Ki vagy te?! – Gondolatok Advent 3. vasárnapjára

Sebestyén Péter atya gondolatai Advent 3. vasárnapjára.
Az evangélium ide kattintva olvasható.

Karácsony „böjtje” abban különbözik a nagyböjt szomorúságától, hogy a „végkimenetel” eleve örömteljes. Egy gyermek születését örömteli várakozás előzi meg. És ahogy gyarapodnak az adventi koszorún meggyújtott gyertyalángok, annyival „közelebb” is az örömforrás: „Örömet hirdetek nektek!” – zengik az angyalok a meglepett pásztoroknak Betlehem fölött. Egy gyermek születésétől felengednek a fagyos szívek, a morcos ember is elmosolyodik, a bánat is elül egy időre, az indulat is szeretetté szelídül. Karácsony öröme megváltoztatja a világot, feloldja a bűn görcseit. Az öröm olyan, mintha a sötétség miatti panaszkodás helyett meggyújtanál egy gyertyát. Rést üt a levertség, a szomorúság falába, hogy beáramoljon a fény…

A Gyermek születése elűzi a bizonytalan jövő miatti félelmünket. Tanuljunk meg tiszta örömmel fogadni az ajándékot. Csodálkozva, „csak úgy”, megfeledkezve magunkról. Advent 3. vasárnapja erről (is) szól.

• Öröm – Minek örülünk? Mitől derűs a keresztény? Tudunk-e örülni az apró dolgoknak, az ajándékoknak? Annak, ami „ingyen” van? Örülünk-e annak, hogy valakik szeretnek minket?  Meddig tart az örömünk? Ameddig a sikerélmény?… Örülünk-e az életnek, a természet szépségeinek, az egészségnek, szeretteink társaságának?… Tudok-e akkor is örülni, amikor üres a zsebem, amikor nem tudom még, miből törlesztem hiteleimet? Tudok-e örülni Isten szeretetének, annak, hogy engem is sokan szeretnek, annak ellenére, hogy nem vagyok tökéletes, nem felelek meg az elvárásoknak, hogy sérült a gyermekem, beteg az édesapám, vagy magamra hagytak külföldre szakadt rokonaim?…

Manapság, mintha nem lenne tartós örömünk. Vagy a zsigeri, szórakoztató, ellazító, kényelmes semmittevés az egyetlen örömforrásunk?… Ma sokkal inkább aggódunk. Aggódunk a bizonytalanság miatt, a terveink meghiúsulása miatt, a jövő kiszámíthatatlansága és hasonló egyéb okok miatt. Aggódunk, erőt vesz rajtunk a depresszió, szorongás, nyugtalanság. Háborog a lelkünk. Félünk, kételkedünk, gyanakszunk. Még a jóval szemben is fenntartásaink vannak. Kritizálunk, semmi sem tetszik. Mert nem uralhatjuk az életet. Kívülről várjuk az örömet. Pedig az a belső békéből áradó nyugodtság. A kiegyensúlyozott Isten-kapcsolat eredménye. Isten örül nekünk. Örömmel várjuk azt, akit szeretünk. Alig várjuk, hogy találkozzunk vele. Közel a Messiás. „Bátorság, ne féljetek! Nézzétek, eljön a ti Istenetek!” Erőt önt belétek, örömhírt hoz: van igazság már itt a földön! Van lehetőség a szabadulásra! Esélyt kapnak a bűnösök is a megtérésre! Meggyógyítja a bűn okozta sebeket, amelyek fájdalmasabbak a világjárvány hatásainál! Mert ezek a sebek egy injekciótól nem gyógyulnak be. Adventben azért örülünk, mert az igazi védőoltást Jézus, az Isten Báránya hozta el!

• Identitás – Kik vagyunk? Ki vagyok? Keresztelő Jánost is igazoltatják a farizeusok. Nem elég bemutatkoznia, hogy én vagyok János, az esszénusok szektájából, Zakariás és Erzsébet későn született fia, Dávid családjából. Ő szeretné elkerülni a félreértéseket, ezért azzal kezdi: ne tévesszetek össze a Messiással! Nem én vagyok. Én csak előfutár vagyok!  Advent jó alkalom erre nekünk is. Mondhatni kizárásos alapon jó tisztázni, mi, ki nem vagyok… Nem az vagyok, amit birtoklok, amit tudok. Nem az vagyok, amit írnak rólam, ami a foglalkozásom. Önazonosságom abból fakad, aki vagyok Isten szemében. Tudom-e hogy ki vagyok? Tudom-e hogy ki az Isten? Ismerem-e? Ki nekem Jézus Krisztus? Keresztelő János tudja, hogy kicsoda. „Nem vagyok a Messiás. Saruszíját sem vagyok méltó megoldani… A pusztába  kiáltó hang vagyok…” Istent Krisztus mutatta be.  Most már tudjuk, ki nem Isten: nem törve-zúzva tesz igazságot. Az ő uralma nem mindent lehengerlő, elnyomó erőszak. Nem is csak a varázslatos csodák, az elkápráztató szenzációk világa. Néha csak „úgy normális”, ahogyan alkotta a világot, aminek minket elgondolt. Sokan azért csalódtak Istenben, mert nem úgy tesz, ahogy ők szeretnék. Könnyen botránkozunk mi is. Krisztus is ellenállt a csodatévő kísértésnek: a köveket nem változtatta kenyérré-pedig tehette volna, a magasból nem ugrott le, csak azért, mert majd az angyalok kifogják… A betlehemi szegénység barlangját választotta, nem söpörte félre a politikai hatalmasokat, hanem szegénnyé lett, testét, életét odaadta értünk a kereszten, a búzamag sorsát vállalta, szeretetből. Mi szeretnénk, ha azonnal térdre kényszerítené Soros Györgyöt, Putyint, a vírust, tegyen rendkívüli csodát, hívja fel magára a figyelmet erővel, szokatlanul: hadd leckéztesse meg, szégyenítse meg a világ hatalmasait. Hadd jutalmazza meg, már itt a benne hívőket, hadd bánjon kesztyűs kézzel, hadd tegyen kivételt azokkal, akik közelebb érzik magukat hozzá, hadd élvezzenek előnyt, privilégiumot az egyház tagjai, mert hát hűségesek hozzá… De nem.  Isten minket is „bedob a sűrűbe”, ahogy Krisztus is feláldozta magát, elszenvedve a kínhalált is. Harmadnapra mégis győzött, és ez az örömhírünk. Ez az örömünk oka.

• Alázat – Identitásunk alázatra nevel. Tudom a helyemet.  Nagy kísértés ma másnak mutatkozni. Megjátszani magunkat. Megfelelni a másokban rólunk kialakult képnek. Elidegenedtünk, Túlfűtött egónk reklámozza magát. Ezért versenyzünk, ezért hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, ezért akarjuk a korszellemet kiszolgálni… Erkölcsös, köztiszteletben álló embereket is megkísért a pénz, a hiú dicsőségvágy, vagy a hatalom, ha magasabb pozícióba kerülnek. Elveszi az eszüket a picula és a titula. Azzal azonosítanom magam, amim van. Információk, technika, ráció. Az észt-hatalmat-erőt istenítem. Becsvágy-bírvágy-hatalomvágy, ezek a megrontóink, ha elszabadulnak… Innen a felduzzasztott elvárásaink, és ezért csalódunk könnyen másokban is. Keresztelő Jánosnak helyén marad az esze és a szíve. Nem lesz beképzelt. Nem lesz túlfűtött a küldetéstudattól.  Benne marad az igazságban. Az alázat először is azt jelenti: nem mondok többet – magamról sem –, mint amennyi az igazság. Mint ami az igaz. Nem én vagyok a Messiás. Ez azért is fontos, hogy a hamis elvárásokból, illúziókból, ábrándokból kijózanítsa hallgatóit.  Tudjam kimondani:  ki nem vagyok… „Boldog aki nem botránkozik meg bennem…” – mondja az Úr Jézus.

Ugyanakkor tudja mi a feladata: készíteni az Úr útját. Elhordani a dombokat, eltakarítani a szellemi-lelki szemétkupacokat, bűnhegyeket, az Ő irgalmának emésztőgödrébe. Feltölteni a gödröket, csapást vágni a bozótban, kitaposni, hogy mások is járhassanak, előkészíteni a talajt. Jöhessen rajta az Eljövendő. Mi nehezen egyengetünk ösvényeket, nem szívesen készítjük az Úr útját. Szívesebben járjuk a magunkét. Sokszor Isten mindenhatósága is „megtörik”, hajótörést szenved a szabad akaratunk miatt. „Aki megteremtett a te megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül” – mondja Szent Ágoston. Advent azért szent idő, mert lehetőséget ad, hogy felismerjük: kétezer év után is készítenünk kell az Úr útját, fel kell törnünk az ugart, meg kell térnünk.  Ki kell lépni a megszokottságból, felül kell vizsgálnunk jól bejáratott sémáinkat, meg kell tisztítani lelki ablakainkat, hogy újra beáradjon a Fény.

Advent önmagunkba nézést jelent. Elfogadni az igazságot: nem én vagyok a megváltó, még önmagamé sem. Nem vagyok a magam ura. Én csak útkészítő vagyok. Ha némileg uralkodni is tudok indulataimon, ha uralom is egy kissé a természet vad világát, azt is Isten kegyelméből tehetem. Másképp, csak magamra támaszkodva szörnnyé változok.(Lásd a különféle izmusok, „jogaink” kiharcolása, génmanipulácó, klónozás, atombomba, mesterséges intelligencia, testkultusz, stb.) Ami bennem göröngy, akadály az Úr útjában, el kell egyengetnem, el kell hordanom, meg kell változtatom.

Az alázatos ember, a prófétai sorsot választja, mint Keresztelő János. A javítást önmagán kezdi: böjt, egyszerű életmód, elfogadás, vágyaink kordában tartása. Nem másokra hárítja a felelősséget, hanem önmagán kezdi a világ megváltoztatását.

Nem utolsós sorban az alázatos ember, nem játssza meg magát, Önmagát adja, mint Keresztelő János. Felismeri a másikban a jobbat, elismeri, hogy nála is van értékesebb, tehetségesebb, hogy ő is tévedhet. Belátja, hogy ő is sokszor méltatlan, neki is sokat megbocsátanak. Nem akar Mózes vagy Illés ruhájában tetszelegni, nem akarja learatni már előre a Messiás dicsőségét. Nem képmutató, nem alakoskodik. És mindenekelőtt – szolgál. Szolgálatként tekinti munkáját. Hátrébb tud lépni, amikor érzi, hogy, ha lábujjhegyen is, de érkezik a nála hatalmasabb. A Messiás. És nem áll duzzogva félre, nem enged a szellem gőgjének, hanem örül, hogy a Megváltó szolgálatában állhat, hogy az Ő útját készítette. Hagyja, hogy, ha ő bár rabszolgamunkát végzett, – csak a saruszíjat oldozgatta, – akkor is az emelje fel, Akinek szolgál.