Miért baj, ha túl sok rosszat látunk meg a világban

Ha a szépséget már nem úgy szemléljük, mint Isten szeretetének gyümölcsét és megnyilvánulását, erjedésnek indul a rútság és a gonoszság szívünkben, elfoglalja azt, növekszik, és túlcsordulva megjelenik szavainkban is.

Nemrég néhány diákkal sétáltam egy ösvényen, olyan helyen, ahol a természet különösen gyönyörű volt. Mellettünk hirtelen felkiáltott egy gyerek: „Ez olyan csúnya!” Persze mindenki felfigyelt rá, ő meg így folytatta: „Nézzétek, mennyi a szemét az ösvényen!”

Sokan dicsérték a gyereket, hogy milyen jólnevelt, ügyel a környezetre, gondol a hulladék megfelelő elhelyezésére. De volt egy probléma is ezzel: miközben a Teremtés szépsége vett körül bennünket, mindannyiunk figyelmét az emberi gyarlóság csúfsága ragadta meg.

Ez az epizód nemrég egy egyházzenei koncerten jutott eszembe. Amikor az előadás véget ért, egy pap kapta meg a szót, egy elismerten művelt és bölcs ember. Pár dicsérő szót intézett a zenészekhez, majd áttért az úgynevezett kultúrszemétre, amit manapság gyakran művészetnek neveznek.

A gyerek is, meg a pap is inkább a csúfságra összpontosítottak, nem a szépségre. Bár észrevételeik mind az ösvényen szétszórt anyagi szeméttel, mind a művészi környezetünkben létező immateriális szeméttel kapcsolatban helyesek voltak, de gátolták, hogy érzékeljük a szépséget, amelyet Isten a természet, illetve az emberi kreativitás révén kínált.

Mi növekszik a szívünkben?

Jézus így tanít: “Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná… […] Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…” (Mk 7, 15, 21) és „A száj ugyanis a szív bőségéból szól” (Mt 12, 34).

C.S. Lewis angol író Csűrcsavar levelei című művében elképzeli, amint az ördög arra tanítja tanítványát, hogy nem kell az embereket az ő követésére rávennie. Elég, ha többet foglalkoznak saját gonoszságukkal, mint Isten jóságával. Így a végén gonoszokká válnak, és elfordulnak az Atyától.

Ha a szépséget már nem úgy szemléljük, mint Isten szeretetének gyümölcsét és megnyilvánulását, erjedésnek indul a rútság és a gonoszság szívünkben, elfoglalja azt, növekszik, és túlcsordulva megjelenik szavainkban is. Sok influenszer és közösségi média sztár szenved ettől a problémától. Annyira összpontosítanak a világ gonoszságának elítélésére, hogy nem képesek hirdetni a szépséget, amelyet Isten adott nekünk. Még ha jó szándékkal teszik is, nagy igyekezetükben, hogy a bajoktól óvjanak, a kegyelemtől tartanak távol bennünket.

Szegezzük tekintetünket mindig a jóra

Egyesek azt mondják, hogy egy olyan világban, mint a miénk, nem lehet naivan a szépségre és jóságra koncentrálni. Fel kell figyelnünk a gonoszságra, amely a környezetünkben, az ideológiákban, a hatalmasok gonosz szándékaiban, a gyengéket és védteleneket sújtó kizsákmányolásban és elnyomásban leselkedik felénk. A világ gonoszságaira figyelni valóban szükséges, de hogyan győzhetnénk le azokat, ha nincs ugyanolyan tiszta víziónk a jóságról? Ha tekintetünket nem szegezzük a jó célra, végül eltévedünk a gonoszok által alattomosan tervezett útvesztőben.

Ez nem valami irracionális hit, amellyel a pozitív gondolkodás erejébe kapaszkodunk, nem is a valóságtól való illuzórikus menekülés. Hány olyan házasság van, amely boldog lehetett volna, de szerencsétlenné vált, mert a házaspárt már nem lelkesítették a jó dolgok, amiket eredetileg egymásban találtak, hanem csak egymás hibáit kezdték látni? Hány diktatúra virult fel azért, mert a forradalmárok egy rossz kormány megdöntésére irányuló buzgalmukban nem látták meg, hogy a másik, amelyet támogatnak, semmivel sem különb? A kis és nagy dolgokban egyaránt a szépséget és a szeretetet kell szemlélnünk, ez betölti szívünket és intellektuális belátássá válik.

Az igazi szépség vigasztalja és felderíti a szívet

Egyesek azt is mondják, hogy a szépség szemlélése nem járható út azok számára, akik a legtöbbet szenvednek. Úgy vélik, hogy ez csak egy esztétikai gyakorlat, ami semmit sem ér a szegények, kirekesztettek, betegek és más szenvedők számára. Ám mindenekelőtt, az igazi szépség szemlélése nem pusztán külsődleges és formai dolog. Az igazi szépséget akkor fedezzük fel, amikor találkozunk valamivel, ami betölti a szívünket, és kielégít bennünk valami olyan mély vágyakozást, amit a találkozás előtt meg sem érthettünk.

Ez a szépség gyakran a legrosszabb helyzeteken is átragyog, akár a legvalószínűtlenebb helyeken is. Ezért a szenvedés nem akadálya annak, hogy rátaláljunk – bár extrém helyzetekben nehezebb lehet felfedezni. Ebben az értelemben van egy gyakori paradoxon. Sokszor éppen a kényelmesebben, jobb módban élő emberek azok, akiknek – bár könnyebben eljuthatnának a valódi szépség felismeréséhez – a szíve mégis mindenféle hitvány dologgal van tele, és nehezebben értik meg a szeretetet.

Ha testvérünk szenved, akkor annál inkább kötelességünk, hogy segítsünk neki a szeretetre és szépségre rátalálni. Ez nem jelenti azt, hogy tagadjuk a nehézségeket vagy azokat a radikális átalakításokat, amelyekre társadalmunknak szüksége van az emberi nyomorúságból fakadó sok szenvedés megszüntetésére. A szenvedő emberek azonban nem várhatnak arra, hogy egy eljövendő ideális helyzetben majd rátalálnak a szépségre. A szépségnek már ma is meg kell jelennie, hogy a fájó szívnek erőt adjon a jobb jövendőért való küzdelemhez.

 „A száj ugyanis a szív bőségéból szól”. Szánk soha ne szűnjön meg felháborodva elítélni a világ gonoszságát, de éppúgy és mindenekfelett legyen a szeretetből fakadó igazi szépség hirdetője.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Aleteia