Ly Szent András, aki az üldözések között is egyben tartotta Szecsuán nyáját – Szentek élete
Ly Szent András – áldozópap
* Csing-ku, Kína, 1692. + Ly-pao-tho, 1774. január 23.
1692-ben született Kínában.
Ly Andrásról, a kínai világi papról a halála után írta Boldog Моуё János- Márton: nem lehetett hozzá hasonlót találni, – a legragyogóbb talentumokkal rendelkezett, számos könyvet írt, miközben üldözések és zaklatások egész sorát állta ki”. Ehhez a nem mindennapi bizonyítványhoz csatlakozik az a szerencsés körülmény, hogy rendelkezünk egy dokumentummal, mely egyedülálló nemcsak Kína, hanem az egész világ missziós történetében: egy kínai papok tollából származó latinul írt naplóról van szó, mely az 1924. évi kiadásában 677 sűrűn nyomott oldalt tesz ki. Az európai hithirdetők és kínai munkatársaik bizonyságait megerősíti ez a napló, melyet nem szántak nyomtatásra, s csak 1906-ban vált ismeretessé Adrien Launay, a párizsi missziós szeminárium történésze és levéltárosa révén.
Ly András már gyermekkorában Szecsuán tartományba került; a párizsi misszionáriusok, vették magukhoz az eszes gyermeket, és már a latinra is tanították. Amikor a hithirdetőknek az 1707. évi rítusvita következtében el kellett hagyniuk Szecsuán tartományt, a tizenöt éves András is csatlakozott hozzájuk. Az összegyűlt európai misszionáriusok között ugyanis egyesek kikeltek a kínaiak pappá szentelése ellen, s egyikük kemény ítéletre is fakadt: „A kínaiak büszkék, állhatatlanok és hálátlanok, ezért nem szabad őket pappá szentelni”. Később a párizsi misszionáriusok kantoni hivatalában is hallania kellett ilyen szavakat.
Miután 1725-ben, Sziám apostoli vikáriusa pappá szentelte, a következő évben ismét Kínába ment. A párizsi misszionáriusok kantoni vezetése alatt gondoztak. Már három év múlva azonban menekülésre késztette az üldözés, két évvel később pedig súlyos betegsége miatt el kellett hagynia Fukient, hogy a párizsi misszionáriusok kantoni képviseletén keressen gyógyulást. Mivel azonban az orvosok úgy ítélték, hogy Fukien tengeri klímája káros az egészségére, a prokurátor Szecsuán hegyes vidékére küldte, Joachim de Martiliat hithirdetőhöz (1706-55), aki hamarosan atyai barátja lett. Szecsuáni együttes munkájuk rövid életű volt, mert az akkori apostoli vikárius, Müllener német lazarista unszolta őket, hagyják el Szecsuán tartományt és Hu- kuangban tevékenykedjenek. Csak 1737-ben adta át a Propaganda Kongregáció Szecsuán tartományt jogszerűen a párizsi misszionáriusoknak. J. de Martiliat-t Jiinnan apostoli vikáriusává nevezték ki, és Msgr. Müllener 1741-ben püspökké szentelte. Msgr. Müllener és utódja, a dominikánus Maggi halála után reá hárult Szecsuán, Hukuang és Kveicsu vezetése is. Mielőtt még azonban Joachim de Martiliat püspök lett volna, Andrással együtt sínylődött a kínai börtönben. A fogság mind enyhébb lett, végül visszaadták a szabadságukat.
1746-ban a Fukien tartományban dühöngő keresztényüldözés átcsapott Sze- csuánba is. Martiliat és András egyik helyről a másikra menekült, míg végül a püspök számára nem maradt más, mint hogy Makaóban keressen menedéket.
Röviddel megérkezése után, 1747. január 17-én írt kínai munkatársának, hogy amennyire lehetséges, a misszió minden eseményéről és kérdéséről szabályszerűen értesítse. András örömmel vette ezt a megbízatást, és évről évre rendszeresen elküldte Makaóba csaknem naponta készített feljegyzéseit. A naplóvezetést püspökének halála (1755) után is folytatta. Ez az a napló, amely 1747. június 15-ével kezdődik, és amelyet 1763 végéig folytatólagosan vezetett a párizsi misszionáriusok makaói prokurátora számára.
A napló nemcsak a szecsuáni fiatal misszió és a szomszédos tartományok egyháztörténetének különösen értékes forrása, hanem különösképpen tanulságos az üldözések alatti missziós módszerek és lelkipásztorkodás szempontjából is. Ezen túlmenően kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük a kor egy kínai papjának jellemét és magatartását.
Hatezer keresztény élt Szecsuánban, amikor Andrásra hárult a gond és felelősség az óriási területen szétszórt seregért. Hogy e kicsiny nyájak nagyobb részben kitartottak a hitük mellett és új megtérésekkel még gyarapodtak is, az ennek az egyszerű és alázatos kínai papnak az érdeme. Ha meggondoljuk, hogy Szecsuán tartomány 566 ezer négyzetkilométer, megértjük, mekkora fáradságot és lemondást követelt a keresztényeknek csupán a gondozása is, hozzátéve, hogy Andrásnak nem volt valami jó az egészsége; továbbá, hogy emberileg egyszerűen lehetetlen volt oly sok, többnyire magányosan lakó keresztényt szabályos időközönként felkeresnie. Éveken át nélkülözniük kellett a papi segítséget és tanítást. Sok helyütt ezért kihűlt a hit, és így teljességgel érthető a hithirdető gyakran ismétlődő panasza a keresztények tudatlansága, a pogány erkölcsök és néhány aposztázia miatt. 1750-ben egy másik kínai pap, Ly Lukács érkezett a sziámi szemináriumból Szecsuánba; idősebb névrokona gondos apaként látta el, és bevezette a missziós munka gyakorlatába.
1754-ben kapta meg első francia hithirdetőjét, Lefévre-t munkatársául, aki azonban méltóságon alulinak találta, hogy tanácsokat fogadjon el a tapasztaltabb kínai paptól. Ismét üldözések kezdődtek, melynek mindketten, András és Lefévre is áldozatai lettek. Fogságból fogságba hurcolták őket, amíg végül a francia misszionáriust Makaóba száműzték, s 1792-ben a francia forradalom áldozataként kellett meghalnia; Andrást viszont, mint kínait szabadon engedték.
1756-ban lépett a missziós területre Francois Pottier, a későbbi apostoli vikárius, és kezdettől fogva szívélyes és bizalommal teli érzéseket táplált kínai testvére iránt. Pottier hamarosan jogilag András felettese lett, mert Martiliat halála (1755) után a Propaganda Kongregáció a már Makaóban tartózkodó P. Raymondot Szecsuán apostoli vikáriusává nevezte ki, ő pedig Pottier-t a vikáriusává.
1762-ben azután a sziámi szeminárium egyik professzorát, nevezték ki apostoli vikáriussá, aki Andrást javasolta püspöknek: „Ly András úr bizonnyal alkalmasabb lenne erre a posztra. Ez a tiszteletreméltó hitvalló mindenkinek a megítélése szerint a szecsuáni misszió lelke és támasza. Püspökké szentelése a szecsuáni keresztények hitét újból megélénkítené, a szeminárium tanulóit pedig reménységgel töltené el… a keresztelések száma megsokszorozódna…” A hithirdető kívánsága nem teljesült.
András ebben az időben bizony már öreg és megtört volt ahhoz, hogy felnőhessen ilyen feladatra. 1761 után egy üldözés alkalmával hosszú börtönt kellett elviselnie. Amikor kiszabadult, betegsége és nagyothallása nem tette többé lehetővé, hogy szétszórt keresztény közösségeket gondozhasson. Pottier helyettes vikárius ezért rábízta a Csengtu város közelében levő, mintegy 700 keresztényt számláló közösséget. Itt nemcsak – mint előzőleg – termékeny lelkipásztori tevékenységet fejtett ki, hanem elindított egy új munkát is: megalapította Kína első kisszemináriumát, hogy előkészítse azokat a tanulókat, akik a sziámi szemináriumban akarták folytatni tanulmányaikat. A mindenfelé uralkodó nagy szegénység miatt a misszionáriusok Krisztus Születése Szemináriumának nevezték.
A szentmise ünneplése, kivált a nagyobb ünnepeken, amikor a keresztények messziről sereglettek össze, központi ügy volt számára. E célból általánosan érthető kínai nyelvre fordította le az Ordo Missae-1; imakönyvet adott a keresztények kezébe, amely felettesei utasításainak megfelelően csak az Egyház liturgikus könyveiből való imádságokat tartalmazta. Egész misszióspapi élete számára érvényes eme alázatos vallomása: „A lelkipásztorkodás és a papi hivatal a művészetek művészete. Senki nem állíthatja, hogy bármely halandó akkora bölcsességgel, tudománnyal és isteni okossággal rendelkezik, amelynek birtokában sohasem téved le a helyes útról. ,,Őszintén és férfiasán küzdöttem.”
