Ránk lehelte Lelkét!

Nem villám csapott az utolsó vacsora termébe, hanem tüzes lángnyelvek ereszkedtek le az apostolokra, aminek következtében kiálltak a több ezres tömeg elé, és szokatlanul bátran, „lelkesen” tettek tanúságot Krisztusról. A csodát a tömeg is érezte, hiszen mindegyikük saját nyelvén hallotta és értette, amit Péter arám nyelven prédikált!

Mindannyian kaptunk kegyelmi adományt. Ezen nemcsak a sajátos adottságot, a velünk született vagy örökölt képességeket, talentumokat értjük, hanem azt az isteni ajándékot, amelyet mindenki „testre szabottan” kap, hogy vele a közösséget építse, szolgálja. Az adományok, szolgálatok és jelek nem arra valók, hogy egyházi vagy világi karrierünket építsük, és másokat kihasználva vagy elnyomva saját pecsenyénket sütögessük, hanem azért kaptuk, hogy bennük Isten megdicsőüljön, és országa épüljön. Erre küld és képesít a pünkösdi Lélek. Az elvesztegetett talentum, a ki nem használt lehetőségek kárt okoznak nemcsak magunknak, de a ránk bízottaknak is.

Sokan hisznek a világon Istenben. Sokan tartják az Atyát teremtőjüknek. Számottevő azok száma is, akiknek szemében Jézus igazi tanító, különleges próféta. De sokkal kevesebben vannak olyanok, akik a Teremtő Lelket, az Atya és a Fiú személlyé lett Szeretetét hiszik és vallják. Igazából csak azok számára jelent valamit pünkösd ünnepe, akikben „megszületett”, otthonra talált a Lélek. Akik folyton megélik ezt a gyönyörűséges, felfoghatatlan titkot: az Atya szüli a Fiát a Lélekben. Ahogyan Mária fogan a Lélek által és szüli a második isteni személyt. Ahogyan már húsvétkor rájuk lehelt. S még inkább az ötvenedik napon (pentekoste) megnyilvánult, miközben a zsidók a szövetség emlékünnepét tartották, szélzúgás és tűz kíséretében létrejött az egyház.

Kanada egyik tartományát Manitobának hívják, és ma is indiánok lakják. Hazájukat a Nagy Szellem földjének nevezik. Egykori királyuk minden esztendőben, meghatározott napon hírnököket küldött országa minden városába, hogy elvigyék a palotában gyújtott új tüzet. Ezért nevezték az uralkodót tűzkirálynak. A küldöttek minden házba bementek, kioltották a régi tüzet, és a királytűzről újat gyújtottak. Valami ehhez hasonló történt pünkösdkor. Ez a belső tűz vezette az apostolokat, hogy izzó lelkesedéssel, szenvedéllyel vessék bele magukat Krisztus szolgálatába. Láthatóvá lett az új világ. A Lélek kiáradt. A félős Péter végre megérett arra, hogy beszéljen. Kőszikla lett. Ami eddig rejtve volt, amit csak súgva mertek egymásnak mondani, mostantól a háztetőkről hirdették. Megszületett a Lélek jegyese, az egyház.

Készülnünk kell a Lélek „születésére”. S még inkább fogadására. Nekünk, az egyház tagjainak, a mindenkori keresztényeknek küldetésünk van. Mert ugyan lámpalázzal, szorongással állunk ki eléje, de mégiscsak Lelkes üzenetünket szomjazza a világ. Az eszmékben és piacokban megcsömörlött emberek milliói gyógyírt, vigasztalást várnak, lelki kísérőt látnak bennünk. Nem szakértőket, nem kritikusokat, vagy megmondóembereket, akik tisztes távolságból, kívülről, kellő gyanakvással szemlélik az egyház tetteit, és nem kívánnak „belefolyni”, nehogy túlságosan megégessék magukat, hanem prófétai lelkű keresztényeket várnak, akik mernek testvérként melléjük szegődni az élet zarándokútján. Maga a pünkösdi Lélek képesít erre.

A Lélek ott fúj, ahol akar – mondja Jézus, de azért nem mindegy, hogy meghalljuk-e ezt a fuvallatot, vagy elzárkózunk előle. A magyar nyelv nagyon ráérzett például arra, amikor valaki meghallja a Lélek sugalmazását: lelkesedik, fellelkesül, lelkendezik, lélek-lélegzet-lehellet. De ugyanez látszik más szavaknál is: lelkület, lelketlen stb. Ha belegondolunk, valójában már itt kiderül, hogy a Szentlélek munkájának – ha hagyjuk – életünkben mindenhez köze van. Ő adja a jó gondolatokat, ő van a megérzéseink mögött, ő csalogatja ki belőlünk a jót, mint a csigát a házából, ő tartja meg bennünk a kezdeti lelkesedést, mint hamu alatt a tüzet. Ő serkent túllépni kudarcainkon és az emberi rosszindulat kerékkötő gátlásain. Ő a mi lelki-szellemi „húrjaink” belső mozgatója.

Jöjj Szentlélekisten! Tölts el minket erőddel, bölcsességeddel!