Kevesebb pap, bezárt plébániák, csökkenő miselátogatás Amerikában
„Welcome to our changing Church”. Üdvözlünk változó Egyházunkban. Ezekkel a szavakkal üdvözli olvasóit a Catholic World Report egyik cikke, amelyik beszámol a Maryland külvárosában az egyik vasárnap reggelen történt incidensről.
A misét egy afrikai pap celebrálta, aki észrevette, hogy nem egészen „szabályos” kiejtése miatt néhány hívőnek gondjai akadnak a prédikáció megértésével. Megállt a beszédben, rámosolygott a csaknem teljesen fehér hallgatóságra és azt mondta:
„Ha nem tudnak több hivatást produkálni, ezt kapják.”
Az emberek nevettek, a pap pedig folytatta ott, ahol abbahagyta.
Ez a történet talán csak az előszele még több jövőbeli hasonlónak. Egyfajta kisebb, puha kulturális sokkot fog okozni, ahogyan a világ azon részeiről származó papok, ahol még vannak „tartalékok”, betöltik a más országokban hiányzó, hazai papok helyeit.
A hiány tulajdonképpen nem új jelenség. A II. világháború utáni vallási felvirágzást leszámítva az amerikai katolicizmus sohasem tűnt ki azzal, hogy nagyon sok papi hivatást termett volna. Akkor még Írország és más európai országok tudták „fedezni a szükségletet”, mára azonban ott is apadás figyelhető meg, ezért Afrikából, a Fülöp-szigetekről, Indiából várható segítség.
A paphiány nem egyik napról a másikra állt elő. 1965-ben az Egyesült Államokban élő 50 milliós katolikus népességre 36.467 katolikus pap jutott, akiknek 95%-a volt aktív szolgálatban, szemben az elmúlt évbeli 73,5 millió katolikusra jutó, összesen 24.110 pap 66%-ával (a maradék 34% nagy része nyugállományban van). A papszentelések száma 805-ről (1970) 451-re csökkent (2022, és ebben a számban a szerzetespapok is benne vannak).
A papok számának csökkenésével párhuzamosan a miselátogatás csökkenése is megfigyelhető. Csak egy adat: 1970-ben a hetente vagy még ennél is gyakrabban misére járó katolikusok aránya 54,9% volt, szemben a 2022-es 17,3%-os aránnyal.
Ezeket a fejleményeket néha a legjobb esetben is meggondolatlannak nevezhető reakciók követik. A püspököket és tanácsadóikat szidják, amiért a csökkenő látogatásra és a paphiányra a plébániák bezárásával vagy átszervezésével válaszolnak. A cikk megemlít egy haragos internetes kommentet, amely az egyházi bürokratákat vádolta azzal, hogy vagy tudatlanok, vagy közömbösek azzal a ténnyel szemben, hogy ha egy plébániát bezárnak, akkor az emberek egyszerűen nem fognak misére járni.
Biztonsággal kijelenthetjük, hogy nincs olyan püspök vagy „egyházi bürokrata”, aki bezárná a plébániákat, ha a csökkenő miselátogatás és a komoly paphiány miatt nem ez lenne az egyetlen felelős és egyben fájdalmas megoldás.
A cikk írója, Russel Shaw, aki csaknem 20 éven át az Egyesült Államok Püspöki Konferenciájának közkapcsolati titkára volt, cikke végén praktikus tanáccsal szolgál a hívőknek. Ha egy frissen bezárt plébániáról valaki misére szeretne menni, de nem tud hogyan közlekedni, ne a püspököt szidja, hanem keressen valakit, aki szívesen elviszi. „Ha elég ember adódik, szervezzük meg a Jó Szamaritánusok csoportját, hogy hetente meglegyen a szállítás mindazoknak, akiknek segítségre van szükségük a templomba járáshoz. Ne fecséreljék az idejüket kritizálással és panaszkodással. Oldják meg a problémát.”
INRI,
mindegy, hogy mit mond a pap (a bünön kívül). Az Eucharisztia ünneplése által csaodát tesz, mindenkivel… nem Ö hanem aki arra küldte…