Mi a szörnyű igazság a „segített halálról” a kanadai és ausztrál tanulságok alapján?
A rendkívül bonyolult és ellentmondásos etikai kérdéseket felvető cikk jobb megértéséhez szükségesnek látjuk összefoglalni a fogalmak pontos magyarázatát. Továbbá bizonyos hivatkozások után zárójelben bővebb magyarázatot adunk a magyar olvasók számára nem érthető, az angolszász országokban azonban közismert személyekre, eseményekre vonatkozóan.
A segített halál kétféle formában történhet: eutanázia vagy segített öngyilkosság. Általánosságban az eutanázia azt a helyzetet írja le, amikor a halálhoz segítséget kérő személy valaki mással végezteti el a természetellenes halálához vezető műveletet (például halálos gyógyszer beadása), a segített öngyilkosság pedig azt jelenti, amikor a személynek felírják a gyógyszereket, amelyeket neki magának kell bevennie a halálához.
Az eutanázia (gör. kellemes halál) a halál beálltának szándékos elősegítése a szükséges és nélkülözhetetlen gyógykezelés megszüntetésével (passzív eutanázia) vagy az alapvető életfunkciókat leállító gyógyszerekkel (aktív eutanázia). (Magyar Katolikus Lexikon)
Az Egyesült Királyságban a „segített halál” legalizálására irányuló törekvéseket felerősítette a hírességek támogatása, egyes nehéz esetek, valamint olyan hivatalban lévő és volt politikusok vallomásai, akik megváltoztatva véleményüket ma már úgy látják, hogy a betegeknek „választási lehetőséget” kell biztosítani az életük végén.
A kezdeményezést nagyrészt a segített öngyilkosság rajongó híve, Gary Jones, az Express szerkesztője, a Daily Mirror és a News of the World egykori újságírója irányítja, akire tavaly figyelt fel a nyilvánosság, amikor Harry herceg a Legfelsőbb Bíróságon indított pert a telefonja meghackelése miatt.
A „segített halált” mindig valamiféle megszabadító választásként jelenítik meg. A tájékozatlanok számára gyakran úgy hangzik, mintha ez az együttérző orvoslás legjava és a szükségtelenül elhúzódó és fájdalmas halállal való elmúlás közötti választás lenne. Bár igaz, hogy becslések szerint évente 120.000 beteg nem kap megfelelő kezelést tünetei enyhítésére élete végén, a kampányolók által elképzelt „segített halál” nem a palliatív ellátásra vonatkozik, vagy egyáltalán bármilyen orvosi ellátásra, ami azt illeti. Az egész arról szól, hogy felhatalmazzák az orvosokat arra, hogy büntetlenül megölhessék a betegeket vagy segítsenek nekik megölni saját magukat. A „segített halál” kifejezés eufemizmus, szépítő kifejezés, mind a segített öngyilkosságra, amikor az illető egy orvos által felírt halálos koktélt vesz be, mind az eutanáziára, amikor az orvos közvetlenül ad be halálos injekciót. Ezt a valóságot sem a nehéz esetek, sem a hírességek támogatása, sem a dörzsölt és jól finanszírozott médiakampányok nem tudják elrejteni.
Az elősegített halálért kampányolók örömöt és bátorítást éreztek volna Esther Rantzen karácsony előtti bejelentése és annak BBC általi támogatása hallatán, de hiszen a mainstream médiában mindig is voltak szövetségeseik. (Esther Rantzen újságíró és televíziós műsorvezető tavaly december közepén jelentette be, hogy a svájci Dignitas elősegített halál klinikához fordult, és amennyiben tüdőrákja nem reagál a kezelésre, megfontolja az elősegített halál igénybevételét Zürichben.) A Sunday Times 2022-ben kampányt folytatott a törvények megváltoztatásáért, az Express pedig Jones vezetésével petíciót indított, amelyben parlamenti vitát, majd szabad, a pártfegyelem által nem kötött szavazást követelt a „segített halálról”. A cikk írásakor a „keresztes hadjárat” több mint 77 000 aláírást gyűjtött be, ami hatszor annyi nevet jelent, mint amennyi a kormány válaszához szükséges. (Az Egyesült Királyságban 10 ezer aláírás esetén reagálnia kell a kormánynak, 100 ezret meghaladó aláírás esetén pedig parlamenti vitára kerülhet a kérdés.) Ha országunk ilyen vitát akar lefolytatni, akkor bizonyára a tényekre kellene összpontosítania, nem pedig a propagandára. Erre ne számítsunk. Az igazság akadályt jelent a halálpárti lobbi számára, mert amikor erre rávilágítanak, mind a nyilvánosság, mind a Parlament hajlamos zsigerből nekimenni a javaslataiknak, a jogszabálytervezetek gyorsan elveszítik a támogatottságukat, és az egykori meggyőződéses támogatók meginognak a visszaélések szörnyű bizonyítékai láttán.
A támogatók jellemzően azzal minősítik érveiket, hogy szilárd „biztosítékokat” követelnek, amelyek valahogy megoldanak bármilyen problémát – „csak egy kicsi halálba segítés, de nem túl sok”. De nézzük csak meg, hogyan működtek a biztosítékok az 1967-es abortusztörvény esetében. Az is kezdetben csak a nehéz esetekről szólt, de ma már vitathatatlanul a tényleges abortuszról szól. Azok, akik szembe mernek nézni az igazsággal, világosan láthatják, hogy – függetlenül attól, hogy mit mondanak nekik a kampányoló humanisták – minden olyan joghatóság, amely az elmúlt évtizedben lazított a „segített halált” engedélyező törvényein, megtapasztalhatta, hogy a halálra jogosultság kritériumainak kibővítése érdekében az ilyen korlátozásokat meggyengítik vagy félresöprik.
A legkirívóbb példa Kanada, amely 2016-ban engedélyezte az eutanáziát végstádiumú betegeknél, amikor a halál „észszerűen előrelátható” volt. Ezt a biztosítékot négy évvel később eltörölték. Az eutanáziát azóta kiterjesztették a fogyatékkal élőkre, és márciustól a mentális betegségben szenvedők is jogosultak lehetnek rá. Egy kanadai parlamenti bizottság tavaly azt is javasolta, hogy az eutanáziát tegyék elérhetővé „érett kiskorúak” számára is, szüleik beleegyezése nélkül.
Kanadában az orvos általi halálba segítés (MAiD) folyamata keretében a betegekkel rendszeresen azt éreztetik, hogy ők terhet jelentenek az állam számára, és nem csak akkor teszik ezt, ha a betegek költséges egészségügyi vagy palliatív ellátásban részesülnek. Minden többe kerül, mint a halál, és ahol ezt a logikát a hátborzongató végkifejletig követik, ott könnyebb halálos injekciót kapni, mint kerekesszéket vagy lépcsőliftet. Egyes kapzsi egészségügyi szolgáltatók és biztosítók aktívan propagálják az eutanáziát még az egészséges idősek körében is. (Egy kanadai egészségügyi szolgáltató e-mailben küldött diaképes tájékoztatót egészséges nyugdíjasoknak az orvosilag segített halálról, ennek igénybevételére buzdítva őket azzal, hogy így saját kezükben van az autonóm döntés lehetősége.)
Aki csak egy kicsit is rossz egészségi állapotban van, az is gyorsan bajba kerülhet. Az egyik esetben egy idős asszonynak adtak halálos injekciót, amikor a Covid lezárások során elszigeteltségre panaszkodott, egy másik esetben pedig egy nyugdíjas eutanázia iránti kérelmét teljesítették csak azért, mert azt mondta, attól fél, hogy hajléktalanná válik. Eutanáziát ajánlottak fel traumában szenvedő háborús veteránoknak is.
Kanadában az eutanázia miatti halálesetek száma ugrásszerűen megnőtt, és tavaly közel 14 000 ember halt meg orvosai keze által. Egy orvosnő azzal dicsekedett, hogy egyetlen év alatt mintegy 400 beteg életének vetett véget, és azt mondta, hogy ez volt a „leghálásabb munka”, amit valaha végzett. (A Méltósággal meghalni nevű kanadai szervezetnél dolgozó másik orvosnő, akik szülész egyébként, 300 esettel „büszkélkedik”, tehát a két doktornő együtt 700-nál is több embert segített át a másvilágra egy év alatt. Ugyanazt a szót használja arra, amikor a szülő nőknek segít világra hozni egy életet és amikor a betegeket segíti át a másvilágra.)
A mintegy 38 millió lakosú országban az eutanázia jelenleg az összes halálesetek 4,1 százalékát teszi ki, de az ország egyes részein az országos átlagnál magasabb az arány. Québecben például az összhalálozás 6,1 százaléka eutanázia miatt következett be, így a halálos injekció a rák és a szívbetegségek után a harmadik leggyakoribb halálok, és gyakoribb, mint az összes baleset miatti haláleset együttvéve. Hasonló arányban öltek meg embereket palliatív vagy terminális szedációval (a páciens tudatának szándékos csökkentésével az utolsó életszakaszban a halál beálltáig), azaz a mulasztásos eutanázia módszerével, amelyet hivatalosan nem eutanáziaként tartanak nyilván, noha a szándék egyértelműen a halál előidézése az étel és folyadék megvonásával.
Ausztrália hasonló pályát követ, az elmúlt hét évben szinte valamennyi államában fokozatosan legalizálták az eutanáziát. Az Ausztrál Fővárosi Terület idén csatlakozik a klubhoz, de már a kezdettől fogva rendkívül megengedő jogszabályokkal. Az eutanáziát széles körben kínálják majd, gyermekeknek és demenseknek is, és joggal feltételezhető, hogy hamarosan más államok is beállnak a sorba.
Az ausztrál kísérlet szerényen, mindössze egy évvel a kanadai után kezdődött, amikor a kampányolók meggyőzték a Victoria állambeli törvényhozást, hogy az „önkéntes segített halál” csökkentené az öngyilkosságok számát a betegek és idősek körében. Az oxfordi Anscombe Bioethics Centre professzora, David Albert Jones által végzett kutatás, amelyet a Journal of Ethics in Mental Health (Etika az elmeegészségügyben) című folyóiratban publikáltak, azonban megállapította, hogy az állítás hamis volt, mivel a tényleges öngyilkosságok száma több mint 50 százalékkal emelkedett Victoriában a törvény hatályba lépése óta. De ez nem számít, mert az öngyilkosságok megelőzése sosem volt az igazi cél.
Valószínű, hogy amikor a képviselők a Westminsterben újra megvitatják ezt a kérdést, hasonló képtelenségekkel fognak szembesülni. Amikor a kampányolók azt mondják az alsóháznak, hogy ilyen visszaélések itt nem történhetnek meg, és hogy a működő biztosítékokkal meg lehet fékezni őket, nem szabad hinni nekik. A vitát bizonyítékokkal kell alátámasztani, nem pedig hamis biztosítékokkal és ordas hazugságokkal. Ha az eutanázia miatti halálozások québeci arányát kivetítenénk az Egyesült Királyságra, és a lakosság számához arányítanánk, a halálos injekciók az ország éves 668 000 halálesetéből körülbelül 44 000-et tennének ki. A képviselők feltehetnék maguknak a kérdést, hogy pontosan kik lennének a célpontok: idősek, fogyatékkal élők, betegek, elmebetegek, demensek? Kiterjesztik-e majd ezt a kört a társadalmilag és gazdaságilag nemkívánatos emberekre? Megkérdezhetnék maguktól, hogy valóban bölcs dolog-e létrehozni olyan „orvosok” csoportját, akik a betegek meggyilkolását tartják a „leghálásabb munkájuknak”.
Írta: Simon Caldwell
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Catholic Herald
Sátáni.