„Halottak estéjére új sírhant domborodik az egri temetőben. /…/ Gárdonyi Géza, az egri remete, még elhagyottabb, még csöndesebb örökmagányosságba tért meg. Az ő testét takarja ez a friss sírhant. Csak a testét – ő maga hagyta meg, hogy ezt véssék sírkövére a kereszt jele alá -, csak a testét, mert lelke a végtelenség felé szárnyal, a végtelenség felé, melynek lehelete minden földi írásából megcsapott, a tiszta, égi béke felé, amelynek harmóniáit andalító szép hegedűszóban tudta megcsendíteni” – írta 1922. október 31-én a Nemzeti Újság című keresztény napilap publicistája, Kállay Miklós. Az Egri csillagok, az Isten rabjai ma is töretlenül népszerű írója száz évvel ezelőtt, 1922. október 30-án adta vissza lelkét Teremtőjének.
„Különös ember volt, aki mindig és mindenütt idegen, máshonnan jövő és máshová néző idegen maradt ezen a világon” –írta az egri remetéről a jeles piarista szerzetes-tanár, Sík Sándor. Különös, termékeny magányosság volt az övé: az 1890-es évek végén Egerben letelepedő Gárdonyi a közéleti tülekedéstől távol tartotta magát, de szívesen állt újságírók rendelkezésére, ha otthonában fölkeresték. Kettős világban élt: a földi világ mellett tudása volt a túli világról, még ha egyes gondolatai nem is illeszkedtek a katolikus tanításba. Ettől függetlenül méltán kapott helyet a Katolikus Lexikonban, ahol a halála dátuma sajnos tévesen szerepel (1922. október 20.).
A huszadik század elején, a Nyugattal szinte egy időben indult Élet című katolikus hetilaphoz szoros szálak fűzték az írót. Halála után a lap szerkesztője ezt írta:
„Az Élet folyóiratnak gyásza van: meghalt Gárdonyi Géza. Szerette folyóiratunkat, jó tanáccsal támogatott és erősen ígérte, hogy munkáit is rendelkezésünkre adja, ha írni fog. Így adta Az ember [helyesen: Egy ember; az Élet 1922. augusztus 20-án megjelent számában olvasható – a szerk.] című pompás elbeszélését is. A nemzet gyászában a mi magunk vesztesége külön szomorúságot és gyászt kényszerít ránk, – és erről vallomást tettünk azzal, hogy ravatalára koszorút helyeztünk, és azzal, hogy e számunkat emlékének szenteljük.”
[Élet, 1922. november 12. 560. p.]
Az emlékszám valóban gazdag, idézzük is majd belőle Gárdonyi egyik versének utolsó sorait.
Az egri remete már az első világháború előtti években is publikált az Életben, novella mellett apró szövegeket, Ceruza-jegyzetek címmel. Csillaggal elválasztott apró történetek, aforizmák füzérei ezek a jegyzetek. Az író halálának kerek évfordulóján ezekből idézünk néhányat:
„A gyűlölet kezében kulimász van. A szeretet kezében aranyozó szerszám.
*
Csak egyet akarok gyűlölni. Magát a gyűlöletet.
*
Mikor vagyonosodunk?
Az ember ezt feleli:
- Amikor kapunk.
Az angyal ezt feleli: - Amikor adunk.”
[Gárdonyi: Ceruza-jegyzetek. Élet, 1912. április 7., 422. p.]
Tíz évvel később, halála előtt néhány hónappal az Élet hasonló jegyzeteket közölt Gárdonyitól. Néhány részlet:
„A tudós akkor dolgozik, mikor akar.
A művész akkor dolgozik, mikor lehet.
Az akarat az óramutatóra néz.
A lehet a lángot várja a magasságból.
*
Ha az íróknak is volna céh-címerük, abban a címerben az egyik képjegynek a betlehemi csillagnak kellene lennie.
*
A főszál.
Egy történet foglalkoztatott. Csak hát azt nem tudtam még: hogyan szőjem meg? Mi legyen benne a főszál? És hogyan?
S amint így állok egy fenyőfa alatt, látom, hogy egy pók ereszkedik le a földre. A nyugvó nap világításában tisztán látom a hosszú, egyenes, finom szálat le a földig. De a pók nagy sietéssel visszatér ugyanazon a szálon. S a szál marad alulról is fölfelé egyenes, a nap fényében aranyló, finom, hosszú, nagy szál. Lám-lám, hát szövést kezd a szövések művésze. S az első szállal – a főszállal – összeköti a földet a magassággal.”
[Gárdonyi: Ceruzajegyzetek. Élet, 1922. július 30., 371. p.]
Gárdonyi halála után az Élet című hetilap emlékszámmal rótta le kegyeletét. Ebben a lapszámban közölték újra az író 1901. december 27-én született versét: Útra készülés. Ennek a költeménynek az utolsó sorait idézzük:
„S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom.
S ha jő az éj s én újra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és olyan szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őt!
[Élet, 1922. november 12., 546. p.]
Gárdonyi Gézát 1922. november elsején, Mindenszentek ünnepén nagy tömeg kísérte el utolsó földi útján. Az egri vár Bebek bástyáján, a város által adományozott díszsírhelyen nyert örök nyugalmat – „csak a teste”, ahogy sírfelirata hirdeti. Az egyházi szertartást Szmrecsányi Lajos egri érsek végezte.
*
Gárdonyi halála után az egyik ismert könyvkiadó megkezdte az életmű kiadását. Ennek egyik darabja – jelen sorok írójának egyik kedvence – ezt a címet viseli: Mai csodák. A kötet egyik legszebb írása az „Ének a fákról”. Az írás utolsó bekezdését idézzük
„Én valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem a legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.”
[Gárdonyi: Mai csodák. Bp., 1928, 208. p.]
Gárdonyi kívánsága – ha nem is pontosan úgy, ahogy megírta – teljesült. 2013-ban, amikor születésének 150. évfordulójára emlékezett Eger városa és az egész ország, sírját felújították, s jegenyét ültettek sírja közelében.
