A Német Püspöki Konferencia új női főtitkára egyetlen szót sem veszteget a Németországban mindinkább fogyatkozó hitre. Fő témái a nők pappá szentelése és a homoszexuálisok megáldása.
Peter Winnemöller jegyzete
Ha hihetünk Beate Gilles-nek, a Német Püspöki Konferencia (DBK) új főtitkárának, akkor jelenleg a nők pappá szentelése és az azonos nemű párok kapcsolatának megáldása mondhatni a legfontosabb kérdés az egyházban. A teológusnő, aki július 1-jével vette át új hivatalát Bonnban, a Limburgból Bonnba tartó gyalogtúrája során nyilatkozott a Die Zeit c. hetilapnak. Nem vitatható, hogy a Die Zeit-ben megjelent portrécikk előnyös képet fest róla. Hiszen megnyerően, sőt igen „egyháziasan” hangzik, ha valaki gyalogos zarándokként kel útra működésének új helyszíne felé.
Ám a történet ezzel véget is ér. Az új főtitkár asszony meglepő módon nem ejt szót a társadalmat jellemző hitelhagyásról. Ugyancsak nem említi meg, hogy az egyház jó része a koronavírus-válság idején zárt ajtók mögé sáncolta el magát és csak élő közvetítések formájában létezett. Arról sem szól, hogy egzisztenciális válságban van a katekézis és a hitoktatás, a következő nemzedéknek történő hitátadás jószerével haldoklik. A gazdag, jóllakott, de hitében kiüresedett egyház nem lehet jövőbe mutató modell, de ez, úgy tűnik, nem releváns tényező.
A DBK főtitkára által képviselt egyház a szinódusi úton jár, s ennek során újra és újra „feltalálja önmagát”. A főtitkár asszony, amint a Die Zeit írásából kiviláglik, úgy próbál elébe állni a várható konfliktusoknak, hogy ne nyújtson támadási felületet a konzervatív katolikusok számára. Mind a dogmatikai, mind az erkölcsi megnyilatkozások vajpuhának, aligha megfoghatónak tűnnek. Az új főtitkár ennek ellenére nem rejti véka alá a „Maria2.0“ mozgalom iránti szimpátiáját.
Az új német egyházban erre is megvan a megfelelő módszer: Ne foglaljunk kötelező érvénnyel állást, és a hagyományhű katolikusokat látszólag hagyjuk megmaradni annak, akik. Az „élni és élni hagyni” elve – Rajna-parti módra. A problémát ebben a végleges és kötelező érvényű igazságokat megtestesítő, illetve a politikai diskurzusban megvitatható dolgok közötti különbségtétel jelenti. Ez az új egyház nem ismeri el az örök igazságok létezését, mint olyat. A kötelező érvényű dogmákra úgy tekint, mint mindössze egyetlen lehetőségre a sok közül, amelynek ki kell még állnia a viták és egyeztetések, sőt akár szavazások próbáját. Jól látjuk, mennyire különbözik ez az „egyház“ a valóságos egyháztól.
Hogy egy egyházi szervezet igazgatása férfi vagy női kézbe kerüljön-e, az egyedül az illető személy hozzáértésén kellene, hogy múljon. A szentségi papság azonban, és ezáltal a lelkipásztorkodás szakrális jellege egyszerűen nem képezheti alkudozás tárgyát. Az Ordinatio sacerdotalis tanítása (utalás II. János Pál pápa 1994-ben kelt apostoli levelére – a ford.) de fide, azaz hitből fakadóan, kötelező jelleggel elfogadandó. Bármennyire is zavar egyeseket. Aki attól eltér, az a szakadást kockáztatja. A pasztorális gyakorlat, s így nem utolsósorban bölcsesség dolga, hogy az egyház végez-e lelkipásztori gondozást az egyház játékszabályain kívül élő emberek körében, s ha igen, akkor milyen módon. Udvarias gesztus, ha nem sértünk meg senkit – de a házasság szentségét mégsem szabad feláldozni a polgári erények oltárán.
E két példa tulajdonképpen jól szemlélteti a szinodális út és minden egyéb, reformokról szóló vita körül kibontakozó konfliktust. Politikailag, azaz ha nem kötelező érvényű igazságokról van szó, bármit meg lehet tárgyalni – még az egyházban is. Jó lenne, ha a hagyományt fontosnak tartók közül sokan megértenék, hogy a nem dogmatikai jellegű kérdések dogmatizálása csak kárt okoz. A kötelező érvényű igazságok esetében viszont semmi sem képezheti alku tárgyát. A reformra hajlók tartsák szem előtt, hogy az igazság akkor is igazság marad, ha teológusnők és „kettőpontnullás” (utalás a Maria 2.0 mozgalomra – a ford.) női aktivisták tucatjai igyekeznek is teljesen képlékennyé puhítani mindenféle badar beszéddel. A de fide tanítás nem veszti érvényét pusztán azért, mert a korszellem elutasítóan viszonyul hozzá.
Az új főtitkár asszony szemmel láthatóan azt az új német reformegyházat képviseli, amely a dogmák felpuhítását és a vitára, tárgyalásra alkalmas kérdések dogmává merevítését tűzte ki célul. A konfliktus már most elkerülhetetlennek látszik, de az csak később fog megmutatkozni, hogy felgyorsítja-e és ha igen, milyen mélységben a németországi egyház kettészakadását.
Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: kath.net
