Az élőlények közül az ember az egyetlen, aki sírba helyezi halottait. Mi emberek, eltemetjük a halottat, ahogyan a csírázó magot is. Mert az ígéret. A búzaszemnek el kell halnia… A föld nem pusztán sírhely, hanem végtelen mező, mely őrzi a magot az örök aratásra. Testünk arra készül, hogy az ember újjászülessen majd egy másik életre… Ezért tették sok helyen az elhunytat összekuporodott helyzetben a sírba, oly módon, hogy feje és térde összeért, mint a magzaté az anyaméhben, hogy jelezze ezt a reménységet.
Ha áttekintjük őseink halottkultuszát, mindenütt megtaláljuk ezt az örömteli reménységet. A kínaiak a ház egyik sarkába oltárt állítottak őseik tiszteletére s éjjel-nappal mécses égett előtte. Hiszen halottaik továbbra is élnek, más módon, de a családhoz tartoznak. Ott vannak velük. A rómaiak házi isteneknek nevezték halottaikat, és oltárt emeltek számukra. Az egyiptomiak számára egyetlen valóság a túlvilág valósága volt. Érdekes módon a Nílus völgyében nem találunk egyetlen vár- kastély- vagy lakóházmaradványt sem. Ellenben földjük tele van síremlékek és templomok romjaival. Amikor egy fáraó trónra lépett, első dolga volt, hogy síremléket állítson magának, mert sírja az örökkévalóság háza volt. Az egyiptomiak mind a mai napig – nemkülönben a keresztények és a muszlimok is – a sír közvetlen közelében olykor egy egész hetet töltenek: esznek, isznak, vigadoznak, beszélgetnek. A családi ünnepeiket is halottaik körében ünneplik. Az afrikai Dél-Szudánban férfiak és nők, fiatalok és öregek, valami különös, monoton dallam ritmusára körtáncot járnak a családi kunyhó körül, ahol a küszöbnél egy családtagot eltemetnek. Senkin nem látszik, hogy szomorú volna. Ünnepként élik meg az eseményt, hiszen érzik, tudják, hogy az elhunytak nem tűnhetnek el csak úgy, örökre: velük vannak, együtt élnek a családtagokkal. Akármennyire régi, primitív embereknek is tartjuk az ősöket, ők is tudták, hogy akiket ismertek és szerettek, nem semmisülhetnek meg.
Temető – Forrás: Pixabay
Testvéreim, előbbiek ellenére mégiscsak úgy tűnik: nem szeretjük a halált. Játszunk vele, kerülgetjük, még talán szelfizünk is vele, mégis félünk tőle. Előzünk a záróvonalon, élőben közvetítjük háborúinkat, baleseteinket, életveszélyes mutatványainkat, de nem akarunk reménykedve szembenézni konkrét halálunkkal… Talán az áteredő bűn miatt van ez a halálfélelem bennünk, mert nem jön, hogy higgyük: a sátán minket becsapott.
Hazudott, amikor azt állította:
„Semmi esetre sem haltok meg. Isten tudja, hogy amely napon abból a gyümölcsből esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat…”(Ter 3, 4-5)
Hát kiderült, hogy nem lettünk olyanok, és a rosszat sem ismerjük, sőt azt sem, mivel jár annak megismerése. Mibe kerül. Mert akkor azt is vállalni kellene… Úgy gondoljuk, az lenne a tökéletes halál, ha egy focimeccsről vagy fesztiválról hazatérőben, a buszon chipszet eszegetve, vagy álmunkban érne minket. Aztán észrevétlenül, egy kórházi elfekvő függönye mögött titokban történjék, ne járjon semmilyen szenvedéssel, ne vegyünk részt benne.
(Egyik temetőbe a polgármesteri hivatal kihelyezett egy táblát amelyen az állt: „Azon dolgozunk, hogy biztonságosabbá tegyük a temetőt…”)
Őseink életében a halál még nyilvános esemény volt, amelyet nemcsak elszenvedtek, hanem amelyre illett felkészülni, azt át kellett élni. Az az én halálom, személyesen: egy döntés, egy cselekedet.
Mint a vértanúknál. Évekkel ezelőtt, a ruandai népirtás idején egy Felicitas nevű lány kisegítő volt egy plébánián. A népirtás alatt hutukat fogadtak be, akiket Felicitas saját tuszi törzse kiirtással fenyegetett. Bátyja, egy ezredes figyelmeztette, hogy veszélyben van az élete. Erre ezt válaszolta neki:
„Kedves bátyám!
Köszönöm, hogy meg akarsz menteni. Ahhoz, hogy megmentsem az életemet, el kellene hagynom 43 embert, akik rám vannak bízva. Azt választom, hogy velük halok meg. Imádkozz értünk, hogy elérkezzünk Isten házába. Üdvözöld idős anyánkat és testvérünket. Imádkozni fogok érted, amikor az Úrnál leszek. Jó egészséget. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám. Húgod Felicitas Miyteggeka.”
Amikor jöttek értük a katonák, hogy őt és védenceit elvigyék, csak ennyit mondott:
„Eljött az ideje, hogy tanúságot tegyünk. Induljunk.”
Testvéreim!
Mi készek vagyunk-e meghalni? Készen állunk-e a halálra?
A halál az emberi reménység legmagasabb-rendűbb tette. Keresztény értelemben még inkább. Hiszen Jézus Krisztus halála és feltámadása nemcsak az áteredő bűn hatását semlegesítette, hanem értelmet adott a halálnak is. Vére által új közösség született: az egyház.
Ezért tulajdonképpen hálásnak kellene lennünk, és örülnünk annak, hogy halálunk után örök élet vár ránk. Akiket gyászolunk, azok élnek. Odaát, Krisztus örök országában. Akiket szeretünk, azok nem halnak meg, hanem most élik át reményük beteljesedését. Mi keresztények nem a halálban hiszünk, hanem Krisztus feltámadásában, az élet győzelmében, az Élet Urában. A temetők nemcsak a halálra emlékeztetnek, nemcsak halni tanítanak meg, hanem arra is, hogy tanuljunk élni. Hogy a halál csak az innenső part. Mert az élet teljessége Isten. Tőle kaptunk ízelítőt, beavatást arra vonatkozólag, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Ha Őt követjük, a halál nem húzhatja ki az élet talaját alólunk. Mert a földi élet csak várószoba: preparatio ad missam. Előkészület Isten örök dicséretére.
Jézus Krisztus a kereszten – Fotó: Pixabay / falco
Jézus Krisztus halála óta számunkra ezért a halálnak nem félelmetes, hanem örömteli eseménynek kellene lennie. Ezt érezték meg őseink is, ezt tudatosítja bennünk egyházunk is minden szentmisében:
„Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Minden szentmisében szembesülünk a halálunkkal, de Jézus elénk jön feltámadva, megdicsőülve, hogy átvezessen a halálból az életbe. Tulajdonképpen ez kellene, hogy legyen életünk legörömtelibb pillanata, hiszen erre készültünk, erre hajtottunk, erre „gyúrtunk”, erre „edzettünk” egész életünkön keresztül.
James Martin SJ mondja el, hogy amikor egy jezsuita provinciális meglátogatta a betegszobát, és megjegyezte, hogy nagyon tele van, egy aggastyán pap rekedten, felsóhajtott az ágyában:
„Provinciális atya, igyekszünk meghalni, amilyen gyorsan csak tudunk…”
Ugyanezt meséli el Timothy Radcliffe domonkos atya is, akinek egyik rendtársa haldokolt, és rendi szokás szerint ilyenkor összezsúfolódtak a beteg kis szobájában, zsolozsmáztak, közösen ünnepelték meg az Eucharisztiát. Majd az áldozás után elénekelték a Regina coeli-t, a Mennynek királyné asszonya kezdetű húsvéti antifónát. Aztán a házfőnök hozott egy pezsgőt, és a feltámadás örömére koccintottak. Az elöljáró is meghatódva hajolt oda a haldoklóhoz:
– Ugye, testvér, milyen megható volt az egész, s főleg az ének, ahogyan a testvérek énekelték? Mire a haldokló csak ennyit suttogott: – Valóban, ha jobban tudtam volna időzíteni, az ének alatt haltam volna meg; de meg kellett várnom a pezsgőt…
Kedves testvérek! A hit öröme nem idétlen, nem elijesztő, nem hátborzongató, nem alakoskodik, mint ez a mostanság divatos, világméretű pogány sötétségkultusz, a halloween, hanem belső békét ad, megnyugvást hoz, hálássá tesz az életért.
Szeretteink sírjánál, amíg ég a gyertya s imádkozunk lelki üdvükért, adjunk is hálát értük Istennek. Kérjük Istentől a jó halál kegyelmét, hogy majd szeretteinkkel mi is együtt örvendezhessünk a mennyben. Ámen.
