„Nem tökéletes, hanem Isten szíve szerinti anya szeretnék lenni” – Lábánné Hollai Katalin a NőiTérErő podcastben

Az anyaság egyszerre ajándék, öröm és olykor embert próbáló küzdelem. Hogyan lehet a kimerültség, a bűntudat és a társadalmi elvárások közepette megtalálni a belső békét? Miként formálja Isten az édesanyák szívét a mindennapi nehézségeken keresztül? A NőiTérErő legújabb adásában Till Judit Lábánné Hollai Katalinnal, Az anyák arcai, harcai – Tűzben formált színarany című könyv szerzőjével beszélgetett az anyaság kihívásairól, a hit megtartó erejéről és az Istenre hagyatkozás felszabadító tapasztalatáról.

Lábánné Hollai Katalin és férje nyolc éven át vártak első vér szerinti gyermekük megszületésére. A meddőséggel járó fájdalmas időszak meghatározó lelki tapasztalattá vált számára, amelyet első könyvében is feldolgozott. Azóta nevelőszülőként, majd vér szerinti édesanyaként is megtapasztalta, hogy az anyaság sokszor egészen más, mint amilyennek korábban elképzelte.

Második könyvének alcíme, Tűzben formált színarany, ezt a belső átalakulást fejezi ki. „Isten így formálja a szívemet, az anyai szívemet” – fogalmazott Katalin, hozzátéve, hogy ez korántsem könnyű folyamat. „Ez tényleg egy ilyen tűzben való formálódás.” A nehézségek közepette azonban erőt ad neki a felismerés:

A cikk a hirdetés után folytatódik…

„Isten azt látja bennem, hogy én színarany lehetek. Tehát hogy ott látja bennem az aranyat, amit szeretne kimunkálni.”

Nem tökéletes, hanem Isten szíve szerinti anya

A beszélgetés egyik központi témája az anyákat terhelő megfelelési kényszer volt. A közösségi médiában látott tökéletes családi pillanatok, a gyermekneveléssel kapcsolatos elvárások és a másokkal való összehasonlítás könnyen kelthetnek elégtelenségérzést. Katalin szerint még az „elég jó anya” kifejezés is magában hordozhatja a teljesítménykényszert, hiszen továbbra is valamilyen mércéhez igazítja az édesanyákat.

„Én sokkal jobban szeretem és használom az Isten szíve szerinti anyát” – mondta. Számára ez a megfogalmazás nem minősítést, hanem kapcsolatot jelent: annak keresését, hogy Isten személyesen mire hívja őt az anyaságában. „Ott van egy mélységes irgalom is. Én azt tapasztalom Isten részéről.”

A műsorban szó esett az anyai bűntudatról és szégyenérzetről is, amely akár egy gyermek nyilvános hisztije vagy egy óvodából érkező negatív visszajelzés miatt is kialakulhat. Katalin elmondta, hogy számára sokat segített, amikor elkezdte jobban megérteni gyermekei viselkedését, és megtanulta mások ítéletét nem automatikusan önmaga minősítéseként megélni.

A változásban azonban a legnagyobb segítséget az Istennel való kapcsolata jelentette.

„Éreztem ténylegesen az életemben, hogy türelmesebb lettem, és nem erőből, amit előtte évekig próbáltam”

– vallotta meg.

Amikor az anyaság a legnehezebb arcát mutatja

Katalin őszintén beszélt élete mélypontjairól is. A nyolcéves gyermekvárás idején voltak olyan pillanatok, amikor sírva kérdezte Istentől, miért kell ennyi ideig várakozniuk. A házaspár először nevelőszülőként vált szülővé. Ez az út különleges kihívásokat tartogatott, hiszen a hozzájuk kerülő gyermekek már magukkal hozták az elszakadás és a korábbi életesemények terheit. A kimerültség, az alváshiány és a folyamatos készenlét olykor Katalin önmagáról alkotott képét is megrendítette.

Egy különösen nehéz időszakban még azt is leírta: „Utálom ezt az anyát, aki lettem.” Mint elmondta, nem gondolta volna, hogy ilyen érzések is megszülethetnek benne. Az egyik legfájdalmasabb tapasztalat az volt, amikor úgy tűnt, örökbe fogadhatják a náluk nevelkedő testvérpárt, ám végül másik családhoz kerültek. A hírt akkor kapták meg, amikor vér szerinti kisfiuk mindössze kéthetes volt.

Katalin egy szentmisén, karjában újszülött gyermekével próbálta megérteni, mit kíván tőle Isten ebben a helyzetben. Végül az engedelmesség és az elengedés mellett döntött. „Ha az elengedés részét nézem, az egy kemény menet volt tényleg” – emlékezett vissza. Ugyanakkor ma már hálával tekint arra, hogy a testvérpár szerető családba került, és saját életükben is új lehetőségek nyíltak.

Fordulópontot hozott számára kisfia születése. A szoptatás alatt gyakran imádkozott, és egyre mélyebb hálát érzett azért, amit Istentől kapott.

„Egyszerűen nem tudtam mást gondolni, érezni, minthogy hálás vagyok.”

Ez a hála fokozatosan átformálta az anyaságát: türelmesebbé vált, és könnyebben tudott szeretettel reagálni a korábban nehezen kezelhető helyzetekben.

A forrás, amelyet Isten mutat meg

Katalin könyvében bibliai édesanyák történetein keresztül mutatja be az anyaság lelki útját. Különösen közel áll hozzá Hanna, akinek gyermek utáni vágyakozásával személyesen is azonosulni tud. A nehézségekkel küzdő édesanyáknak azonban leginkább Hágár történetét ajánlja. Hágár gyermekével a pusztába kerül, ahol elfogy a vizük, és már semmilyen kiutat nem lát. Amikor végképp feladná a küzdelmet, Isten megnyitja a szemét, és megmutatja neki a közelében lévő kutat.

Katalint különösen megérinti ennek a történetnek a gyengédsége. „Nem az van, hogy most vizet fakaszt neki […], hanem hogy így egyszerűen csak így felnyitja a szemét” – magyarázta.

Számára ez annak a jelképe, hogy Isten a legkilátástalanabb helyzetekben sem hagyja magára az embert. Nem feltétlenül veszi el a terheket, de megmutatja, honnan meríthetünk erőt azok hordozásához.

A beszélgetés során Jézus szavait is felidézte: „Az én igám édes, az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Katalin szerint a keresztény élet nem azt jelenti, hogy megszűnnek a nehézségek, hanem azt, hogy nem egyedül kell hordoznunk őket.

A női közösségek megtartó ereje

Till Judit és vendége arról is beszélgetett, milyen sokat jelenthetnek a női közösségek a kisgyermekes édesanyák életében. Katalin saját tapasztalata szerint felszabadító felismerni, hogy más anyák is hasonló nehézségekkel küzdenek. Közösségükben például komatállal segítik az újszülöttet fogadó családokat: ebédet főznek vagy rendelnek számukra, hogy legalább egy mindennapi teherrel kevesebb nehezedjen rájuk. Emellett a közös hit és imádság is összeköti őket.

„Látjuk a küzdelmeket is, meg látjuk a kegyelmeket is” – foglalta össze a közösség jelentőségét.

Katalin a Nárdus projekt keretében más édesanyákat is szeretne segíteni abban, hogy a kisgyermekes évek sűrűjében megtalálják az Istennel való kapcsolat lehetőségét. Könyvekkel, elmélkedésekkel, bibliaolvasási útmutatókkal és közös lelki kezdeményezésekkel igyekszik bátorítani őket. Egy adventi elmélkedéssorozatát például eredetileg néhány érdeklődőnek készítette, végül több mint háromszázan végezték el.

A NőiTérErő új epizódjának üzenete, hogy az anyaságban nem a tökéletesség elérése a legfontosabb, hanem az Istennel való kapcsolat és a szeretetben történő folyamatos növekedés. A kudarcok, a fáradtság és a bizonytalanságok nem jelentik azt, hogy valaki rossz anya lenne. Sokszor éppen ezek a küzdelmek válnak annak a lelki formálódásnak a részévé, amelyben Isten az anyai szívet alakítja – akár a tűzben formálódó színaranyat.