Kinek adjunk esélyt, és kit hagyjunk meghalni? Egészségügyi döntések válsághelyzetekben – katolikus elvek mentén

Egy olyan világjárványban, mint amilyenben jelenleg élünk, az orvosi erőforrások – ágyak, lélegeztetőgépek, gyógyszerek, vérellátás -, és a képzett egészségügyi dolgozók létszáma minden bizonnyal nem lesz elegendő. Több ember szorul ugyanis ellátásra, mint amennyit a rendelkezésre álló erőforrások ellátni képesek.

Nehéz erkölcsi kérdés, amellyel szembe kell néznünk, hogy milyen etikai elvek vezéreljék a szűkös erőforrások elosztását. Normális időkben az „érkezési sorrendben történő ellátás” logikája az észszerű módja az orvosi erőforrás-elosztás megszervezésének. Ez azonban válság idején nem kielégítő.

Sok jó írást lehet az interneten találni, amelyek a világjárvány idején útmutatást nyújtanak olyan súlyos kérdések megválaszolásához, mint az orvosi ellátás „adagolása” egy világjárványban, és útmutatót is találhatunk arra, hogyan készítsünk katasztrófakezelési tervet. E cikk elkészítéséhez is hasznosnak bizonyultak.

Az alábbi gondolatok – beleértve a betegkiválasztási kritériumokat, vagyis hogy ki részesüljön kezelésben és ki nem -, elvileg teljes mértékben összhangban vannak a katolikus tanítással, bár tudomásom szerint ilyen dolgok nem szerepelnek egyetlen egyházi dokumentumban sem. Különösen gondot fordítottam arra, hogy a három alapvető katolikus társadalmi elvhez – az emberi személy méltóságának, az igazságosságnak és a közjónak az elvéhez – hű maradjak. Megpróbálok a lehető leggyakorlatiasabb lenni, hogy ez az írás valóban segítségül szolgáljon, és adjon néhány szempontot az erőforrások elosztásának nehéz kérdéséhez.

A cikknek nem célja a probléma valamennyi dimenziójának feltárása (pl. kiket kell intenzív osztályon vagy sima kórteremben kezelni; az ágy melletti orvosoknak kell-e a kiválogatásról dönteniük; melyek az létfenntartó kezelés lekapcsolásának kritériumai; hospice ellátási beutalókról való döntés; vagy férőhely, személyi és egyéb erőforrások elosztása). Ebben az írásban kizárólag az intenzív ellátást igénylő betegek esetében felmerülő erőforrás-elosztás kérdését járom körül.

Kezdem a jó döntéshozatal nem vitatható elvével. Eszerint a társadalmi jólét maximalizálásának minden erkölcsileg etikátlan módja – függetlenül attól, hogy mi célból történik az -, eleve ki van zárva, azaz ilyen esetben nem nyitható vita arról, hogy mit lehet és mit kellene tenni. Ilyen például az öngyilkosság és a támogatott öngyilkosság minden formája, a meg nem született gyermekek bármilyen okból történő elvétele, fertőzött populációk sterilizálása, egyének kutatási célból történő megfertőzése, vagy betegek fokozott fertőződési veszélyeztetése kutatási célból. Más szóval, még válsághelyzetekben is vissza kell utasítanunk minden olyan haszonelvű hozzáállást, amely szerint ártalmas, gonosz eszközök alkalmazhatók a többség számára valamilyen hasznosnak vélt célból.

Járvány idején ugyanakkor az erőforrások korlátozott volta következtében előfordul, hogy lesznek betegek, akik nem kaphatnak intenzív ellátást, holott szükségük lenne rá. Ilyen helyzetben is az emberi méltóság megköveteli, hogy minden beteg legalább a minimális ellátást és együttérzést megkapja. Senkit nem lehet magára hagyni, még ha az intenzív ellátást nem is kapja meg.

Bármiféle kiválasztási kritérium alapja az igazságosság elve kell legyen. Eszerint senkit sem szabad önkényesen kizárni vagy önkényesen korlátozni intenzív ellátását. Ebben az esetben az „önkényesség” azt jelenti, hogy olyan okból választották ki, amely nem kapcsolódik az egyének és a közösség valós egészségügyi érdekeihez. Önkényes okok közé tartoznak az erős személyes kapcsolatok (protekció), a pénzügyi források, a politikai hovatartozás, vagy éppen egy nem kívánatos lakossági vagy társadalmi -gazdasági csoporthoz való tartozás. Másképpen megfogalmazva, a korlátozott egészségügyi erőforrásokat, különösen az életmentéshez szükségeseket, igazságosan kell elosztani.

Megkérdeztem a 13 éves fiamat, szerinte kinek kell intenzív kezelési forrásokat biztosítani nagy szűkösség idején. Így válaszolt: „adják azoknak, akik elég betegek ahhoz, hogy erre legyen szükségük, de nem annyira betegek, hogy már ne legyenek jobban tőle”. Fején találta a szöget. A cikk további részében ezt az egyszerű elvet fogom részletezni.

Hogyan állítsunk fel elsőbbségi sorrendet?

Kezdjük azzal, hogy azonosítjuk azokat a betegeket, akiknek intenzív ellátás esetén jók az esélyeik. Az aktív koronavírusos betegek között ilyenek a légzési elégtelenségben szenvedők, akiknek szükségük van a lélegeztetőgépre.

Ha ezt a szélesebb populációt nézzük, három betegkategóriát azonosíthatunk, akiket igazságosan ki lehet zárni a kezelésből.

Először is, azok a betegek, akiknek állapota olyan súlyos, hogy még az intenzív ellátási erőforrások felhasználásával is csekély a valószínűsége a gyógyulásuknak. Ugyanazokat az erőforrásokat eredményesebben használhatjuk más, olyan betegek kezelésére, akiknek van esélyük a gyógyulásra.  Így tehát ezeket a betegeket kizárhatjuk.

Másodszor, azok a betegek, akiknek állapota olyan magas szintű ellátást igényel, amely egyszerűen a járvány idején nem áll rendelkezésünkre. Normál időszakban talán javukra válhatna a nagyon magas szintű ellátás, de az ilyen ellátás szűkös erőforrások esetén irreális. Ilyenek például azok a betegek, akiknek transzfúzióra szorulnak és nagyon nagy mennyiségű vérre van szükségük.

Harmadszor, azon betegek, akiknek egyéb előrehaladott betegségeik vannak, rosszak a kilátásaik, és akiknek már meglévő betegségeik miatt a várható élettartama rövid. Például előrehaladott stádiumú rákban, végstádiumú szervi elégtelenségben és előrehaladott immunrendszeri betegségben szenvedő betegek. Még ha az ilyen a betegeket a lehető legmagasabb szintű ellátásban részesítik is, valószínűleg a koronavírus miatt súlyos szövődmények lépnének fel náluk, ezért őket szintén igazságosan ki lehet zárni.

Végezetül egy felső határt kell szabunk az egyes betegek számára felhasznált erőforrások mennyiségét illetően, így biztosítva azt, hogy ellátásban részesüljenek olyan betegek is, akik állapota kevesebb erőforrásból is javulhat.

Ezeknek a kritériumoknak az alkalmazásával azonosíthatjuk azokat a betegeket, akik eléggé súlyos betegek ahhoz, hogy szükségük legyen az intenzív ellátásra, állapotuk ennek híján komolyan romlana, de intenzív ellátás esetén jó esélyük van a gyógyulásra.

Minden kizáró kritérium meghozatala szerencsétlen és sajnálatos lépés, és a legtöbb orvos zsigerből ódzkodik ilyen intézkedések végrehajtásától. Mégis azt kell mondanunk, hogy a kiválasztási protokoll nem igazságtalan. Elismeri, hogy azoknak a betegeknek, akik súlyos állapotban vannak, akiknek szükségük van intenzív ellátásra és lélegeztetőgépre, de felgyógyulásuk sajnos nem valószínű akkor sem, ha azt megkapják, nem szabad erőforrásokat juttatni azoknak a betegeknek a rovására, akik ugyanazon erőforrások és ellátások birtokában minden bizonnyal fel tudnak épülni.

Ebben az intenzív kezeléssel valószínűleg meggyógyítható betegcsoportban van egy alcsoport, amely elsőbbséget élvezhet: ők azok, akik közvetlenül részt vesznek a koronavírus-kezelésben. Mivel munkájuk során nagyszámú fertőzöttet kezelnek és nagy kockázatnak vannak kitéve, így a rendelkezésre álló erőforrások elosztásakor elsőbbséget élvezhetnek. Ide tartoznak az elsősegélynyújtók, orvosok, ápolónővérek és más egészségügyi dolgozók; valamint a tudósok, akik gyógyszerek, oltások, védőoltások kifejlesztésén dolgoznak.

Végül pedig: lehet, hogy nyilvánvalónak tűnik, de e kritériumokat a legjobban olyan tapasztaltabb orvosok tudják alkalmazni, akik képzésük során triázs ellátást (rangsorolást, kiválasztást) is tanultak, és komoly klinikai tapasztalatokkal rendelkeznek.

Írta: E. Christian Brugger morálteológia professzor, Florida, USA
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia