Megbocsátani nehéz… de annyi jót eredményez!

Az elnyert megbocsátás sok jót eredményez, az adott megbocsátás szintén sok jót eredményez. A szeretetnek a megnyilvánulása ez, amit saját magunknak és másoknak adunk. A hit cselekedete és a reményé. Jeanne Larghero filozófus rámutat, hogy a megbocsátás felszabadító cselekedet.

Amikor megbocsátunk, azt mondjuk magunkban:

Ártott nekem, ez tény. Nem volt igaza, ez vitathatatlan. Megvoltak talán az okai, de ez nem indokolhatja tettét. Választhatom a bosszúállást, visszaadhatom neki a rosszat. Dönthetek úgy, hogy végérvényesen gonosz alaknak tartom, mert disznóságot cselekedett velem. De nem! Szakítok evvel a logikával. Te megsebeztél engem, de én nem láncolom hozzád a tettedet, mint a láncra vert rabhoz a vasgolyót. És magamat is megszabadítom a bosszúvágy vasgolyójától. Úgy tekintelek, mint olyan személyt, akinek vannak még tartalékai a szeretetből, amiket meg kell még osztania, én hiszek ebben. Egyfelől vagy te, másfelől van az, amit velem tettél, nem teszlek titeket ugyanabba a kategóriába. Megbocsátok neked.

A megbocsátás hitből eredő cselekedet: „Azt gondolom, hogy többet érsz annál, mint amit velem tettél, többet érsz a hibádnál”, és ez a remény cselekedete: „Számítok a megbocsátás gyümölcseire, kapcsolatunk újrafelvételére, az ebből származó örömre, a helyreállt békére.”

Az újra megszerzett szabadság

Aki megbocsát, elsősorban saját magával szemben irgalmas. Miért? Mert a bosszúvágy olyan méreg, ami bénít. Egy gondolatra összpontosítja az elmét, akarata ellenére, pusztítja az energiáját, megszállja a lelket bosszúálló tervek kovácsolására, élete idejét rabolja. A megbocsátással a jövő felé fordulok, és megszűnök kizárólag a múlttól függően cselekedni, visszaszerzem magamnak a szabadságot. Megtanulok szeretni, képessé válok a kapcsolatteremtésre, új kapcsolatok teremtésére anélkül, hogy be lennék zárva a cinizmusba vagy az állandó gyanakvásba. A megbocsátás újrateremt minket az élettel szembeni bizalomra. Másfelől pedig, ha megbocsátanak nekünk, már nem élünk többé a visszafizetéstől való félelemben, nem élünk többé abban a félelemben, hogy egy kis mondat elég lesz arra, hogy mindenkit emlékeztessen hitványságomra, nem élünk többé a testünkhöz tapadó szégyenben. Az elnyert megbocsátás helyreállítja önmagunk megbecsülését: van valaki, aki olyan mértékben becsül engem, hogy fátylat borít a múltra, mert hiszi, hogy képes vagyok minden újra kezdeni.

Ezért az az ember, aki meg tud bocsátani, felnőttkorba lép: nem dermed bele állandó lelkiállapotban a pillanat fájdalmába, mint a makacsul duzzogó gyermek, vagy mint az, aki mindig tartogat egy visszarúgást. Ezért szükséges családunkon belül a megbocsátás légkörét nap mint nap fenntartani. Ezzel a mélyen értékes cselekedettel válhatunk meg dédelgetett kisebb és nagyobb gyermeki éretlenségeinktől, és szép csendesen eljuthatunk a felnőttvilág szabadságába.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia