Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged, hálát adunk neked, magasztalunk és dicsérünk téged! Köszönjük igédet és köszönjük, hogy láthatjuk a Krónikák első könyvében az első fejezettől kezdve a nyolcadik fejezetig, hogyan bontakozik ki a te családfád. Segítesz nekünk átlátni a családod életét és a zsidó emberek életét. Meghívtad az apákat, a fiaikat, a testvéreket, a lányaikat a semmiből, hogy a tieid legyenek. Hogy egyenként mindegyik a te gyermeked legyen. Kérünk, segíts nekünk, hogy a tieid lehessünk, hiszen te hívtál meg minket a semmiből a létezésbe, az életbe. Arra hívtál minket, hogy a te gyermekeid legyünk. Nagyon hálásak vagyunk neked, Urunk, Istenünk. Fogadd el dicsőítésünket, a hálánkat és Jézus nevében kérünk, légy velünk ma is. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Ígérem, hogy nemsokára végére érünk a rengeteg névnek a Krónikák első könyvében… Itt jegyezném meg, hogy a különböző fordításokban más és más módon találhatjátok ugyanazokat a neveket. Nos, ennek az az oka, hogy a héberben nem írtak magánhangzókat, így bizonytalan volt a kiejtésük is. Legalább is számunkra, az akkoriak biztosan tudták, hogyan kell kiejteni. Később találkozunk majd például Nabukadnezárral, akit Nabukodonozor néven is fellelhetünk. Szóval, ne csodálkozzunk ezen! Fordítási és átírási okai vannak a különböző neveknek. A mai történetben is ott van Isbaal, de más fordításokban Isbóset vagy Isbaál néven szerepel. Csak jelzem, hogy A Biblia idővonala kiadványunkban minden név a Szent István Társulat kiadásában megjelent Biblia szerint való. Amúgy lehet, hogy az óhéber tanulmányokból ered nálam, de ha meglátok egy három mássalhangzóból álló rendszámot, akkor azt szoktam játszani, hogy milyen magánhangzókat lehet beilleszteni úgy hogy értelmes szó jöjjön ki belőle. Például a PCK, amit ma láttam, lehet pöcök, pocak, pocok pacák, de apácák vagy apucik is. Ha találsz még jó szót, megírhatod kommentben, de persze nem muszáj. Ez csak játék.

No, de most nézzük inkább Sámuel második könyvét! Történt pár dolog. Talán észrevettétek, de lehet, hogy átsiklott rajta a szemetek, hogy Dávid már több mint hét éve király, de csak Júda királya. Csak egyetlen törzsnek a királya, annak a törzsnek, ahonnan az ő családja és ő maga is származik. Tegnap olvastuk, hogy Isbaalt meggyilkolták, s most látjuk, hogy eljött a többi izraeli törzs feje is Dávidhoz, és végre, harminc évesen az egész ország királya lett. Körülbelül tizenöt évvel azelőtt kente fel királynak Sámuel, apja és a testvérei jelenlétében. Dávid akkor tizenöt éves lehetett. Most, tizenöt évvel később Dávid már régen hadvezér, hiszen csatákba ment már fiatalon is Saul hadseregében, majd banditákat vezetett és a filiszteusoknál is élt egy darabig. Utána visszatért Hebronba és Júda királya lett. Végül pedig Izrael tizenkét törzsének lett a királya.

Harmincévesen lépett az egész ország trónjára és negyven éven át uralkodott. Hebronban hét és fél évig volt Júda királya, majd Jeruzsálemben még harminchárom évig uralkodott Izrael és Júda felett.

Pár dolgot ki szeretnék emelni. Amikor Dávid Izrael királya lett, úgy döntött, hogy Jeruzsálem lesz a főváros. Ekkor a jebuziták éltek abban a városban, amit a fővárosnak akart megtenni, tehát előbb el kellett foglalnia. A jebuziták kigúnyolták Dávidot. Azt mondták neki, hogy még a vakok és a bénák is megvédik a várost ellene. Ennyire megbíztak Jeruzsálem híres erődjében. De Dávid bevette a várost. Egyszerűnek tűnik, hiszen csak három vers szól arról, hogy Dávid elfoglalta Jeruzsálemet, letelepedett és elnevezte Dávid városának, de valószínűleg nem volt ez könnyű feladat. Volt egy furcsán félbe maradt mondat is a 8. versben, aminek az a jelentése, hogy Dávid jutalmat ígért annak, aki megveri a jebuzitákat, s eléri a tetőcsatornákat, s eltávolítja a vakokat és sántákat, Dávid ellenségeit.

Dávid ezután hatalmas és erős uralkodó lett: „egyre nőtt a hatalma, és vele volt az Úr, a Seregek Istene” (2 Sám 5,10). Nem csak Dávid volt hatalmas, hanem Hiram, Tirusz királya is. Tirusz királya a tengerpartról cédrusfákat, ácsokat, kőműveseket küld Dávidnak, vagyis segít neki, hogy megépítse a saját palotáját. Ez egy nagyon különleges dolog, hiszen itt azt látjuk, hogy egy király elismeri a másik király hatalmát, erejét. Amint Dávid átveszi Izrael tizenkét törzse felett az uralkodást, az emberek fel is ismerik hatalmas erejét.

Az 5. fejezetben Dávid két dolgot tesz. Egy nagyszerű dolgot és egy kevésbé nagyszerű dolgot. Nagyszerű dolgot tesz, amikor a filiszteusok – megtudva, hogy Dávid Izrael királya lett – harcba szálltak az új királlyal. És mit csinál Dávid? Azt, amit eddig is tett. Megkérdezi az Urat. Megkérdezi, hogy harcba menjen-e a filiszteusok ellen, és Isten azt mondja, igen. Dávid harcol, majd ismét csatába készül és ismét megkérdezi az Urat előtte. Ekkor az Úr azt mondja, hogy most hátulról támadjatok, és úgy fogjátok legyőzni őket. Mindig megfigyelhető Dávidnál, hogy bármit is tenne, mindig megkérdezi Istent előtte, hogy mit tegyen.

Mi csak éljük a hétköznapjainkat, tudjuk mi a dolgunk, felkelünk, fogat mosunk, megyünk iskolába, vagy munkába, vagy bárhová, ahová mennünk kell. Már tudjuk, hogy mi a dolgunk és ez rendben is van. Ez is fontos.

De meg szoktunk-e állni és kérdeztük-e már Istent, hogy „tényleg ez az, amit tennem kell”? Pár nappal ezelőtt volt róla szó, amikor Dávid szintén döntés elé került: „Uram akarod-e, hogy megvívjam ezt a csatát, vagy ne lépjek közbe? Vagy egy másik helyen harcoljak? Vagy maradjak nyugton? Vagy kerüljem el ezt a harcot?” A nagy döntéseknél imádkozhatunk és kérhetünk útmutatást, de amikor a hétköznapi dolgokról van szó, akkor is megtehetjük ezt. „Akarod-e Uram, hogy segítsek most ennek az embernek? Uram, arra kérsz, hogy segítsek most ezen a családon?” Isten nem mindig beszél egyértelműen, néha nyitva hagyja a kérédést és nincs válasz. De várja a kérdést, várja, hogy helyet kaphasson a kegyelem az adott helyzetben. És Dávid mindig ezt teszi. Ez az egyik dolog, amiért olyan hatalmas Dávid.

Másrészről, ami kevésbé nagyszerű Dávidnál, hogy kezd belesüllyedni az engedetlenségbe. A 2 Sám 5,13-16-ban olvasunk a feleségeiről. Több felesége és ágyasa is volt, amikor Hebronból Jeruzsálembe érkezett, és jó sok gyermeke is lett tőlük. Ez egyértelműen engedetlenség a Második törvénykönyv 17,17 alapján: A király „ne tartson sok feleséget se, nehogy eltántorodjék a szíve.” Itt Isten azt mondja Mózes által, hogy a királynak ne legyen sok felesége, „nehogy eltántorodjék a szíve”.

Sok ember szemében Dávid áldott volt számos gyermeke miatt. Abban az időben, ha valakinek sok gyermeke volt, akkor nagyon áldottnak mondták, persze ezt ma is mondhatjuk. Tehát akkoriban Dávid és sokan mások lelkesedtek, hogy mekkora áldás, mennyi gyerek! Milyen nagyszerű! És mégis… Mit fogunk látni a következő fejezetekben?

Ahogy Dávid megerősödik, nem csak kívülről jönnek a veszélyek, az ellenségek, hanem a legtöbb probléma a családjából jön. A családja szépen gyarapodik a feleségei és a mellékfeleségei révén, de később látjuk, hogy ez lesz az oka Dávid összeomlásának, a kezdete Dávid bukásának. De most még hatalmas király Dávid. Igen, most még helyesen cselekszik, megkérdezi az Urat, hogy mit tegyen, de ő sem tökéletes. Egyértelműen látni fogjuk, hogy nem az.

Mi pedig arra vagyunk meghívva, hogy még Dávidnál is hatalmasabbak legyünk. Dávid nem volt Isten gyermeke az újjászületés szintjén, ő nem volt megkeresztelve. Ő nem kapta meg Isten Szentlelkét, hogy benne lakjék, ahogy mi megkapjuk a Szentlelket a keresztségkor. Persze rászállt Isten Lelke, amikor felkenték királynak, de nem ugyanúgy kapta a Lelket, ahogy mi kaptuk. Vagyis bizonyos szempontból mi nagyobbak vagyunk Isten szemében, mint Dávid király. Biztosan értitek, mire gondolok – a misztériumra, hogy mi Istennek a fogadott gyermekei vagyunk.

Ugyanakkor nekünk is vannak erősségeink és gyengeségeink. És ahogy Dávid sem volt egyértelműen csak hatalmas, sem egyértelműen csak megtört bűnös, mi is és ő is a kettő keveréke vagyunk. A nagy döntés abban áll, hogy képesek vagyunk-e minden esetben az Úr elé menni és megkérdezni tőle:

„Istenem, milyen harcot akarsz, hogy megvívjak?
Istenem, hol akarod, hogy segítsek?
Istenem, hol akarod, hogy szolgáljak?
Istenem, hol akarod, hogy megtérjek?
Istenem, merre akarod, hogy továbbhaladjak?
Istenem, hol akarod, hogy megálljak?”

Mert amikor megkérdezzük Istent, hogy mit tegyünk – úgy, mint Dávid –, akkor azok a dolgok meg lesznek áldva. De, amikor azt mondjuk, hogy „bár tudom, mit mondtál, én mégis inkább a saját fejem után megyek”, akkor azok a dolgok nem lesznek megáldva. Ilyenkor szörnyű dolgok történnek.

Lezárás

Hát igen. Biztos van erről is tapasztalatotok, hogy milyen az, amikor nem Isten akaratát keressük elsősorban, hanem megyünk a saját fejünk után. Ezért kell imádkoznunk egymásért, mert mindannyian egyszerre hordozzuk a kegyelem erejét és a gyengeséget, valamint a bukott emberi természetet. Ezért imádkozunk egymásért. Kérlek, imádkozzatok értem. Én imádkozom értetek. Köszönöm.