A tanév megkezdése sok diák számára hozza el azt a pillanatot, hogy kirepül a szülői házból, elhagyja a családi fészket.
A Bibliát olvasva találunk olyan elbeszéléseket, melyekben a fiatalok elhagyták a szülői házat. Gondoljunk például az ezek közül leginkább ismert tékozló fiú történetére. Fiatal volt, és a világ megismerésére vágyott. Úgy gondolta, neki senki nem parancsolhat, ő a saját maga ura, tudja, mit hogyan kell csinálnia. A sorozatos kudarcok és a nincstelenség állapota azonban visszavezette őt a helyes útra.
Bár már évek óta kollégista vagyok, úgy érzem, a szülői ház elhagyása nálam is csak most érkezett el, hiszen már Budapestről hetente sem fogok tudni hazajárni. Ezzel az életmódváltással kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Hajt a kíváncsiság, és talán valamelyest még úgy is gondolom, hogy én majd mindent tökéletesen fogok csinálni, az én ételem sose fog megégni, nekem mindig lesz időm mindenre. Már türelmetlenül várom, hogy megismerjem azt, ami mostantól része lesz az életemnek: az egyetemet, a szobatársakat, a nagyvárosi és a háziasszonyi életet. De mindezek ellenére bennem vannak a kétségek is, a folyamatos kérdések, melyeket csak az idő fog tudni megválaszolni. Sikerül majd vajon megfelelnem a saját magam által és az egyetem által felállított elvárásoknak? Egyáltalán szeretni fogom azt, amit tanulnom kell? Milyen változást fog hozni a nagyvárosi élet, ahol annyi különböző lelki program van, az istenkapcsolatomban – elmélyíti vagy eltávolít az Istentől? A megszokott környezetet, az otthoni ismerős arcokat magam mögött hagyva az is megfogalmazódott bennem, hogy „vajon Budapesten mennyire leszek elveszett?”. Lesznek majd itt is barátaim, jó kapcsolatom lesz az egyetemi csoport-, és kollégiumi szobatársaimmal?
Felnyitva a Szentírást, azonban bátorító üzeneteket találok. Jézus bátorságot önt a szívembe, amikor azt mondja:
„Bátorság! Ne féljetek!”(Mk 6,50)
„Én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28,20)
Ő velem van, nem hagy egyedül a nagyvárosban sem, ha pedig eltávolodok mellőle, keresésemre indul, mint a pásztor az egy elveszett báránynak. (vö. Lk 15,3-7) Nem engedi, hogy elveszett legyek, hanem kíséri lépteimet, és egyre azt suttogja:
„Szeretlek, bízz bennem!”
