Lengyelország: egy nemzet és egy egyház leírhatatlan szenvedése a XX. században
Az Európában zajló mai politikai viták és társadalmi nézeteltérések nem tudják feledtetni Lengyelországban a nemzet egészének fájdalmas múltját. A lengyel nemzet és a lengyel Egyház kettős keresztutat járt a XX. században: megszenvedte a pogány náci uralmat és az ateista kommunizmus üldözéseit.
A katolikus Lengyelország Hitler és Sztálin korbácsa alatt szenvedett 1939-től 1944-ig a német-szovjet paktum jegyében, amely 1939. augusztus 23-án meghúzta a lélekharangot Európa szabadsága fölött. A nyugati demokráciák ekkor semmiféle hatékony intézkedést nem tettek, hogy megmentsék ezt az országot a végzetes katonai lerohanástól. A lengyel népet mint szlávokat a náci uralom „alacsonyabb rendű fajnak”, a szovjet Oroszország pedig örökletes, reakciós ellenségnek tekintette. Ráadásul, vallásos, keresztény identitása következtében közmegvetés tárgyává vált mind az újpogány náci, mind a kommunista ateizmus részéről. Ez a két totalitárius rendszer összeesküdött a zsidó-keresztény civilizáció kiirtására, és a katolikus Lengyelország számukra ideális zsákmánynak mutatkozott. A 35,5 milliós lakosságból 6,3 millió ember pusztult el, a teljes lakosság 22 %-a. Ez az ország az egyike a II. világháborúban legtöbbet szenvedett országoknak. A legnagyobb tömeggyilkosságot a zsidó nép ellen követték el 1942 januárjától kezdődően, de a lengyelországi katolikus lakosság is nagyon nagy árat fizetett.
Az értelmiség mint céltábla
1939-et követően kiirtási akciót indítottak a lengyel értelmiség ellen. A náci és a szovjet titkosrendőrség, a Gestapo és az NKVD (Belügyi Népbiztosság) kicserélték lajstromaikat és információikat a célszemélyekről. Októberben az SS elindította a krakkói Jagelló Egyetem összes professzorának a deportálását a Berlin közelében lévő sachsenhauseni koncentrációs táborba. Az elhurcoltak között tíz egyházi személy volt. 1939 szeptemberétől a III. Birodalomhoz csatolt nyugati tartományok (Danzig/Gdańsk és Poznań) püspökeit elűzték, a lengyel nyelvet betiltották püspökségeik területén, és az adminisztratív személyzetet deportálták vagy kivégezték. Ezeken az elcsatolt nyugati területeken a hivatalos helyiségekből eltávolították a kereszteket. A fiatalokat munkára kényszerítették 13 éves kortól, rabszolga módon. A kulturális élet likvidálása a teljes országot érintette: bezárták a színházakat és a hangversenytermeket, betiltották Chopint, a lengyel irodalmat és történelmet száműzték.
Karol Wojtyla, a kulturális ellenállás résztvevője
A leendő II. János Pál pápa, Karol Wojtyla, Sapieha bíboros titkos szemináriumának lett hamarosan tagja. Részt vett egy ellenállási hálózatban a titokban Krakkóban játszó, földalatti Rapszódia Színházzal. A templomokat ekkoriban szovjet mintára garázsokká, áruházakká vagy mozikká alakították át. Danzigban bezárták a nagyszemináriumokat, minden egyesületet megszüntettek, a lengyel nyelvet betiltották, még gyónás esetére is. Lerombolták a kápolnákat, a Kálváriákat és a síremlékeket. 1939 vége előtt Gdańsk 12 papja közül 10-et, Chełmno 380 papjának felét letartóztatták vagy kivégezték. Az ország közepén fekvő plocki egyházmegyében a két püspököt megölték, és 112 pap halt meg börtönben és táborokban. A katedrális lőszerraktárként működött. 1943-ban a templomok 30%-a be volt zárva.
Eltávolított papok, bezárt istentiszteleti helyek
Poznań környékén, Warta megyében (Wartheland), ebben a 4,9 milliós lakosságú nyugati zónában az 1939-ben működő istentiszteleti helyek 97 %-át bezárták. Járásonként csak egy vagy két plébániát engedélyeztek. Az egyházi személyek több mint 90 %-át letartóztatták vagy deportálták. Az 1939. évben működő 1900 pap közül 1941 októberére csak 73 maradt meg. A poznańi egyházmegye szerzetesnőit munkatáborba deportálták, ahol meghaltak. Gnieznóban 142 papot gyilkoltak meg. Włocławekben a megszállók 217 papot öltek meg az egyházmegye 432 papjából; Michael Kozal segédpüspök Dachauban halt meg. Łódz két püspökét 1941-ben deportálták a káptalan tagjaival együtt. A Varsó és Krakkó körül fekvő Főkormányzóságban (az 1939-es Lengyelország középső vajdaságaiból szervezett tartomány) Jerzy Kloczowski, a „Lublin 1” Katolikus Egyetem történésze szerint a helyzet „kevésbé volt tragikus, mint másutt”. Itt az 1944-es varsói felkelés okozza majd számos olyan egyházi személy halálát, akik úgy érezték, hogy a civil lakosság mellé kell állniuk.
Ezek a lengyel papok zsidókat mentettek
1940-ben a nácik elrendelték a Főkormányzóság hatalmas területén az összes szeminárium bezárását. A varsói és tarnowi rektorokat, valamint 500 másik egyházi személyt a halálba küldtek. 1939 novembere után Varsótól délkeletre a két lublini püspököt deportálták: egyikük ott halt meg. Decemberben a lublini Katolikus Egyetem professzorait tartóztatták le, és kettőt közülük lelőttek. Az ország északkeleti részén, Wilnóban (a mai Vilnius, Litvániában) a püspöki helynököket lelőtték, és letartóztatták az érseket. Pinszkben, ebben a lengyel-fehérorosz városban az egyházmegye 200 papjának mintegy egynegyede esett áldozatul. 1944-ben, amikor a varsói felkelést a nácik leverték, Varsót, az egész nemzet tragikus mártíromságának szimbólumaként 90 %-ban lerombolták, amiben a Visztula túlsó partján álló szovjet csapatok szándékosan passzív magatartása segítően játszott közre. 1939 és 1945 között Varsó 850.000 lakosa veszett oda, közülük 450.000 személyt deportáltak vagy politikai foglyok lettek.
Drágán szerzett szabadság
A zsidók tragikus sorsát leszámítva a lengyel papság volt „az a társadalmi-szakmai csoport, amelyben viszonyítva a legmagasabb volt az áldozatok száma”, állapítja meg Jerzy Kloczowski a náci megszállással kapcsolatban. A kommunista időszak alatt 400 papot börtönöztek be különböző ürügyekkel 1948 szeptemberét követően. Fél évszázadnak kellett eltelnie a három évi fogságban is rendíthetetlen maradt Wyszynski bíboros harca, II. János-Pál pápa 1978-as megválasztása, Popieluszko atya áldozata és a „Szolidaritás” hosszú békemenete után, hogy elérkezzen a szabadság időszaka az Egyház és a nemzet számára.
Forrás: Aleteia
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
