Mi a baj egy kis önsajnálattal?
Miért halálos méreg ez? Három ellenszert ajánlunk.
Hallották már ezt a viccet? Jaj, meghalok! Meghalok! Meghalok, ha nem töltesz még egy italt!
Ez a kis szellemes bölcsesség az Anonim Alkoholistáktól (AA) származik. Az AA ezzel a bemondással hívja fel a figyelmet az önsajnálat veszélyére. És nem az AA az egyetlen, aki sürgős figyelmeztetéssel üzen. Fontoljuk meg John Gardner regényíró szavait:
„Az önsajnálat könnyen lehet a legrombolóbb, nem gyógyszerészeti kábítószer; függőséget okoz, pillanatnyi élvezetet ad, és az áldozatot elválasztja a valóságtól.”
Az AA és Gardner szerint is az önsajnálat függőséget okozó. Miért? Majdnem minden addiktív szernek van egy kezdeti vonzereje – ez lehet az eufória valamely formája vagy valamilyen fájdalomcsillapítás. Aztán átveszi az irányítást. Megtámadja a szabadságot és az ítélőképességet, és függőséget okoz. Ez a függőség nem statikus, hanem növekszik, amint az addiktív szer egyre gyakoribb és nagyobb adagokat követel, nem nyújtja immár a mámort, de még a megszokott örömet sem, hanem egyszerűen csak a még fájdalmasabb szeréhséget akarja megelőzni. Hogyan működik az önsajnálat?
Nem bűn vagy szégyen elismerni, hogy fájdalmat, megaláztatást, igazságtalanságot vagy veszteséget szenvedtünk el. A gyásznak és a panaszkodásnak megvan a helye az erkölcsi és a spirituális életben is. Megvan a szerepe annak, hogy őszinte együttérzéssel viseltessünk önmagunk iránt, a mérgező szégyen vagy önutálat helyett, amit hiányosságaink vagy bűneink miatt éreznénk. A nagy szentek ezt mindig tudták. Két példa elegendő lesz.
Aquinói Szent Tamás azt tanította, hogy a bűnbánat (megbánás) a legnagyobb szomorúság a világon, és azt is tanította, hogy a bűnbánat szomorúsága nagyon nagy lehet. Azok a szegény lelkek, akik gyötrik magukat a megbánt bűn miatt, felidézhetnék Clairvaux-i Szent Bernát bölcsességét:
„A bűnbánat szükséges, de nem lehet állandó. Azt tanácsolom, időnként fordíts hátat a szomorúságnak és útjaid szorongó felidézésének, és menekülj az egyszerűségbe, az isteni irgalom nyugodt szemlélésébe. Keverjünk mézet az ürömhöz, hogy a gyógyító keserű ital adjon nekünk egészséget, mikor édességgel vegyítjük: míg magunkra alázattal gondolunk, gondoljunk az Úr jóságára is.”
Az önsajnálat korrupt, eltérített együttérzés. Állandó odafigyelés önmagunkra, amely ugyanakkor Istentől való elfordulás, aki szívünk első megnyugvása lehet és kellene legyen. Amint magunkba fordulunk, az Ellenség elkezd suttogni a sötétben, és azt sugallja, hogy elhagyatott lelki árvák vagyunk, és nem gondoskodik rólunk senki.
Ha bevesszük ezeket a hazugságokat, két rettenetes folyamatot keltenek életre.
Először neheztelésre szít azok ellen, akik bánthattak minket – akár valós, vagy képzelt sérelmek legyenek azok. A neheztelés a szülőanyja a rosszindulat sok formájának, különösen a haragnak és bosszúnak, amelyek elűzik a szívünkből a jóságot és a felebaráti szeretetet.
Másodszor, az önsajnálat szabad utat enged az önigazolásnak, a mindenféle kifogásoknak, amik a bűnhöz vezetnek. Az Ellenség azt mondja: „Tedd meg! Megérdemled! Csak most az egyszer! Az élet olyan igazságtalan volt, hogy az erkölcsi törvény rád nem vonatkozik!” Mikor elkezdünk hallgatni erre a mérgező hangra, már úton is vagyunk a leggyalázatosabb bűnök észszerűként való elfogadása felé.
A Szentírás egy másik lehetséges látásmódot ajánl. Máté evangéliumában (11, 28-30) Jézus ezt mondja:
„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”
Az önsajnálat azt mondja, hogy egyáltalán nem kellene szenvednünk. Jézus viszont azt mondja, hogy nem kell egyedül szenvedjünk- magunkra véve az ő igáját, meglátjuk majd, hogy ő osztozik terheinkben és békéjét adja nekünk.
Jézus szavait megerősíti Szent Péter. Első levelének 5, 6-7 versében ezt mondja nekünk:
„Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok.”
Az önsajnálat azt mondja, hogy magunk vagyunk, egyedül vagyunk, és valami igenis kijár nekünk; a Szentírás azt mondja, hogy nem vagyunk egyedül és szeretve vagyunk. Hogyan szabaduljunk meg az önsajnálattól, amikor feltörni érezzük magunkban? A következő három lépést tehetjük:
- A magunk akarata helyett kutassuk Isten akaratát, különösen amikor szenvedünk;
- Használjunk fel minden lelki segítséget, különösen a Szentírást és a szentségeket;
- Imádkozzuk a Kálvária stációit és a Fájdalmas Rózsafüzért.
Isten jobbat nyújt nekünk, mint az önsajnálattól kapott értéktelen csecsebecsék és függőségek. Cselekedjünk eszerint.
Írta: Fr Robert McTeigue SJ via Aleteia
Fordította: Sz. J.
Ez betarthatatlan, farizeusi tanács! Az önsajnálat önegyüttérzést kell hogy jelentsen, márpedig önmagunkra Isten képmására teremtett emberi lényként kell gondolnunk. Hogyan szerethetjük Krisztus szenvedéseit, ha nem vagyunk az önmagunk szenvedéseivel együttérzők, tehát szeretetteljesek? Önsajnálat nélkül nincs érzékünk a másik ember – és végső soron Krisztus Urunk – fájdalmainak, szenvedéseinek észrevételére és a vele való együttérzésre és közösségre. Az önsajnálat nem egyenlő a nyakló nélküli panaszkodással.