Nem lehet, hogy ne legyen közünk egymáshoz – Vasárnapi ráhangoló
Nem elég megsajnálni a bajba jutott embert: úgy kell segítenünk, hogy közben megőrizzük a méltóságát, és lehetőséget adjunk neki arra, hogy újra talpra álljon. A Vasárnapi ráhangoló legújabb részében Heiter Robert Gottfried atya az elesettek iránti felelősségről, a keresztény szeretet gyakorlati megéléséről és az emberség nélkülözhetetlenségéről elmélkedett.
A vasárnapi szentírási szakasz Mózes második könyvéből (Kiv 22,20–26) arra figyelmeztet, hogy az idegeneket, az özvegyeket, az árvákat és a szegényeket nem szabad kizsákmányolni vagy sanyargatni. Isten különös figyelemmel fordul a kiszolgáltatottak felé, és meghallja azok kiáltását, akikkel igazságtalanul bánnak.
Heiter Robert Gottfried atyának az olvasmányról Széchenyi sírfelirata jutott eszébe:
„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.”
Ez a gondolat arra emlékeztet, hogy az emberi élethelyzetek változhatnak, és aki ma biztonságban él, holnap maga is segítségre szorulhat. Az atya hangsúlyozta, hogy a szociális felelősség és a mások iránti törődés elválaszthatatlan a keresztény szeretet parancsától. Nem szerethetjük úgy embertársainkat, hogy közben közömbösek maradunk a valós szükségleteik iránt.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
„Akkor szeretem jól, ha a valós szükségleteit látva próbálok közbelépni, közreműködni, segíteni őt” – fogalmazott.
Különösen beszédesnek nevezte a szentírási rendelkezést, amely szerint a zálogba vett köntöst napnyugtakor vissza kell adni tulajdonosának, még akkor is, ha az adósságát nem tudta megfizetni. Hiszen lehet, hogy ez az egyetlen ruhadarabja, amellyel éjszaka betakarózhat. Az atya szerint ebben a rendelkezésben az isteni üzenet lényege mutatkozik meg: a szabályok és az előírások követése közben soha nem feledkezhetünk meg az emberről.
„Egyetlenegy dolgot kér tőlünk az Isten, és ezt mi is szeretjük emlegetni rengeteget, hogy csupa nagybetűvel legyünk emberek.”
A keresztény emberség azonban nem azonos a szánalommal. Heiter Robert Gottfried atya különbséget tett a puszta sajnálkozás és a másik embert valóban felemelő segítség között.
„Ott nem arról van szó, hogy azért hajolok le, mert megesik a szívem. Ott arról van szó, hogy azért hajolok le, hogy felemeljem a másikat. […] Hogy segítsek lábra állni, hogy tudjam megtartani és támogatni őt.”
Ez a hozzáállás nem korlátlan engedékenységet jelent, hanem a másik ember méltóságának tiszteletét és megőrzését. A segítség akkor válik valódi szeretetté, ha nem megalázza vagy függő helyzetben tartja a másikat, hanem megerősíti őt.
Az elmélkedés végén az atya ismét arra figyelmeztetett, hogy a másokkal való bánásmódunk nem közömbös. A „ma nekem, holnap neked” igazsága arra emlékeztet, hogy az emberi kiszolgáltatottság mindannyiunk közös tapasztalata lehet. „Nem lehet, hogy ne legyen közünk egymáshoz” – fogalmazta meg az elmélkedés egyik legfontosabb üzenetét Heiter Robert Gottfried atya.
