Leó pápa a homíliája krizmaszentelési misén: Krisztus küldetésében, elszakadást és veszélyt is vállalva

Nagycsütörtökön délelőtt fél tízkor kezdődött a Szent Péter bazilikában a krizmaszentelési mise, melyen XIV. Leó pápa, Róma püspökeként, elsősorban egyházmegyés, továbbá a Rómában szolgálatot teljesítő papokkal együtt megújította a felszenteléskor tett papi ígéreteiket és a Szentatya megáldotta a szent olajokat. Homíliájában a Megváltó Krisztus küldetése alapján értelmezte a papi hivatást és annak három vonásáról elmélkedett: a küldetés eltávolodást kér az eredet világától, de ugyanakkor találkozást is jelent azzal a világgal, ahová rendelik, vállalva, hogy mindez meg nem értéssel és elutasítással is társulhat.

Az első évben, amikor Róma püspökeként vezetem a krizmaszentelési misét, szeretnék veletek együtt elmélkedni arról a küldetésről, amelyet Isten szánt a népének – kezdte beszédét Leó pápa. Ez a keresztény küldetés lényegében ugyanaz, mint Jézus küldetése, melyben hivatásunk szerint és a Szentlélek iránti személyes engedelmesség jegyében mindannyian részt veszünk, egységben az egész közösséggel. Mi püspökök és papok megújítjuk ígéreteinket egy misszionárius nép szolgálatában. Jézus küldetésének a részeseiként a mi küldetésünk is elsősorban elszakadást jelent, amikor elhagyjuk a megszokott és a biztos körülményeket, hogy belevessük magunkat az újba. Jézus a „Szentlélek erejével” tér vissza keresztsége után Galileába, és eljut „Názáretbe, ahol felnőtt”. Most azt kell elhagynia, ahol egyébként szokása szerint cselekszik, hogy egy új korszakot nyisson meg. Most végleg el kell hagynia azt a falut, de majd másokat is elhív majd az indulásra, a kockázatvállalásra, hogy egyetlen hely se váljon mintegy kerítéssel védett hellyé számunkra.

Mi azt a Jézust követjük – szólt a papokhoz Leó pápa – aki „Istennel való egyenlőségét nem tartotta zsákmánynak, hanem kiüresítette önmagát” (Fil 2,6-7), hiszen minden küldetés kiüresedéssel kezdődik, amelyben minden újjászületik. Istengyermeki méltóságunkat nem lehet elvenni tőlünk, el sem veszíthetjük, éppúgy az életünk eredetéhez tartozó érzelmeket, helyeket és tapasztalatokat sem lehet eltörölni. Sok jó dolog örökösei vagyunk, ugyanakkor örökösei vagyunk történelmi korlátainknak is. Éppen ezért nincs küldetés a gyökereinkkel, a kapott képzés ajándékaival és korlátaival való megbékélés nélkül; de ugyanakkor nincs béke elindulás nélkül, nincs tudatosság elszakadás nélkül, nincs öröm kockázat nélkül. Krisztus Teste vagyunk, ha előrehaladunk, ha számot vetünk a múlttal anélkül, hogy annak fogságába esnénk, mert mindent megtalálunk és meg is sokszorozódik, ha előbb elengedjük azt, félelem nélkül. Ez a küldetés első titka. És ezt nem csak egyszer tapasztaljuk meg, hanem minden újrakezdéskor, minden további küldetéskor – tanította a pápa. Jézus útja feltárja előttünk, hogy a készség a veszteségre, az önkiüresítésre, nem öncél, hanem a találkozás feltétele, hiszen a szeretet csak akkor igaz, ha fegyvertelen, mert küldetésünk csak akkor „örömhír a szegényeknek”, ha hatalom jelei nélkül közeledünk hozzájuk.

A keresztény küldetés másik titka a találkozás törvénye. A történelem során a missziót gyakran eltorzította az uralkodás logikája, amely teljesen idegen Jézus Krisztus útjától. Szent II. János Pál pápának volt bátorsága felismerni és beismerni ezt, hogy úgy maradjunk Krisztus Misztikus Testének a tagjai, hogy viseljük és hordozzuk elődeink hibáinak és bűneinek a terhét”. Napjainkban elsődleges fontosságú emlékezni arra, hogy sem a lelkipásztori, sem a társadalmi és politikai szférában nem származhat jó az elnyomásból. A nagy misszionáriusok a csendes megközelítések tanúi, módszerük az önzetlen szolgálat, a számító stratégia elutasítása, a párbeszéd és a tisztelet. Ez a megtestesülés útja, amely mindig az inkulturáció formáját ölti. Az üdvösséget ugyanis mindenki csak az anyanyelvén kaphatja meg, mint az első Pünkösdkor. Mert Pünkösd meglepetése mindig megismétlődik akkor, amikor bízunk a Szentlélekben, aki ott van, ma is, mint Jézus és az apostolok idejében és munkálkodik, előttünk érkezik, többet és jobban munkálkodik nálunk. Ahhoz, hogy megteremtsük ezt a harmóniát a láthatatlannal, egyszerűen kell megérkeznünk oda, ahová küldtek minket, tiszteletben tartva azt a misztériumot, amelyet minden ember és minden közösség magával hoz. Vendégek vagyunk: püspökként, papként, szerzetesként, keresztényként. Ahhoz, hogy vendégül lássunk másokat, először meg kell engednünk, hogy minket magunkat lássanak vendégül – kérte a Szentatya.

Van még egy harmadik, talán a legradikálisabb dimenziója a keresztény küldetésnek, az elutasítás, mely a názáreti lakosok heves reakciójában is megnyilvánul, ahogy Lukács evangéliumában olvassuk: „Ennek hallatára mindnyájan haragra gerjedtek a zsinagógában. Fölugráltak és kiűzték a városból. Fölvitték a hegy tetejére, ahol a városuk épült, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban áthaladt közöttük és elment.” (Lk 4,28-29). A kereszt a küldetés része, általa a küldetés keserűbbé és ijesztőbbé válik, de egyben ingyenesebbé is lesz. A világ birodalmi megszállását belülről szakítja meg, és leleplezi a mai napig törvényként érvényesülő erőszakot. A szegény, fogságban lévő, elutasított Messiás a halál sötétjébe zuhan, de így hoz napvilágra egy új teremtést.

Hány feltámadást élhetünk át mi is, amikor – megszabadulva a védekező magatartástól – úgy merülünk el a szolgálatban, mint mag a földben! Az életben olyan helyzetekbe kerülhetünk, amikor mindennek vége látszik. Akkor azt kérdezzük magunktól, vajon hiábavaló volt-e a küldetésünk. Igaz: Jézussal ellentétben mi is átélünk olyan kudarcokat, amelyek saját vagy mások elégtelenségéből fakadnak, gyakran a felelősségek, a fény és az árnyékok kusza összefonódásából.

De magunkévá tehetjük sok tanú reményét. Leó pápa ezek közül felidézett egyet, mely különösen kedves számára. Szent Óscar Romero püspök halála előtt egy hónnappal jegyezte le lelki naplójába: „A costa ricai nuncius éppen ezen a héten figyelmeztetett egy közeli veszélyre… A váratlan körülményekkel majd Isten kegyelmével fogok szembenézni. Jézus Krisztus segített a vértanúknak, és ha szükség lesz rá, nagyon közel érzem majd Őt, amikor rá bízom utolsó lélegzetemet. De az élet utolsó pillanatánál is fontosabb, hogy az egész életemet neki szenteljem, és érte éljek… Ahhoz, hogy boldog és bizakodó legyek, elég, ha biztosan tudom, hogy Őbenne van az életem és a halálom; hogy bűneim ellenére is belé helyeztem a bizalmamat, és nem fogok zavarba jönni, mások pedig nagyobb bölcsességgel és szentséggel fogják folytatni a munkát az Egyház és a haza érdekében.”

A szentek írják a történelmet – folytatta a pápa, ahogy a Jelenések könyve üzeni: „Kegyelem nektek és békesség attól, aki van és aki volt és aki eljövendő, Jézus Krisztustól. Ő a hűséges tanú, az Elsőszülött a holtak közül és a föld királyainak Fejedelme”. (Jel 1,5).

Ez az üdvözlés összefoglalja Jézus útját egy olyan világban, amelyet pusztító hatalmak osztanak meg egymás között. Ennek közepette egy új nép keletkezik, nem áldozatokból, hanem tanúkból. A történelem e sötét órájában Isten úgy döntött, hogy elküld minket, hogy Krisztus illatát terjesszük ott, ahol a halál szaga uralkodik. Megújítjuk „igenünket” erre a küldetésre, amely egységet kér tőlünk és békét hoz. Igen, itt vagyunk! Legyőzzük a tehetetlenség és a félelem érzését! Hirdetjük a te halálodat, Uram, hirdetjük a te feltámadásodat, várva a te eljöveteledet – zárta homíliáját Leó pápa a nagycsütörtöki krizmaszentelési szentmisén.

Forrás: Vatican News