„Mit viszek el a végén Őhozzá, Megváltónkhoz?” – 145 évvel ezelőtt született Ódry Árpád

Ódry Árpádra emlékezünk.

145 évvel ezelőtt született Ódry Árpád, a huszadik század első harmadának egyik legnagyobb színésze. 1905-től haláláig a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, több mint kétszáz szerepet játszott, s több tucat darabot rendezett. Az utókor elsősorban nagy Shakespeare-szerepeit említi (III. Richárd, Lear, Prospero stb.), de más klasszikus és kortárs szerzők darabjaiban is sikereket aratott.

Ódry Árpád pályája csúcsán nemcsak a Nemzeti Színház meghatározó művésze volt, hanem a színiakadémia tanára, majd igazgatója és a rádió főrendező-dramaturgja is. Művész volt, politikával soha nem foglalkozott. Három évvel halála előtt mégis politikai vita kereszttüzébe került. Liberális lapok támadták konzervativizmusa, vélelmezett „maradisága” miatt. A színiakadémia tanévzáróján elhangzott beszédében Ódry a támadásokra is reagált, s többek között ezt mondta:

„A stílus szó nagyon mindennapivá lett a színpadon és többé nem jelenti egy kor szükségszerű fejlődésének megnyilvánulását. A naponként változó stílusoknak javarészt nemzetközi érvényesülés a rejtett céljuk és éppen ezért nem verhetnek mély gyökeret sehol. Az igazi művészet sohasem nézi ellenséges szemmel az idegen fejlődést, de előbb-utóbb leveti magáról annak hatását, mert nemzetivé akar lenni, és valósággal borzad attól, ami nemzetközi. Mindenekfölött áll ez a magyar színészre, aki magyar jellemekből és magyar nemzeti problémákból fejlődött ki, és aki hosszú időn keresztül előbbvalónak találta küldetését, mint egyéni érvényesülését. Együtt fejlődött a magyar költészettel, és sohasem szakad el tőle.”

[Nemzeti Ujság, 1934. május 31. 17. o.]

Ódry tehát azt vallotta, hogy a művészet mindig nemzeti jellegű, s mindent levet magáról, ami nemzetközi. Ez nem azt jelenti, hogy „az idegen fejlődés”-ből semmi nem asszimilálható, csupán a külföld szolgai majmolását utasította el a nagy színész. S itt meg kell állnunk egy pillanatra.

1920 tavaszán az Uj Nemzedék című keresztény napilap körkérdést intézett a közélet több jeles személyiségéhez: „Kit tart Ön ma, 1920-ban, a legnagyobb magyarnak? – kérdeztük. Kiben sugárzik leghatalmasabban a külföld felé és mifelénk a magyarság bűvös ereje? Kicsoda ebben a végzetes korszakban jelképes vezetőnk, küldött emberünk?” Ódry Árpád egyetlen szóval válaszolt: „Prohászka!” (Uj Nemzedék, 1920. április 4. 5. o.]

Ódry tehát Székesfehérvár nagy püspökét, Prohászka Ottokárt tartotta kora legnagyobb magyarjának. Hogy miért, azt nem fejtette ki, ezért csak találgathatunk. Az viszont bizonyos, hogy Prohászka püspök gondolatai a nemzeti és az internacionális szellemről egybevágtak Ódry előbb idézett szavaival. 1924 tavaszán például ezt mondta a püspök:

„Ki kellene ábrándulnunk az úgynevezett Nyugatnak imádásából, abból a szégyenletes mániából, mely megbűvölve gabancodik össze a francia és az amerikai szellem előtt. Nem azt mondom én, hogy ne tanuljunk, akitől tanulhatunk, legyen akár Kelet, akár Nyugat, hanem azt, hogy ne felejtsük el az idegentől önmagunkat, s ne kicsinyeljük, annál kevésbé szégyelljük a magyar géniuszt, a magyar szót, a magyar dalt és táncot, a magyar történelmet és sajátos életet. Becsülhet-e valaki minket, ha látja, hogy magunkat nem becsüljük?”

[Prohászka Ottokár: Magyar nő – magyar hivatás. Keresztény Nő, 1924. április, 1. p.]

Kevéssé ismert, hogy Prohászka püspök színművészeti kérdésben is kifejtette a maga álláspontját. Nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt mozgalom indult Fehér Színház Egyesület néven. A fővárosi színpadokon elharapódzó erkölcstelenség és az idegen divatok ellen lépett volna föl az alapítandó színház. Az egyesület által szervezett, a Zeneakadémián 1914. január 11-én megtartott estélyen Prohászka püspök mondott nagy beszédet, ebből idézünk egy rövid részletet:

„Épp azért, mert tiszteljük és szeretjük a művészetet, magas piedesztálon szeretnők látni alakját s fáj a szívünk, ha lecsúszik a szellemtelen életösztönösség mocsarába. Épp azért, mert lelkesülünk érte, szeretnők tiszta ragyogásban szemlélni az ideálokat, szeretnők, ha a színház templom volna; a művészet temploma és nem perverz emberek agyficamodásainak lerakódó helye; szeretnők, ha a színház a nemzeti szellemnek volna terjesztője és nem blazírt, dekadens nemzetközi lemondásnak.”

[Prohászka Ottokár: A színművészet hivatása. Kecskeméti Napló, 1914. január 16. 1. p.]

Székesfehérvár püspökének 1914-ben és Ódry Árpádnak több mint két évtized múltán elhangzott szavai egymásra rímelnek. Talán ez a gondolati rokonság is szerepet játszott abban, hogy Ódry kora legnagyobb magyarjának Prohászka Ottokárt tartotta.

*

Kétszer játszotta Jézus szerepét: előbb egy francia passiójátékban, évekkel később pedig Voinovich Géza Magyar Passió című művében.

1924 tavaszán mutatta be a Nemzeti Színház a 15. században élt francia szerző, Arnoul Greban A Jézus Krisztusról szóló Igazi Passió című művét. A címszerepet – egy másik színésszel, Abonyi Gézával felváltva – Ódry Árpád alakította. Az egyik napilap kritikusa (minden bizonnyal Harsányi Kálmán író, akinek Ellák című drámáját Ódry rendezte a Nemzeti Színházban) a bemutató után egy évvel ezt írta:

„Az ő Jézusának alapvonása az istenember, akinek lemondása és magamegadása a minden emberit felülmúló erőt, a Golgotát vállalt égi akaratot hirdeti. Szilárd és megingathatatlan, mint az igazsága. Lágyan rajzolódik az égre, de szikla, amelyen évezredek építenek. Válságos óráiban is törhetetlen lélek, ’csak a test erőtelen’. Gyönyörűen istenemberi volt az utolsó vacsora fenséges jelenetében /…/ és végzetesen tragikus leomlásakor a Getsemáné-kertben, mikor emberi teste gyöngeségének tudatával vívódik. /.,../ Bármily nagyvonalú volt is valamely mozdulata, vagy bármily csekély is egy-egy megrezzenése: elmaradhatatlanul benne volt az isteni fenség és az égiek tisztasága.”

[H. K.: A Jézus Krisztusról szóló Igazi Passió. Magyarság, 1925. április 7. 14. o.]

Ódry Árpád katolikus volt; 1937-ben Witz Béla plébános, a későbbi budapesti helynök temette (négy év múlva ugyanő temette a Horthy-korszak egyik legnagyobb katolikus politikusát, gróf Teleki Pált). Tíz évvel a temetés után a korszak egyik jelentős színház- és irodalomtörténésze felidézett egy apró részletet Witz temetési beszédéből. Ódry egyik tisztelője albumba gyűjtötte a nagy színész különböző szerepeiről készült fényképeket. Az utolsó képen a Jézust alakító Ódry volt látható. Amikor az illető megkérte, írjon valamit az albumba, Ódry ezeket a szavakat vetette papírra: „Ha úgy szétosztottam a lelkemet, ahogyan ez a könyv mutatja, mit viszek el a végén Őhozzá, Megváltónkhoz?” (Rédey Tivadar: Ódry Árpád és a színészi halhatatlanság. Új Idők, 1947. 14. sz. 325. o.)

A választ a Megváltó tudja. Csak Ő.

Az utókor ítéletét azonban az idézett emlékező írás szerzője, Rédey Tivadar fogalmazta meg talán a legpontosabban:

„Akik a színházi sajtóban hétről-hétre megdicsőülnek, ezzel még korántsem a valódi dicsőség csarnokában kapnak helyet, sokszor csak a múló sikerek átfutó szállásán. /…/ Színjátszásunk termőtalajának örök tenyészetét mindenkor csak a hivatásuk legnagyobb tehetségű és legtisztább becsvágyú magvetői biztosíthatják. Ódry Árpád egy emberöltőn át ezeknek a kiválasztottaknak magas küldetésével járt köztünk.”