Látásmódunk tisztasága
Az Ige liturgiája ma az utolsó vacsora termébe kalauzol el bennünket. Nagycsütörtök estéje van. Akkor, amikor Júdás már éppen távozott, s azt halljuk, hogy most dicsőül meg az Emberfia. Elhangzik az Úr végrendelete, s az utolsó, s egyben végső parancsa is: Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!
Micsoda mélységekről beszél az Üdvözítő, s milyen felszínes dolgokat kérdeznek erre a tanítványok!
Uram! Hová mész?
A Mester éppen a legnagyobb igazságokat nyilatkoztatja ki.
„Én és az Atya egy vagyunk. Hogyha láttok engem, látjátok az Atyát is.”
Aztán a másik: „Ahova én megyek, oda fogtok jönni ti is.”
Milyen furcsa az apostolok reakciója…
Az Úr Jézus mond valamit az üdvösség szempontjából, ők pedig félreértik. Miért? Azért, mert a saját érdekeik alapján, s a saját elvárásaik szerint próbálják meg értelmezni a hallottakat. Hányszor, de hányszor ismétlődik ez meg az evangéliumokban!
A mi Urunk számára alapvető, hogy legalább az általa kiválasztott tizenkettő fogja fel, és értse meg azokat az üdvös szempontokat, amelyek a későbbiekben majd segíteni fognak nekik.
A tanítványok azonban azt keresik, azt várják, mit mond Jézus arról, amire ők várnak. Hogyan történik majd meg az általuk elképzelt megváltás. Hogyan fogja őket Jézus megszabadítani a rómaiak elnyomó, súlyos adókat beszedő igájától. Csoda-e, hogy nem lényegében értik meg ezeket a mély értelmű kinyilatkoztatásokat?
Nem vagyunk-e mi is így, Testvéreim? Amikor Istennel való kapcsolatunkat, a Teremtőnek az irántunk való, gondviselő szeretetét úgy szeretnénk látni, úgy szeretnénk érteni, hogy az legyen számunkra az Isten gondoskodása ezen a világon! Itt egyengesse az utunkat! Itt óvjon meg bennünket a betegségektől! És itt tegyen bennünket szerencséssé!
Idővel, az apostolok látásmódja – a kegyelem fényében – megtisztult, kivilágosodott.
De mi, mi vajon milyen gyakran felejtkezünk el arról, hogy a Jóisten irántunk való szeretete nem evilági célokat követ? Hanem az örök életünket tartja szem előtt. Mindig. Amikor az itteni életünkben megenged olyasmit is, ami számunkra kellemetlen, fájdalmas, esetleg szenvedéseket is tartalmaz, főleg ilyenkor tudunk késedelmes szívűek lenni. Ha a nehézségek, a megpróbáltatások idején nem gondolunk vissza ezekre a mai, evangéliumi párbeszédekre, nem fogjuk érteni, hogy mi történik velünk. Azaz, mást fogunk gondolni, mint amit kellene. Azt esetleg, hogy az Úr elhagyott bennünket, vagy azt, hogy a Jóisten már nem törődik velünk, vagy már nem is szeret minket. Sőt, még odáig is eljuthatunk, hogy azt gondoljuk, hogy esetleg nem is létezik. Ez azonban nem igaz. Mert akkor nem lenne értelme annak, amit ma mondott itt nekünk az utolsó vacsora termében.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek! Higgyetek Atyámban, s bennem is higgyetek!”
Milyen világosan szemlélteti ez a mai történet, hogy mi emberek mennyire nem értjük, amit a mi Urunk szeretne tudatni velünk, mennyire félreértjük azt, amit el akar nekünk mondani. Nézzük csak meg egy kicsit, mi előzi meg a megnyugvásra, a békére s a hitre meghívó szavait!
A megelőző részben ugye Júdás felállt és távozott, s halljuk, hogy éjszaka volt. Péter fogadkozni kezdett:
– Uram! Én életemet adom érted! De az Úr lehűti a kedélyeit: Péter! Bizony mondom neked, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.
Vajon miért értik félre a tanítványok a Mesterük szavait? Miért nem azt értik az elhangzottakon, amit azok valóban közölni akarnak? Azért, mert még nem jutottak el oda, hogy az Istennel való kapcsolatomban nem az a fontos, hogy én mit szeretnék Tőle, hanem az a lényeg, hogy Ő mit vár el éntőlem. Az utóbbi az üdvösségnek és a boldogságunknak a forrása. Az, amikor el tudom engedni a saját vágyaimat s elképzeléseimet, s bele tudok állni annak a keresztnek a hordozásába, amelyen keresztül az életem valóban a teremtő Isten szándéka szerint tud kiteljesedni.
Tudták az apostolok, hogy eljött a Pészah ünnepe. Itt a hatalmas sokaság, amely felzarándokolt Jeruzsálembe. Az összegyűlt nép a Názáreti Jézust már Isten által küldött prófétának tekinti, sokan egyenesen az Örökkévaló Messiásának.
Itt lép közbe a tanítványok saját várakozása és elképzelése, amely útját állja a tisztánlátásnak, és a félreértések forrásává lett. Nevezetesen az, hogy a templomban, az ünnepen, ha az Úr kiadja a parancsot, hogy „Most véget vetünk a rómaiak Istent gyalázó uralmának, támadás!” – akkor az akár százezres sokaság megindul, és elsöpri a rómaiak ötezer fős helyőrségét. Pilátussal az élén.
Erre várt, ezt remélte a kiválasztott tizenkettő is.
A mi Urunk tanításának a középpontjában azonban nem az evilági, hanem mindig a végleges cél áll. Az, hogy miként, és hogyan juthatunk el az üdvösségre az Atyához, a Szentháromság belső közösségéhez.
Mi emberek viszont ezek helyett sokszor inkább arra figyelünk, azt keressük az Úr Krisztus szavaiban és a tanításában is, hogy itt a földön, hogyan segíti a hitünk az evilági életünket. Hogyan tudunk itt és most boldogabbá lenni az Isten segítsége által. Pedig a különbség e kettő között – bátran mondhatjuk – éppen az, mint a teológia s a geológia között. Ég és föld.
Jól érzékelhető Fülöp és Péter kérdéseiben a megközelítés mássága. Szinte mintha a süketek párbeszéde lenne, akik elbeszélnek egymás mellett. Néha mi is így vagyunk ezzel. Nem mindig értjük elsőre helyesen az Úr szavait. De ez még nem baj, hiszen emberek vagyunk. A híreket is sokszor olyan füllel hallgatjuk, hogy vajon milyen jó származik a hallottakból a mi saját életünkre nézve.
Nagyon fontos, hogy merjük felismerni a saját nézőpontunknak az elfogultságát. Vegyük a fáradságot, hogy Mesterünk szavait vizsgáljuk meg aszerint is, hogy Ő valójában, ténylegesen, vagyis az örök élet szempontjából mit akart mondani nekünk! Milyen tanítást kíván számunkra adni, s mi következik ebből konkrétan és személyesen az én számomra? Mi az, amit nekem kell tennem a hallottak alapján? Ha ez sikerül, s megszívleljük, akkor biztosak lehetünk benne, hogy jóval közelebb kerültünk az Isten országához. Amen.
Horváth Zoltán állandó diakónus
(Horváth Zoltán állandó diakónus beszéde a Városmajori Jézus Szíve Plébánia 2020. május 10-i szentmiséjén)
