Önszeretet, felebaráti szeretet – Egy száz évvel ezelőtti beszédről

Száz évvel ezelőtt, 1922. október hetedikén az országos napilapok szinte mindegyike foglalkozott Prohászka Ottokár püspöknek azzal a beszédével, amely előző nap, az aradi vértanúk emléknapján hangzott el a pesti Vigadóban. Székesfehérvár püspökének beszédét a liberális lapok erős kritikával illették; a zsidó felekezeti sajtó élesen támadta, s a felebaráti szeretet parancsának félremagyarázásával vádolta Prohászkát. Mivel a püspök szavai ma is aktuálisak, az alábbiakban ezt a szöveget – amely nem jelent meg Prohászka műveinek 25 kötetes gyűjteményében – és annak visszhangját ismertetjük vázlatosan.

A beszéd elhangzása idején az egyetemi ifjúság már néhány napja tüntetett; az egyetemek kapui zárva maradtak. A tiltakozást egy olyan hír váltotta ki, amely a kormány által megindított vizsgálat eredményeként később rémhírnek bizonyult. Ebben az időben a politikai életben is nagy volt a mozgolódás, a különböző ellenzéki liberális csoportok összefogásával sokat foglalkozott a sajtó. Prohászka, ez köztudott, az „elfajult” liberalizmus ellenfele volt, miközben elismerte-méltatta a nemzeti liberalizmus vívmányait. Nem véletlen tehát, hogy beszédében a liberális „mozgolódásra” is kitért.

1922. október 6-án, délelőtt mondta el a pesti Vigadóban Prohászka Ottokár azt a beszédét, amelyet később a liberális és a zsidó felekezeti sajtó is bírált. A keresztény sajtó ismert napilapjai a beszéd szövegét is közölték, néhol eltérő szavakkal, illetve kihagyásokkal, így a gondolatmenetet a többféle verzió alapján jól lehet rekonstruálni. A felebaráti szeretetről mondottakat azonban szinte szó szerint egybecsengően közölték a lapok – a kritikák jelentős része ezeket a szavakat bírálta. Méghozzá úgy, hogy a beszéd egész gondolatmenetéből kiszakították ezt a szövegrészletet, s ezért félreértelmezve tálalták a püspök mondandóját. Manapság is sűrűn lehetünk tanúi ennek az eljárásnak; egy szöveget egészében kell értelmezni: egyes gondolatok önkényes kiragadása a teljes gondolatmenetből – finoman szólva nem helyes eljárás.

Prohászka azzal kezdte beszédét, hogy „egy nagy európai államférfi” Európa három vértanú nemzete között említette Magyarországot; az aradi vértanúk emléknapja elsősorban a magyar ifjúság ünnepe, mert „a mindhalálig való hűség, rendületlenség és kitartás az erkölcsi győzelem diadalának szimbóluma”. A vértanúk halála óta sok minden történt, folytatta a püspök, s utalt az 1918-1919-es forradalmakra, amelyeket „szégyen”-nek nevezett. A kommunista diktatúra bukása után eljött ugyan a „feltámadás”, de három év múltán „visszatért az egész magyar nemtörődömség és nembánomság”, „meglazultak /…/ a sziklaszilárd alapkövek”. Ezt követően így fogalmazott a püspök: „Én sem vagyok mai nemzedék, de azt mondom nektek, ebben a hanyatló mai nemzedékben ne bízzatok! Tiszteljétek, de a liberális szellem mérgétől megmételyezett, azt mondanám, hogy veszésre agyonmart nemzedékben az ifjúságnak, mely a hit alapján, a munka alapján, a nemzeti ellenállás alapján áll, nem szabad bízni.” Prohászka arra buzdította a fiatalságot, hogy álljon a „nagy eszményiségek, a nagy, fenséges hitelvek alapjára”. A legfontosabb a püspök szerint: „a keresztény eszményiségnek, a hitnek” az alapja, ezt a letűnt korszakban „nem lehetett hirdetni és nem lehetett terjeszteni” az egyetemeken. Később ehhez még hozzáfűzte, hogy a tudományt tisztelni kell, de az nem elfogadható, hogy „a tudomány hitetlenség legyen”.

Prohászka szerint tiszteletet érdemel az a liberalizmus, amely egyenlő jogokat, a tehetségek érvényesülésének jogát hirdeti, de – tette hozzá – „a liberalizmus ürügye és rosszul értelmezett lobogója alatt jött ide a hitközöny, a hitetlenség, a szabadkőművesség. Bejött az a szektárius szellem, amely Magyarországot alapjaiban megrendítette.” Prohászka tehát nem a reformkor nemzeti liberalizmusa ellen beszélt, hanem annak elfajult változatáról, amelyet ő már a kiegyezéses korszakban is sok-sok cikkben keményen kritizált.

1922. október 6-án elmondott beszédében a püspök a „rossz szabadságot”, ahogy ő fogalmazott, a „szabadosságot” ostorozta: „Szeretjük a kultúrát, de értsük meg, hogy a nyugati kultúra lelke a szent kereszténység. Mi akarjuk a szent népszabadságot és haladást, de akarunk alája alapot, gyökeret. /…/ Nekünk az erkölcsöt a szent kereszténység adja.”

Ezek után a püspök – fogalmazzunk így – programot adott az ifjúságnak. Elsőként a keresztény hit fontosságára hívta föl az ifjúság figyelmét, majd azt fejtegette, hogy „a keresztény erkölcsben magát kiművelt ifjúságot a hazai föld alapjára akarjuk állítani”, tehát nemcsak a közéletben, hanem a gazdasági életben is sürgette a keresztény ifjúság „térhódítását”. A püspök szerint az új Magyarországot csak a munkára lehet alapozni, mert „a haza mindenekfelett munka”, vagyis „verejték is, amelyet belegyúrunk a földbe” – s rögtön hozzátette, ez a „belegyúrás” eleddig kevéssé sikerült, ez hozta a magyarságra a „gazdasági végveszedelmet”. A magyar ifjúságnak tehát az a feladata, hogy ezt a munkát elvégezze. Prohászka fölhívta az ifjúság figyelmét arra, hogy „dolgozzék önmagán”, vagyis „minden ifjú végezze el a felsőbb etikai és pedagógiai folyamatot, amelyet öntudatos embernek meg kell indítania és végeznie kell önmagán. Minden ifjú legyen tiszta, legyen harcos, legyen tükrözése azoknak a felséges, hatalmas elveknek, amelyeket a kereszténység sugároz bele a Világba.” Fontos szavak ezek: az ifjúságot a magán elvégzendő lelki-erkölcsi megújulásra buzdította, mert szabadság csak ott van, ahol alapja is van a szabadságnak, márpedig ez a „szent kereszténység”.

Ezek után a beszédnek azt a részletét idézzük, amely a legtöbb vitát váltotta ki liberális oldalon s még inkább a zsidó felekezeti sajtóban:

„Magyarországot nem bízhatjuk másra, mint magyarokra. Figyelmeztetem az ifjúságot: Mi nem gyűlölünk senkit. Mi vagyunk olyan keresztények, hogy a gyűlölet az idegen nekünk. De mi szeretünk, nagyon szeretünk. Szeretjük magunkat jobban, mint az idegent, és szeretjük azért jobban, mert az evangélium is azt mondja: szeresd felebarátodat, tehát az idegent is, de úgy, mint magadat. Vagyis magadat jobban, mert a te szereteted, az önmaga-szeretet a zsinórmértéke minden más szeretetnek. Semmiféle olyan elvet nem vállalhatunk, amely azt eredményezi, hogy az ember tönkremenjen rajta.

Senkit sem gyűlölünk! Magyar ifjúság, szeresd magadat, szeresd jövődet, szeresd hazádat, és szeresd a magyar nemzetet nagyon, de nagyon szeresd!”

Az egyik keresztény lap más megfogalmazásban így közölte a beszédnek ezt a részletét:

„Mi senkit sem gyűlölünk, mi annyira szeretünk, hogy önmagunkat is szeretjük, hiszen az evangélium is azt mondja: Szeresd felebarátodat, tehát az idegent is, de úgy, mint önmagadat. Tehát először szeretjük önmagunkat, azután azt a másikat, az idegent. A magyar ifjúságnak szeretnie kell önmagát, jövőjét, hazáját.”

Összefoglalva a fentieket: Prohászka ebben a beszédben a keresztény regeneráció programját hirdette a magyar ifjúságnak; nem a nemzeti liberalizmus hagyományát támadta, hanem annak – meggyőződése szerint – elfajult, hitközönybe, materializmusba torkolló változatát; az ifjúságot munkára – elsődlegesen önmagán végzett munkára – buzdította, s kifejtette, hogy „ha a magyar ifjúság újjá akarja építeni ezt a gyászbaborult országot, akkor vissza kell térnie először a hithez, másodszor a hazához, s harmadszor az összetartás alapjára”.

Prohászka beszéde nagy visszhangot váltott ki. Liberalizmus-ellenességét a kor liberális lapjai természetesen bírálták – hol durván, hol kulturált hangon (utóbbira példa Rákosi Jenő nagy tekintélyű konzervatív-liberális napilapja, a Budapesti Hírlap).

Az igazán érdekes azonban az, miként értelmezték egyes lapok Prohászka szavait a felebaráti szeretetről.

A Népszava című szociáldemokrata lap például azt írta, a püspök „megreformálta a bibliát”. A Budapesti Hírlapban a jeles publicista-lapszerkesztő, a katolikus Rákosi Jenő szállt vitába a püspökkel tisztelettudó hangon: Rákosi azt állította, hogy Prohászka értelmezése a felebaráti szeretetről ellentétes a bibliai parancs valódi értelmével.

A zsidó felekezeti lapok terjedelmesebben, s néhol indulatosabban reagáltak Prohászka beszédére. Azért érdemes a zsidó sajtó reakcióival foglalkozni, mert ezek részben „teológiai” síkra terelték a vitát.

Az Egyenlőség című hetilap (alcíme szerint: „A magyar zsidóság politikai hetilapja”) már korábban is többször támadta a püspököt. Prohászka beszédét így kommentálta a hazai neológia lapja:

„Módszereiben is középkori vágásokra tér vissza Prohászka püspök. Visszatér a vallási vitatkozás mezőire. Egyenesen a bibliára nyúl vissza, és a szeretet tanítását (Móz. III. 19, 18.) választja ki a gyűlölet hirdetésére.

’Az evangélium is azt mondja: Szeresd felebarátodat, tehát az idegent is, de úgy, mint magadat. Vagyis magadat jobban, mert a te szereteted, az önmaga-szeretet a zsinórmértéke minden más szeretetnek.’

A felebaráti szeretet mózesi tétele, melyet az evangélium is tőlünk, zsidóktól vett át, ilyen magyarázatot kap Prohászka gyűlölködő beszédében. Tiltakozunk ellene, hogy a mi Szentírásunkhoz a gyűlölet püspökének keze hozzányúljon. Bölcs, jó és nemes legyen, aki ehhez a megszentelt szöveghez hozzányúl. Nem a gyűlölet magvetésére, nem gyújtogatásra nyilatkoztatták ki a bibliát, melyen az erény épül, nem a bűn; a társadalmak összeforrása és nem a szétválasztó gyűlölet.

A középkor levegőjét juttatja eszünkbe az is, hogy Prohászka beszédére a zsidó templomokban hangzott fel az első válasz….”

A zsidó hetilap az idézett szövegrészlet után két budapesti főrabbi (Hevesi Simon és dr. Adler Illés) beszédét közölte; mindkettő nem sokkal Prohászka beszéde után, a sátoros ünnepen hangzott el. Mindkét beszédben hangsúlyos szerepet kapott a vád: Székesfehérvár püspöke gyűlöletet prédikál.

A Zsidó Szemle című hetilap (a hazai cionista mozgalom orgánuma) vezércikkben támadta Prohászka Ottokár beszédét. Már a cikk címe is beszédes: „Fald fel felebarátodat….”. A vezércikk szerint Prohászka szavainak üzenete az, hogy ha „felebarátod erősebb, hatalmasabb nálad, nemcsak jogod, de kötelességed is, hogy legyűrjed, elnyomjad, felfaljad.” (Ilyesmit természetesen Prohászka nem mondott.) A vezércikk írója még tovább ment, egyenesen „a spanyol inkvizíció megismétlődésé”-nek nevezte a püspök beszédét.

A Múlt és Jövő című zsidó felekezeti lap is foglalkozott a beszéddel, nem is egy írásban. Az egyik névtelen cikkíró például Prohászka származásán gúnyolódott, s többek között olyan butaságokat írt, hogy Prohászka „kiközösített fia volt az Egyháznak” (?!) – éppen ezért nem idézünk a színvonaltalan szövegekből.

Ami a zsidó felekezeti lapokban megjelent, Prohászkát támadó szövegekből kimaradt: az önszeretet helyes értelmezése. Pedig ez a lényeg. Prohászka erről beszélt.

Jogosan támadták-e a püspököt? Jogos volt-e az a kritika, amely a felebaráti szeretet parancsának meghamisításával vádolta Prohászkát? A válasz röviden: nem.

Terjedelmi okokból csak röviden indokoljuk a választ.

Szent Ágoston írja: „A felebarát iránti szeretet zsinórmértékéül az önszeretet szolgál, amint meg van írva: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Az Isten iránti szeretetből fakad a felebaráti szeretet, amelynek az egyházatya szerint az önszeretet a zsinórmértéke. Hol is van a hangsúly a parancsban? „…mint önmagadat.” Prohászka is ezt mondja.

Prohászka korai munkájában, az 1894-ben megjelent A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat című könyvében így fogalmazott:

„Az Alkotó fönntartó erőül adta az önszeretetet, – az Üdvözítő pedig az önszeretetet példaképül állítja a természetfölötti, felebaráti szeretetre. Ez önszeretet indít arra, hogy a büntetés miatt kerüljük a bűnt, s az Isten is azért ismertette meg velünk a büntetést, hogy a bűnt kerüljük. Az önszeretet tehát eszköz az Isten kezében, s aki az Isten akarata szerint tesz és érez, az bizonyára jól cselekszik.”

Az önszeretet tehát példaképe, mintája a természetfölötti, felebaráti szeretetnek.

Prohászka az aradi vértanúk emléknapján elhangzott beszédében arra buzdította az ifjúságot, hogy dolgozzon önmagán, lélekben-hitben újuljon meg, helyezkedjék a kereszténység alapjára – tehát „gyakorolja” az önszeretetet, mint a felebaráti szeretet zsinórmértékét. Aki ugyanis önmagát nem szereti, felebarátját sem képes szeretni; az önszeretet tehát megelőzi a „másik” szeretetét.

Tudjuk, Prohászka ismerte Aquinói Szent Tamás munkáit, írt is a nagy egyháztanítóról. Szent Tamás monumentális műve (A teológia foglalata) is foglalkozik az önszeretet, a felebaráti szeretet kérdésével. Az egyháztanító azt írja, hogy „az ember a természetfeletti szeretetből következően jobban tartozik önmagát szeretni, mint a felebarátját”: mivel „az embernek önmaga iránti szeretete mintaképe a más iránti szeretetének”, s mivel „a minta elsődlegesebb, mint a megmintázott”, a természetfeletti szeretetből következően az ember „jobban tartozik önmagát szeretni, mint a felebarátját”.

A 20. század neves neotomista filozófusa, Josef Pieper azt írja „A szeretet” című, magyarul is megjelent munkájában hogy „a létünk beteljesítésére indító vágy” maga az önszeretet, ami „a legmeghittebb formája a szeretetnek”, s csak ezt tudatosítva érthetjük meg, hogy a magunk-szeretete minden más szeretet mércéje. Pieper szerint „fogadjuk el tárgyilagosan a tényt: ’mindenki jobban szereti önmagát a másiknál’. Ez egyszerűen így van, mégpedig nem ’sajátos módon’ (hiszen valamennyien gyengék vagyunk), hanem teremtett voltunk következtében, tehát annak a megdönthetetlen ténynek folytán, hogy a teremtés aktusában akadály nélkül önmagunk kiteljesedésének útjára állítottak bennünket. Ez az út vezet a boldogsághoz is, hogy valóra váltsuk mindazt, ami az Alkotó szándéka volt velünk.”

Az elmondottakból világosan következik, hogy akiben nincs meg az önszeretet, felebarátját sem tudja jól szeretni. Az önszeretetből fakad a „másik” szeretete: „Ha például az ember képességeit kibontakoztatja, akkor képessé válik arra, hogy a másik embert lelkileg, szellemileg és anyagilag is gazdagabbá tegye. /…/ Ha valaki elhanyagolja önmagát, akkor ezáltal környezete is szegényebbé válik /…/”- írja Piper.

Az aradi vértanúk emléknapján elhangzott beszéde után egy évvel, 1923 novemberében, Prohászka ismét fontos beszédet mondott. „Ha az ifjúság lelke kiégett kráter”, mondta, „akkor az emberiség csak szerencsétlen száműzöttje, hajótöröttje a világnak.” Olyan ifjúságra van szükség, mondta, amely a kereszténységért és a keresztény nemzeti ideálért küzd, majd így folytatta:

„A szép élet a legnagyobb küzdelembe kerül. A magyar ifjúságtól kombattáns életet kívánunk, azt akarjuk, hogy a keresztény idealizmus jegyében dolgozzék, mert csak így van Magyarországnak jövője. Ha ettől az eszmétől eltér, akkor Magyarországnak vége nemcsak gazdaságilag és geografiailag, hanem politikailag és főképp erkölcsileg.”

„Kombattáns életet” – tehát harcos, küzdelmes életet, vagyis Isten felé „törtető” életet.

Tudjuk, a püspök soha nem hirdette a „fald fel felebarátodat” elvét, amivel a fentebb idézett zsidó lap vádolta. Prohászka a támadásokra természetesen nem reagált – nincs szüksége ugyanis magamentségre annak, aki igazat szólt. Amikor száz évvel ezelőtti beszédében a felebaráti szeretet kapcsán az önszeretet fontosságáról beszélt, nem tett mást, mint a hiteles katolikus tanítást tolmácsolta a jövő nemzedéknek. Zűrzavaros korunkban ezért is aktuális Székesfehérvár püspökének 1922. október 6-án elhangzott szózata.