keserűséggel töltik ki a mindennapjainkat? Különösen az új élethelyzetekben, mint friss házas, friss munkavállaló, friss szülő, friss pap vagy szerzetes felsejlenek a mi kis hátsó gondolataink, nem tiszta szándékaink is. Elvárom mások csodálatát? Kifelé mást mutatok, mint ami a valóság? Ki vagyok? Szülő, szakember, házastárs, pap, szerzetes? Ha az identitásom már nem titulusokból áll, nem a munkám sikeressége, mások elismerése, dicsérete révén vagyok értékes, hanem Isten véleménye a mérvadó, akkor az én szándékom is kezd hasonlítani Istenéhez. Márpedig tiszta szándék nélkül az imánk sem igazi, nem igaziak a kapcsolataink, színészkedni nem művészet az élet színpadán, hanem öncsonkítás. Nem vállalni a valódi arcomat mások tetszését keresve tömegemberré tesz. A divatjaink, az elvárt viselkedéstől az elvárt öltözködésig ellopják a valódi arcunkat, azt hisszük, a Facebook profilra kapott lájkok száma határozza meg a népszerűséget!? De odafent nem a Photoshoppolt képet nézik! Az Úr a szívet vizsgálja, és ott bizony a tiszta szándékunk lesz a mérvadó. Mi vajon, akik kereszténynek mondjuk magunkat, mindig követjük Krisztust, aki a legtisztább életet élte elénk? Aki testi, lelki értelemben áttetsző volt, és kristálytisztasága magához vonzott minden embert, aki hajlandó volt elengedni a régi gondolkodást, ahol az emberek véleménye számít, és mert belevágni az új életbe Vele!?
Megtérni, vagyis megújulni gondolkodásunkban és végre Isten tetszését keresni hihetetlen kiváltság. Mi a legtökéletesebb Mestertől ingyen tanulhatunk a legnívósabb iskolában: a szentek közösségében.
Istennek elkülönített, vagyis szent. Ez a valódi identitása mindannyiunknak, kudarcainkban is, szégyeneinkben is, az élet terhe alatt görnyedve is! Ezt az identitást akarja előcsalni földi életünk során Isten minden eszközzel. Adjunk hálát Neki mindig, mindenért, mert megilleti a dicséret a legprecízebb művészt, aki a szentséget munkálja ki a lelkünkben. Adjon Isten felismerést nekünk az Ő tiszta szándékára, és tisztítsa meg a mi szándékunkat is, hogy a munkánk, imádságunk, szolgálataink és kapcsolataink egyre inkább igazivá váljanak!
