krisztus kiraly mozaik Firenzei dom 2 1

„Krisztust sok lélekben egészen detronizálták” – Százéves figyelmeztetés Krisztus Király ünnepén

Krisztus Király ünnepét az egyházi év utolsó vasárnapján üljük meg, a következő vasárnappal kezdetét veszi az adventi időszak. Az ünnep előestéjén egy száz évvel ezelőtti írást közlünk újra: Badalik Bertalan dominikánus szerzetes, későbbi veszprémi püspök szövegének üzenete ma is ugyanúgy érvényes, mint születése idején.

1925. december 11-én adta ki XI. Pius pápa Krisztus Király ünnepét elrendelő enciklikáját. A Quas primas kezdetű enciklika arról rendelkezett, hogy október utolsó vasárnapján tartja az Egyház az új ünnepet, s azért ezen a napon, mert „vele az egyházi év úgyszólván bezárul, s így az egyházi év folyamán megünnepelt titkok az Úr Jézus életéből a Krisztus Király ünnepével nyernek hatásos befejezést”. (1969 óta az egyházi év utolsó vasárnapja Krisztus Király ünnepe.)

Az enciklika néhány mondatát idézzük:

„Midőn most az egész katolikus világ tiszteletét a Krisztus Király iránt elrendelni szándékozunk, szintén a mai idők bajain óhajtunk segíteni, s az emberi társadalmat megfertőző betegség ellen akarunk hathatós orvosságot nyújtani. Korunk betegségének tartjuk ugyanis az úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és végzetes törekvéseit. Jól tudjátok Tisztelendő Testvérek, hogy ez az istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok vérkeringésében. Először Krisztus uralmát minden nemzetek fölött kezdték kétsége vonni. Majd tagadták az Egyháznak magától Jézus Krisztustól nyert jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népeknek az örök üdvösségre vezető úton való kormányzására. /…./

A Krisztus Király tiszteletére szentelendő ünneptől azt várjuk, hogy az emberi társadalmat a szeretettől égő Megváltóhoz visszatérésére bírja. A katolikusok kötelessége volna ezt a visszatérést szóval és tettel siettetni. De sokan közülük nem foglalják el a közéletben azt a szerepet és nem bírnak azzal a tekintéllyel, mint az hozzájuk, az igazság zászlóvivőihez illenék – ami bizony szégyenletes. Ezt a bajt talán a jók mozdulatlanságának és félénkségének lehet tulajdonítani, akik az ellentámadástól húzódoznak vagy gyöngén állnak ellen, aminek következtében az Egyház ellenségei még jobban fölbátorodnak, és nagyobb vakmerőségre vetemednek. Majd ha a hívek általában megértik, hogy nekik Krisztus Király zászlai alatt bátran és állandóan kell harcolniok, lángra lobban bennük az apostoli hév, s igyekeznek az eltántorodott durva lelkeket az Úrnak visszaszerezni és az Ő jogait megvédeni.”

Amikor Badalik Bertalan alább újraközölt írásában az „idegen királyok trónocskáiról” olvasunk, érdemes a pápa idézett szavaira gondolni.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

otthont banner 1120

A fiatal Prohászka Ottokár az ünnepet elrendelő enciklika előtt közel négy évtizeddel hosszú dolgozatban értekezett arról, mit is jelent Krisztus királysága. Dr. Pethő álnéven közölt írásában azt fejtegette, hogy Krisztus „azért jött le a földre, hogy restauráljon mindeneket: az embert és lelkét, vagyis a hitet és tudományt; /…/ az embert és az embereket, vagyis a társadalmi életet; az embert és társadalmi létének legimpozánsabb nyilvánulását, az államot, szóval minden emberit, hogy minden keresztény legyen, minden krisztusi legyen. /…/ Ez Krisztus királyságnak fogalma!” [Dr. Pethő: Mit hirdet a sz. Péter-téri obeliszk? Magyar Sion, 1887. 892.]

Krisztus Király ünnepét először száz évvel ezelőtt, 1926. október 31-én, vasárnap ünnepelte az Egyház. Az ünnep előtti napon, Budapesten díszgyűlést tartottak a fővárosi hívek, amelyen az akkori esztergomi érsek, Csernoch János bíboros is beszélt. Erről az eseményről egy másik írásban emlékezünk meg.

Végezetül korunk egyik jelentős főpapjától idézünk néhány mondatot. Krisztus Király ünnepe előtt néhány nappal jelent meg magyarul Robert Sarah bíboros A lelki élet katekizmusa című könyve, amelyben korunk nagy eltévelyedésére is fölhívja (ismételten) a figyelmet:

„Isten ki van zárva a köztudatból, létét bizonyíthatatlannak és bizonytalannak, a szubjektív döntések területére tartozónak ítélik, ami teljesen jelentéktelen a társadalom számára. Istennek ez a kizárása magával hozza minden tekintély elvetését, minden korlátozás, minden egyetemes erkölcsi érték és ezen értékek alapja, vagyis az emberi természet elleni lázadást. Mindez magával hozza a jól ismert őrültségi rohamot: megváltoztatható lesz a nemi identitás, vagy alakíthatóvá lesz a test, hogy ’emberfeletti emberré’ kiterjesztett testű emberré váljon, az élet tökéletes uralásának álmodozásával kísérve, hogy majd létrehozható lesz a halhatatlan ember, a tárgy-ember, amely hol fogyasztó, hol termelő, a gigantikus gazdasági gépezetnek csendesen engedelmeskedő szerkezet. Ez az ember-gép a legelidegenítőbb perspektíva, amelyet a történelemben megjelenő összes rabszolgaság képes volt a szemünk elé állítani, mint szomorú látványt./…/

Az igazság és a szabadság szétválasztásával az ember hátat fordított Istennek, előnyben részesítve az anyagi javakat, a ’kenyeret és cirkuszt’.”

[Robert Sarah bíboros: A lelki élet katekizmusa. Bp., 2026, 293-295.]

Sarah bíboros rabszolgaságról beszél. Badalik Bertalan „szégyenletes rabszolgaság”-ot említ alábbi írásában. De „Krisztus ma sem felel mást, mint amit Pilátusnak felelt”.

Badalik Bertalan
Badalik Bertalan – Fotó: Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény

Badalik Bertalan O.P.: Krisztus királysága

Megrendítő kép volt az, amikor Krisztus, az Istenfia, megkötözve, megcsúfolva állt Pilátus, a földi igazságszolgáltatás képviselője előtt. Ember állt az Istenemberrel szemben, de éppen megfordítva, nem a teremtmény a Teremtő előtt, hanem az Istenfia a föld férge előtt. S ennek a különös képnek akadt nézője is. Azonban nemcsak kíváncsiskodó, hanem vádaskodó nézője; még pedig nagy számban, akik kórusban kiabálták a vádlott rettenetes bűnét: „Királynak mondja magát!” „Tehát király vagy te?” – kérdezte erre Pilátus. „Te mondod, hogy én király vagyok” – felelte Krisztus igenlőleg. „Én arra születtem és azért jöttem a világra – folytatá a Krisztus-király -, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Az én országom nem e világból való.”

A modern világ ítélőszéke előtt is ott látom Krisztust. Annak a világnak ítélőszéke előtt, mely trónusra emelte a mammont, a test kívánságát; amely előtt mindennek csak annyiban van értelme és értéke, amennyiben végig tud cikázni az idegrendszerén, hogy belőle az érzékiség édes kéjét váltsa ki. S ez a világ féltvén kedvenc királyainak az uralmát, akárcsak a farizeusok és zsidó főpapok az uralmat Krisztustól, törvényszék elé állítják Krisztust, mert királynak mondja magát. S nagyképűsködve kérdezik tőle a tudomány, a művészet, a haladás, a felvilágosodottság nevében: „Király vagy-e Te?” S Krisztus ma sem felel mást, mint amit Pilátusnak felelt: „Igen, az vagyok!” S hogy szavai annál félreérthetetlenebbül hangozzanak, a Krisztus-király Anyaszentegyháza ünnepet rendelt a Krisztus-királynak, hogy a gyengék és tévelygők lelkébe annál erősebben hangozzák: Igen, én király vagyok! S ha azt kérdezed, hogy mit jelent Krisztus királysága, azt felelem: uralmat jelent. A király az élet és halál ura. S uralmának biztosítására hatalom vagyon kezében.

Krisztus királysága is uralmat jelent. Azonban az ő országa nem e világból való. Alattvalói a lelkek, melyeket teremtett, megváltott és megszentelt, s éppen ezért teljes joggal uralkodik fölöttük. Uralmát azonban nem karddal, fegyverrel gyakorolja, hanem igazsággal, parancsaival és kegyelmével.

Igen, igazsággal. Azzal az igazsággal, melyre vonatkozólag Pilátus egykedvű vállvonogatással jelentette ki. „Mi az igazság?” Mintha azt mondta volna, ami nekem kellemes, előnyös, az igazság, s minden más agyrém és képzelgés.

Igazsággal, ami a lélek tápláléka; aminek az emlőjén a lélek nagyra nőhet, nélküle pedig elsorvad, elsenyved; ami útbaigazítást ad az élet nagy kérdéseire; ami megadja az értelmét az élet örömeinek és szenvedéseinek; ami eligazít a társadalmi és szociális élet nagy ellentétei közepette; ami visszaadja és egyedül adhatja vissza a családi életnek szentségét és boldogságát; ami egy szóval a lélek, a család és társadalom életének egyedüli biztos irányítója.

Erre az igazságra vonatkozólag követeli tőlünk a Krisztus-király, hogy értelmünk hittel hajoljon meg előtte. S ha Ő szól, az örök király, a csalhatatlan király, az általa alapított csalhatatlan Anyaszentegyház, az ember feltétlenül hajoljon meg előtte; még akkor is, ha a világ, a szenvedély mást gondol, mást érez és vádaskodva kiáltja feléje, hogy királynak mondja magát.

Vajon nehéz szolgálat ez? Igen! Azonban még nehezebb szolgálat az, amit az „idegen” királyok követelnek tőled. Nem is szolgálat az, hanem szégyenletes rabszolgaság.

Krisztus tehát nem acélkarddal, hanem az igazság fegyverével uralkodik a lelkeken. De mivel az igazságot nem elég csak megismerni, hanem meg is kell cselekedni, hát parancsokat is ad, amelyek Krisztus igazságaiból folyó kötelességeinknek kifejezői.  Ezeket a parancsokat beleírta az ember természetébe, s amikor a természet szava a bűn következtében elhomályosult, két kőtáblára vésette rá, s amikor az Újszövetség, az idők telje elérkezett, Anyaszentegyháza által az új élet szükségleteinek megfelelőleg újabb parancsokat adott

S azt akarja, követeli a Krisztus-király, hogy amikor Ő parancsol, az ember akarata készséggel hajoljon meg előtte. S nemcsak azon parancsok előtt, melyeket a két kőtáblára vésetett, hanem azok előtt is, melyeket a törvényhozói hatalommal felruházott Egyháza ad az embereknek. Bizony, ez sem könnyű szolgálat. De mindenesetre könnyebb, mint az „idegen” királyok rabszolgasága, mert itt tudom, hogy az igazság Királyának szolgálok, és hogy nem kegyetlen despota akarata előtt hajlok meg, hanem olyan király szava előtt, aki nemcsak igazságával és parancsaival uralkodik fölöttem, hanem kegyelmével is, hogy amit hirdet, elmém befogadhassa, s amit parancsol, akaratom megcselekedhesse.

És ebben különbözik Ő legfőképpen más királyoktól: nemcsak parancsol, de erőt is ad, hogy azt valóra válthassuk. S ha valaki nehezen tud ennek a királynak szolgálatában megszokni, főképpen azért van az, mert elfeledkezik a kegyelmek forrásából táplálkozni, ami nélkül gyenge, erőtlen, amivel pedig – mint Szent Pál apostol mondja – mindent meg tud tenni, mert „élek én, de én nem élek, hanem Krisztus él énbennem”.

Sokat panaszkodnak az utóbbi években, hogy Krisztus nem királya többé a családoknak, a társadalmi életnek. Először is ez túlzás. Mert igenis van sok jó a családi és társadalmi életben, s ez éppen azért van, mert Krisztust nem detronizálták még egészen. S amennyiben a panasz jogos – és sajnos, nagyon nagy mértékben jogos -, az azért van, mert Krisztust sok lélekben egészen detronizálták. Ha azt akarjátok, hogy Krisztus trónusa teljes fényben tündököljék a családi és társadalmi életben, romboljátok le a lelkekben az „idegen” királyok trónocskáit, állítsátok vissza teljes fényében Krisztus trónusát, és akkor Krisztus királyságának fénye, igazsága, irányítása és kegyelme a lelkek országán keresztül bevilágítja a társadalmi élet mezőit is, és akkor nem gúnnyal az ajkakon üdvözöljük a Krisztus-királyt, hanem örömmel, a tisztább élet boldogságával kiáltjuk feléje: „Ave rex!” – Üdvözlégy Krisztus-király!

[Rózsafüzér Királynéja, 1926. október, 276-279.]

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.