A lengyel baloldal Szent II. János Pál ellen folytatott rágalomhadjáratának céljai és hazugságai

Az elmúlt években a lengyel baloldali hírportálok – amelyek közül sok külföldi tulajdonban van – számos cikket tettek közzé, melyekben azzal vádolták II. János Pál pápát, hogy szemet hunyt a papság körében elkövetett szexuális visszaélések felett, sőt, eltussolta azokat. Bemutatjuk a történelmet, az összefüggéseket és a tényeket.

„A féligazság teljes hazugság.”

Ez a zsidó közmondás tökéletesen kifejezi azokat a tisztességtelen állításokat, amelyek szerint a későbbi Szent II. János Pál pápa krakkói érsekként (1962-1978) szexuális visszaéléseket fedezett volna, amivel nemrégiben Ekke Overbeek holland újságíró és az amerikai tulajdonú TVN24 lengyel magán hírcsatorna állt elő. A lengyel történészek egyöntetűen visszautasították ezeket a vádakat, mivel azok a levéltári bizonyítékok manipulatív és szelektív olvasatán alapulnak, a lengyel társadalom elsöprő többsége pedig kiállt a néhai pápa védelmében.

A lengyel baloldal prioritásai

Lengyelországban ma az ideológiai baloldalnak két fő célja van, egyik rövid-, a másik hosszabb távon. Elsősorban az országot 2015 óta kormányzó szociálkonzervatív Jog és Igazságosság pártot kívánják kiszorítani a hatalomból. Ezzel egyidőben, a lengyel balosok hosszú távon egy olyan társadalmi forradalomról álmodnak, mint amilyet José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök hajtott végre Spanyolországban a 2000-es években, teret nyitva a kérésre történő legális abortusznak, az azonos neműek „házasságának”, illetve az LMBT- és genderideológiák által vezérelt állami politikának.

A lengyel baloldal természetesen aggódik még az éghajlatváltozás, az állatok jogai, a migránsok helyzete és más, az észak-amerikai és nyugat-európai ideológiai elvtársaik számára kedves kérdések miatt is. De első pillantásra is szembetűnő, hogy a lengyel baloldali-liberális média és az ún. progresszív lengyel politikusok megnyilatkozásai egyfajta megszállottságról árulkodnak társadalmi és szexuális kérdésekben.

E célok elérésének elsődleges akadálya természetesen a katolikus egyház. Míg Spanyolországban az egyház szoros kapcsolatot ápolt Francisco Franco tábornok elnyomó diktatúrájával (1939-1975), addig Lengyelországban a katolikus egyház a lengyel identitás és függetlenség elsődleges védelmezője volt az elmúlt két évszázadban, melynek nagy részében a lengyelek idegen uralom alatt éltek. A XIX. század nagy lengyel művészei, akiknek munkásságát hazafias lelkület jellemezte – mint Frederic Chopin zeneszerző, Henryk Sienkiewicz író, Adam Mickiewicz költő – mind az egyházban találtak lelki menedéket.

A második világháború alatt a lengyel papság több mint egyötödét megölték; a dachaui koncentrációs táborban meggyilkolt több száz pap több mint nyolcvan százaléka lengyel volt. A kommunista uralom alatt (1944-1989) az egyház erkölcsi pozíciója erősödött. Boldog Stefan Wyszyński bíboros, aki 1948-tól 1981-ben bekövetkezett haláláig Lengyelország prímása volt, folyamatosan védelmezte a lengyel nemzetet, ami miatt három évre bebörtönözték. Sok szókimondó lengyel pap, mint például Boldog Jerzy Popiełuszko, a vértanúság pálmaágát kapta.

Sok lengyel Szent II. János Pál pápát tartja a lengyel nemzet legnagyobb fiának. Lengyelország-szerte utcák, terek és iskolák ezrei viselik a nevét. A történészek egyetértenek abban, hogy Szent II. János Pál döntő szerepet játszott a Kelet-Európát uraló szovjet hegemónia békés összeomlásában. Ahogy a neves hidegháborús történész, John Lewis Gaddis írta: „Amikor II. János Pál pápa megcsókolta a földet a varsói repülőtéren, elindította azt a folyamatot, amellyel a kommunizmus Lengyelországban – és végül Európa más részein is – véget ért.”

Így tehát az egyház pozíciójának gyengítése és a progresszivista társadalmi program törvénybe foglalása érdekében a baloldalnak hiteltelenítenie kell II. János Pált a lengyelek szemében. A lengyel pápa tanításában következetesen védelmezte a meg nem született gyermekek méltóságát és a hagyományos szexuális erkölcsöt. Utolsó könyvében, Az emlékezet és identitásban például így ír a homoszexuális „házasságról”:

„Jogos és szükséges feltenni magunknak a kérdést, hogy ez nem egy új, talán alattomosabb és bújtatottabb gonosz ideológia része-e, amely megpróbálja az emberi jogokat szembeállítani a családdal és az emberrel.”

Az elmúlt években a lengyel baloldali sajtóorgánumok – amelyek közül sok külföldi tulajdonban van – számos cikket tettek közzé, amelyekben azzal vádolták II. János Pált, hogy szemet hunyt a papság körében elkövetett szexuális visszaélések felett, sőt, eltussolta azokat.

Hangsúlyozni kell, hogy (idézve itt magát II. János Pált, aki 2002 áprilisában, nem sokkal azután, hogy a Boston Globe beszámolt a bostoni érsekségen történt számos szexuális visszaélésről és Bernard Law bíboros hanyag válaszáról, ezt mondta az amerikai bíborosokhoz intézett beszédében): „Az embereknek tudniuk kell, hogy a papságban és a vallásos életben nincs helyük azoknak, akik ártani akarnak a gyerekeknek”.

Az, hogy a kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélések számos más környezetben is előfordulnak, nem mentség az Egyház számára. Az elmúlt két évtizedben a katolikus egyház – a Vatikán központi szintjén is, és számos helyi egyházközségben is – sok sikeres módszert vetett be az ilyen visszataszító magatartás megelőzésére és a hanyag püspökök felelősségre vonására. Ha az egyház mindig kellően keményen lépett volna fel az ilyen esetekkel szemben, a liberális médiának nem lenne alapja arra, hogy ezen a téren támadja.

A liberális média azonban egyértelműen manipulatív módon használja fel ezt a problémát. Ez jól látható Lengyelországban, ahol az elmúlt években a liberális csatornák a pedofília problémáját teljes mértékben a katolikus egyházra szűkítették. Persze, ha egy tanárt, edzőt vagy hírességet ítélnek el kiskorúak szexuális zaklatásáért, a média ideológiai irányultságtól függetlenül beszámol erről, de csak az egyház esetében mutatják be ezt „intézményes” problémaként.

Lengyelországban körülbelül harmincegymillió felnőtt és harmincezer katolikus pap él. Így tehát minden ezredik potenciális gyermekmolesztáló egy pap. Persze, ha a liberális média valóban aggódna a gyermekek védelme miatt, akkor a maradék 999-et is ugyanolyan alapossággal vizsgálná.

A TVN24 szalámitaktikája

A TVN24 televíziós csatorna vezető szerepet játszott a Szent II. János Pál pápa lejáratására irányuló kampányban. Oknyomozó újságírójuk, Marcin Gutowski egy eléggé kiszámítható szalámitaktikát alkalmazott. A TVN24 2020 novemberében sugározta a Don Stanislao című műsort, melyben azzal vádolták Stanisław Dziwisz bíborost, aki harminckilenc évig II. János Pál titkára volt, hogy 2005-2016 között a Vatikánban és krakkói érsekként eltussolta a szexuális visszaéléseket, noha a vádak, amelyek szerint Dziwisz szűrte a II. János Pálnak címzett információkat, nem igazolódtak, és a Vatikán azóta felmentette őt a krakkói hanyagság vádja alól.

Néhány hónappal a Don Stanislao sugárzása után Gutowski további műsorokat rendezett Bielmo (leukoma, hályog) címmel; a címadó metafora arra utal, hogy II. János Pál vak volt az egyházi szexuális visszaélések problémájával szemben.

A televíziós sorozat azon a hamis előfeltevésen alapul, hogy II. János Pál nem tett semmit a papok szexuális visszaéléseinek megakadályozásáért. Valójában, amint arra azóta számos lengyel katolikus újságíró rámutatott, ő volt az első pápa, aki a probléma leküzdését célzó dokumentumokat adott ki, melyek közül a legfontosabb a 2001-es Sacramentorum sanctitatis tutela motu proprio volt. Ebben a Hittani Kongregációt hatalmazta fel arra, hogy szankcionálja a bántalmazó papokat (korábban ez a püspökök hatáskörébe tartozott, és mint tudjuk, nem volt sikeres). A motu proprio eljárási normái tizenhatról tizennyolc évre (tehát magasabbra, mint a legtöbb nyugati országban) emelték azt a korhatárt, amely alatt a szexuális kapcsolat kiskorúakkal szembeni visszaélésnek minősül, valamint meghosszabbították a visszaélési ügyek elévülési idejét.

Lengyelország „fékezhetetlen hercege” egy szexuális ragadozó lenne?

A TVN24 március 6-án Franciszkańska 3 címmel sugározta Gutowski legújabb műsorát a Bielmo sorozatban. Gutowski műsora két nappal a Maxima culpa című könyv megjelenése előtt került adásba. A Co Kościół ukrywa o Janie Pawle II („Maxima culpa: Mit titkol az egyház II. János Pálról”) című könyvet Ekke Overbeek, a holland sajtó lengyelországi tudósítója írta. Overbeek a filmben is hangsúlyosan szerepel. Gutowski és Overbeek alkotásai nagyjából ugyanazt a területet fedik le. A Franciszkańska utca 3, a krakkói kúria címe; Szent II. János Pál pápa krakkói látogatásai során előfordult, hogy spontán módon a kúria ablakából beszélgetett a hívek tömegével. II. János Pál 2005-ben bekövetkezett halála után lengyelek ezrei gyűltek ott össze, hogy imádkozzanak, gyászoljanak és gyertyákat gyújtsanak.

Míg a Franciszkańska utca 3. sok lengyel számára kedves és érzelmes emléket hordoz, az azonos című „dokumentumfilm” arra törekszik, hogy a nézők inkább a szexuális visszaélésekkel és azok eltussolásával kapcsolják össze. A dokumentumfilmben homályos a megvilágítás, a zene pedig A bárányok hallgatnak filmzenéjét idézi. Mindez egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a néző az egyházat bűnszervezetként, II. János Pált pedig egy pszichopata gonosztevőként lássa.

Gutowski és Overbeek alkotásai azt sugallják, hogy II. János Pál a mentora, az 1911-1951 között krakkói érsek Adam Sapieha bíboros miatt tanulta meg tolerálni a szexuális visszaéléseket. Sapieha a huszadik századi lengyel egyház hőse; aki a „fékezhetetlen herceg” nevet kapta a lengyel nemzet német és kommunista elnyomóival szembeni bátor kiállásáért, valamint a két világháború áldozatainak nyújtott segélyezés megszervezéséért (Sapieha, egyházi méltósága mellett, nagymúltú litván arisztokrata családból származott).

Gutowski és Overbeek azt állítják, hogy Sapieha molesztálta és megkorbácsolta a szeminaristákat; és feltételezésük szerint talán Karol Wojtyła is közéjük tartozott. Bizonyítékuk két krakkói pap archivált tanúvallomása, melyet a Közbiztonsági Minisztériumnak, vagyis a kommunista titkosrendőrségnek (ami a német Stasi vagy a román Securitate megfelelője volt) tettek, valamint a kilencvenes éveiben járó, kegyvesztett, nyugalmazott amerikai érsek, Rembert Weakland vallomása volt.

Gutowski arra is felhívja a figyelmet, hogy a második világháború idején a krakkói szeminaristák nem az érseki szemináriumban, hanem az érseki palotában laktak, ami arra utal, hogy Sapieha molesztálhatta őket. Valójában a háború alatt a németek elfoglalták a szeminárium épületét, miközben a lengyelek számára – akik a náci ideológia szerint „szubhumán, másodrendű” szlávok voltak – az általános iskolán túl mindenfajta oktatást betiltottak, így a szemináriumi képzésnek titokban kellett zajlania.

A film és a könyv megjelenése előtt a baloldali Gazeta Wyborcza cikket közölt ezekről a „felfedezésekről”, de a történészek azonnal elutasították őket, különösen ketten, Tadeusz Isakowicz-Zaleski atya és Marek Lasota professzor, akik úttörő jellegű tanulmányokat írtak egyes krakkói papoknak a kommunista titkosszolgálatokkal való együttműködéséről és a rezsim Wojtyła bíboros lejáratására tett kísérleteiről.

Felhívták a figyelmet arra, hogy a Gutowski és Overbeek által idézett egyik papot, Anatol Boczeket Sapieha néhány nappal a tanúskodás előtt felfüggesztette, mert együttműködött a sztálinista „Hazafias papok” mozgalommal. Boczek a Közbiztonsági Minisztérium besúgója volt, amely végül megszüntette vele az együttműködést, mert alkoholista volt, gyermekeket molesztált és a tőle kapott információk megbízhatatlanok voltak. A Sapieha elleni másik tanúvallomást Andrzej Mistat atya, Sapieha káplánja írta alá, miután több napon át kínozták.

Isakowicz-Zaleski és Lasota rámutatnak továbbá, hogy ezeket a tanúvallomásokat az 1950-es évek elején, a sztálinista egyházüldözés csúcspontján írták alá. Papok százait rabolták el, börtönözték be és gyilkolták meg, míg 1953-ban, két évvel Sapieha halála után, több, a krakkói kúriának dolgozó papot és világi személyt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek a kémkedés koholt vádjával indított kirakatperekben. Ha a kommunisták ilyen meggyőző, kompromittáló anyaggal rendelkeztek Sapieháról, aki akkoriban minden más lengyel egyházi személynél hangosabban ellenezte a rendszert (Wyszyński bíboros eleinte megpróbált modus vivendi-t keresni a kommunistákkal), miért nem használták fel azt a hivatalos sajtóban folytatott katolikusellenes kampányukban? Isakowicz-Zaleski és Lasota arra a következtetésre jut, hogy azért nem, mert úgy érezték, ez nem lenne hihető. (Egyébiránt, nehogy valaki azt gondolja, hogy Isakowicz-Zaleski mint pap elfogult lenne Sapieha iránt, gyakori médiaszereplései alkalmával megalkuvás nélkül bírálni szokta a lengyel püspököket a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos magatartásuk miatt, így ha a Sapieha elleni vádak hitelesek lennének, ő lenne az első, aki felszólalna ellene.)

Arra is felhívták a figyelmet, hogy az állítólagos bántalmazás idején Sapieha nyolcvanhárom éves volt, napjai nagy részét ágyhoz kötve töltötte, és már csak hónapjai voltak hátra a halálig.

A második „bizonyíték” Rembert Weaklandtól származik, aki Gutowski dokumentumfilmjében azt állítja, hogy ő az 1970-es években azt hallotta Wojtyła bíborostól, hogy a krakkói érsek gyerekeket molesztált egy náci koncentrációs táborban. Ez azért kirívó hazugság, mivel Sapieha soha nem volt bebörtönözve a háború alatt. Ráadásul Weakland – aki maga nyilvánosan bevallotta, hogy számos homoszexuális szeretője volt, akik közül az egyiknek a hallgatásért 450 ezer dollárt fizetett a Milwaukee-i érsekség vagyonából elsikkasztott pénzből – igencsak negatív múlttal rendelkezik a szexuális visszaélések terén; emiatt a középnyugati érsekség 2019-ben úgy döntött, hogy mindenhonnan eltávolítja a nevét.

Három (vagy két?) bántalmazó pap Krakkóban

Miután megvádolta Sapieha bíborost azzal, hogy szexuális ragadozó, Gutowski Wojtyła bíborost is megvádolja, hogy „eltussolta” három pap visszaéléseit az érsekségében.

Három hónappal a dokumentumfilm bemutatása előtt két lengyel újságíró, Tomasz Krzyżak és Piotr Litka a Rzeczpospolita című napilapban közzétette saját vizsgálódásainak eredményét a három közül kettőről, Eugeniusz Surgent és Józef Loranc atyákról. Krzyżak később így nyilatkozott az Interia.pl honlapnak:

„Az általam vizsgált esetekben teljesen világos, hogy Karol Wojtyła bíboros krakkói érsekként az egyházjoggal összhangban járt el. Nincs okunk azt állítani, hogy eltussolta volna kiskorúak szexuális zaklatását.”

Az egyik ilyen megvádolt pap, Eugeniusz Surgent, a lwówi (jelenleg Lviv, Ukrajna) érsekségből származott. Amikor a második világháború alatt a korábban lengyel Nyugat-Ukrajnát a Szovjetunió elfoglalta, és lengyel lakosságát erőszakkal nyugatra telepítették, létrehozták a kelet-lengyelországi Lubaczówi Egyházmegyét. Ez a „maradék, csonka egyházmegye” kis területet fedett le, papjai pedig a krakkói szemináriumban tanultak, és elsősorban más egyházmegyékben dolgoztak.

Surgent a krakkói érsekségen dolgozott, de az 1917-es egyházi törvénykönyv szerint csak a lubaczówi püspök, Jan Nowicki büntethette meg. A krakkói érsek legfeljebb csak annyit tehetett, hogy kizárja őt az érsekségből, amit meg is tett: amikor 1973-ban Surgentet hitelt érdemlően azzal vádolták meg, hogy fiúkat molesztált, Wojtyła azonnal kiutasította őt.

Egy hónappal Wojtyła pápává választása után, 1978 novemberében Surgent a koszalini egyházmegyében kapott állást, amire Wojtyłának nem volt befolyása; erről a koszalini és a lubaczowi püspök döntött.

Gutowski és Overbeek most azzal vádolják Wojtyłát, hogy Poncius Pilátus módjára csak mosta a kezeit, amikor Surgentet a lubaczowi püspökhöz küldte ahelyett, hogy kitaszította volna a papi rendből. De, amint már említettük, az egyházjog szerint Wojtyłának nem volt felhatalmazása arra, hogy egy papot laicizáljon.

A két újságíró azt is állítja, hogy mielőtt Wojtyła 1973-ban kiutasította volna, Surgent gyakran került egyik plébániáról a másikra. Gutowski és Overbeek ebből arra következtet, hogy ez bizonyíték arra, hogy Wojtyła tudott Surgent visszaéléseiről, és ennek eltussolása érdekében váltogatta őt a plébániákon. A lengyel Katolikus Információs Ügynökségnek adott interjújában azonban Tomasz Krzyżak rámutat, hogy Surgent „nehéz személyiség” volt, és állandóan konfliktusba keveredett a plébánosaival, ami valószínűleg a valódi oka volt a gyakori költözéseknek.

A katolikus közszolgálati televízió Między niebem a ziemią („Ég és föld között”) című műsorában Paulina Guzik újságíró beszélgetett Danuta Rybickával, II. János Pálnak még a krakkói korszakából származó régi barátjával. Rybicka elmondta, hogy ő és férje nagyon pozitívan vélekedtek Surgentről, de Wojtyła azt mondta nekik, hogy kiutasította őt Krakkóból, és elrendelte, hogy egy távoli kolostorban éljen elszigetelten. Ez nagy körültekintésre vall a leendő pápa részéről, amelyet csak az egyházi archívumokban végzett kutatás tud megerősíteni.

A másik eset Józef Loranc atya esete. 1970-ben Jeleśnia faluban több iskoláslány szülei értesítették a plébánost, hogy a pap molesztálta a lányaikat. A plébános és Loranc elmentek Krakkóba, ahol Loranc bevallotta bűnös cselekedeteit a bíborosnak. A rákövetkező napon Wojtyła felfüggesztette őt, és arra kényszerítette, hogy elszigetelten éljen egy ciszterci kolostorban. Wojtyła Loranc elleni szankciói megelőzték azt, hogy a papot a kommunista rendőrség letartóztatta.

Loranc atya egy évet töltött börtönben. Szabadulása után az öttagú, krakkói egyházi bíróság foglalkozott az ügyével, és úgy döntött, hogy mivel a polgári hatóságok már megbüntették, eltekint az egyházi büntetés kiszabásától.

Wojtyła mégis levelet írt neki, amely a következőket tartalmazta:

„Az, hogy az egyházi bíróság eltekint a büntetéstől, nem szünteti meg a bűncselekményt, és nem törli az Ön hibáját sem. Minden bűnt meg kell büntetni.”

Következésképpen Wojtyła Lorancot egy zakopanei kolostorba küldte, ahol a lelkipásztori munka helyett középkori kéziratok másolásának unalmas feladatát kapta. Két évvel később a zakopanei plébános levélben megkérdezte Wojtyłát, hogy Loranc celebrálhatna-e szentmisét egy krónikusan beteg pap helyettesítésére. Wojtyła beleegyezett, de előírta, hogy Lorancnak továbbra is a kolostorban kell élnie, és megtiltotta neki, hogy hittant tanítson, gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozzon, és gyóntasson.

Bár ez körültekintő eljárásnak tűnik, Gutowski és Overbeek mégis „eltussolással” vádolja Wojtyłát, mert 1975-ben kórházi lelkésszé nevezte ki a papot Chrzanówban. A kórháznak, jegyzik meg, volt egy gyermekosztálya.

A megelőző négy évben Loranc a zakopanei plébános szoros felügyelete alatt állt. Ez alatt az idő alatt soha nem bántalmazott kiskorúakat. Wojtyła láthatólag meggyőződött arról, hogy Loranc megjavult, és adott neki egy második esélyt.

Jézus megbocsátott üldözőinek, Karol Wojtyła pedig radikális keresztény tanúságtevő volt, aki megbocsátott Ali Agcának, a terroristának, aki csaknem megölte őt. Loranccal kapcsolatban is valószínűleg áthatotta őt a keresztény megbocsátás. Ma már tudjuk, hogy potenciálisan veszélyes lehet visszahelyezni valakit a lelkipásztori munkába, akit gyermekmolesztálásért elítéltek. Mégis szem előtt kell tartanunk, hogy ez az 1970-es években történt. Csak egy évtizeddel később jöttek rá a pszichiáterek, hogy a pedofília olyan betegség, amelyet szinte lehetetlen gyógyítani, és csak ekkor ismerték fel a cselekmény traumatikus következményeit az áldozatokra nézve. Karol Wojtyła bölcs ember volt, de nem volt olyan előrelátó képessége, amellyel még a korszak szakemberei sem rendelkeztek.

Egy harmadik eset Bolesław Saduś pap ügye volt. Gutowski és Overbeek azt demonstrálják, hogy 1972-ben Wojtyła levelet küldött Franz König bécsi bíborosnak, amelyben engedélyezte, hogy Saduś Ausztriában tudományos kutatásokat végezzen. Megjegyzik, hogy Wojtyła nem említette Könignek, hogy Saduś pedofil; így az Ausztriába való áthelyezése „eltussolás” volt.

Krzyżak és Litka a Rzeczpospolita-ban megjelent 2022-es publikációikban nem foglalkoztak Saduś-sal. A film és a könyv megjelenése óta eltelt első két hétben azonban átfésülték a kommunista titkosszolgálatoknak a pappal kapcsolatos 1500 oldalnyi iratanyagát, és mélyreható elemzést közöltek a lapban.

A lengyel újságírók arra a következtetésre jutottak, hogy Saduś aktív homoszexuális volt. Bár vonzódott a tizenéves és a húszas éveik elején járó fiatal férfiakhoz, nincs bizonyíték arra, hogy pedofil lett volna; az egyetlen dokumentum, amely szerint szexuális kapcsolatot létesített „kiskorúakkal”, Wojtyła pápává választása utánról származik. Litka és Krzyżak úgy vélik, hogy ez valószínűleg hamis vád volt a pápa lejáratása céljából; ha a kommunista rendőrség rendelkezett ezzel a bizonyítékkal, miért nem emeltek vádat Saduś ellen, mielőtt Ausztriába költözött?

Gutowski és Overbeek interjút is készítettek Saduś egykori osztrák plébánosaival. Egyikük sem beszélt valamiféle ragadozó magatartásról, ellenkezőleg, nagyon is szeretettel emlékeztek rá. A Lengyel Sajtóügynökségnek adott interjújában Krzyżak azt mondta, hogy ha egy ügyész egyetlen bizonyítéka Saduś állítólagos pedofíliájára az a bizonyos, 1970-es évek végéről származó belső rendőrségi dokumentum lenne, akkor nyilván megszüntetné az ügyet.

Krzyżak és Litka szerinte nagyon bizonytalan, hogy Wojtyła mennyit tudott Saduś homoszexualitásáról. Megjegyzik, hogy Overbeek és Gutowski állításai, hogy Wojtyła mindent tudott a dologról, a kommunista rendőrség aktáiban szereplő olyan általános kijelentésekből származnak, miszerint „Krakkóban mindenki tudott róla”. Arra is rámutatnak, hogy a kommunista rendőrség minden levelezést elolvasott, és hogy Wojtyła és König, az 1978-as második konklávé egyik királycsinálója, barátok voltak; ha tehát Wojtyła tudott Saduś homoszexualitásáról, akkor valószínűleg személyesen mondta el Könignek.

Az ilyen kérdésekre a krakkói érsekség aktáinak tisztességes átnézése adhatna választ. Szerencsére a lengyel püspökök nemrég beleegyeztek egy bizottság létrehozásába, amely tanulmányozni fogja, hogyan reagált a történelem során az egyház a visszaélésekre.

„El a kezekkel II. János Páltól”

Az elmúlt néhány hétben több lengyel történész is véleményt nyilvánított Overbeek és Gutowski munkáival kapcsolatban. Egyikük sem volt pozitív.

Paweł Skibiński, a Varsói Egyetem professzora például az RMF FM rádiónak nyilatkozva elmondta, hogy „megdöbbentette, hogy milyen gyenge minőségű, ahogy a vádat felépítették”. A Polsat Newsnak adott interjújában Dr. Karol Nawrocki, a náci és kommunista bűnöket tanulmányozó Nemzeti Emlékezet Intézetének elnöke, amelynek archívuma tartalmazza a kommunista rendőrség aktáit, ekképp kommentálta Gutowski és Overbeek narratíváit: „Nem tudom megmondani, hogy (a könyv és a film) a szégyenletesen hiányos történelmi ismereteknek vagy inkább rosszindulatnak az eredménye-e.”

A lengyel társadalom nagyon nagy része felháborodott a vádak hallatán, és sokan megszólaltak a néhai pápa védelmében. Nowy Targban 1500 gorál (hegylakó lengyel), a város lakosságának mintegy 5 százaléka tartott felvonulást a TVN24 és Overbeek rágalmai ellen.

A sportrajongók is markánsan a védelmükbe vették II. János Pált, valószínűleg azért, mert a pápa, mielőtt a betegsége legyengítette volna, sportos ember volt. Egy meccsen a Legia Varsó szurkolói kifeszítettek egy transzparenst, amelyen ez állt: „El a kezekkel II. János Páltól!” Sok hasonló transzparenst lehetett látni a lengyel lelátókon; a kedvencem a Cracovia jégkorongcsapat egyik mérkőzésén volt, amelynek lelkes szurkolója volt Wojtyła, aki fiatalkorában a befagyott Skawa folyón hokizott: „A TVN hazudik. János Pál szent marad. Kommunisták, el a kezekkel a Szentatyától.” (A TVN-t a posztkommunista Mariusz Walter alapította).

Ez a kis történet azonban nem bizonyíték. Számos közvélemény-kutatás mutatja, hogy a TVN24 és Gutowski rágalomhadjárata kudarcot vallott János Pál lejáratásában. Az egyik szerint, amelyet a WPolityce.pl nevű konzervatív weboldal számára készítettek, a lengyelek 73 %-a tartja II. János Pált erkölcsi tekintélynek (2020 novemberében, a McCarrick-jelentés megjelenésekor, amelyet a liberális lengyel média a néhai pápa támadására használt fel, ez az arány70 % volt). Ugyanez a felmérés rákérdezett a II. János Pál elleni médiatámadásokra is, amelyeket a lengyelek 51 %-a negatívnak ítélt meg.

Hasonló eredményre jutott az IBRIS felmérése a nagy port kavaró dokumentumfilm vetítése után, amely szerint a lengyelek 72 százaléka tartja II. János Pált erkölcsi tekintélynek, szemben a 2022 decemberében mért 58 százalékkal. Az RMF FM és a Dziennik Gazeta Prawna napilap számára készült felmérés szerint ugyanakkor a lengyelek 77 százalékának nem változott a véleménye II. János Pálról a médiatámadások hatására. Mindössze 9,8 százalék állítja, hogy rosszabb lett a róla alkotott véleménye, viszont 6 százalék jobb véleménnyel van róla.

Nem Szent II. János Pál az első pápa, akit rágalomhadjárat ért. Bár XII. Pius pápa sokkal határozottabban bírálta a kommunizmust, mint a nácizmust, mégis olasz zsidók ezreit mentette meg azzal, hogy a Vatikánban, a Castel Gandolfóban és számos római kolostorban bújtatta el őket. Azonban a KGB lejárató kampányt szervezett ellene, aminek eredményeképpen a „Hitler pápája” nevet aggatták rá. II. János Pálhoz hasonlóan XVI. Benedeket is megvádolták azzal, hogy érsekként hanyagul kezelte a szexuális visszaéléseket, de a német ügyészek bizonyítékok hiányában megszüntették az ügyet. Nem sokkal megválasztása után Ferenc pápát azzal vádolták, hogy az 1970-es és 1980-as években bizalmas viszonyban volt az argentin katonai diktatúrával. Nello Scavo dicséretes tanulmánya alaposan megcáfolta ezeket az állításokat. Ferenc pápa fő vádlójáról, Horacio Verbitskyről viszont kiderült, hogy a diktatúra besúgója volt.

Szerencsére a lengyel történészek és a lengyel társadalom nagy része immunisnak bizonyult ezekkel a vádakkal szemben. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldal továbbra is támadásokat fog intézni II. János Pál szentsége ellen, így azoknak, akik aggódnak a történelmi igazságért, hosszú csatára kell felkészülniük.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Catholicworldreport.com