Jézus ma is megkérdezi: Számíthatok rád? – Ferenc pápa homíliája az új bíborosok konzisztóriumán
A Bíborosi Kollégium jelenlegi és új tagjai a világ minden szegletéből összegyűltek Rómában augusztus 27-én, szombaton Ferenc pápa nyolcadik konzisztóriumára, ahol 20 új bíborost kreált. Közülük 16-an 80 év alattiak, tehát pápaválasztók egy jövőbeli konklávén, négyen pedig 80 év felettiek.
Szombaton délután 4 órakor kezdődött a konzisztórium a Szent Péter bazilikában Ferenc pápa vezetésével. A szertartáson mondott szentbeszédében Isten tűzének képéből indult ki és szólt a lángoló és parázsló tűzről az új bíborosok hivatása kapcsán. Példaként állította eléjük Szent Charles de Foucauld, Agostino Casaroli és Van Thuân bíborost.
Jézusnak a mondata, Lukács evangéliumának közepén, nyílvesszőként üt szíven bennünket: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” (Lk 12,49) – kezdte homíliáját Ferenc pápa az új bíborosok konzisztóriumán.
Miközben a tanítványokkal Jeruzsálembe tart, az Úr tipikus prófétai stílusban kijelentést tesz két képet – a tüzet és a keresztséget (vö. 12:49-50) – használva. A tüzet kell elhoznia a világba, a keresztséget pedig fel kell vennie. Én csak a tűz képéről szólok – mondta a pápa –, amely itt Isten Lelkének erős lángja, ez maga Isten, mint „emésztő tűz” (MTörv 5,4,24; Zsid 12,29), a szenvedélyes Szeretet, amely mindent megtisztít, újjáteremt és átformál. Ez a tűz – akárcsak a „keresztség” – Krisztus húsvéti misztériumában tárul fel teljesen, amikor égő lángoszlopként megnyitja az élet útját a bűn és a halál sötét tengerén.
Van azonban egy másik tűz is, a parázsé – jegyezte meg a pápa. Jánosnál találjuk meg, a feltámadt Jézus harmadik és utolsó megjelenésénél a tanítványok előtt, a galileai tónál (vö. 21:9-14). Ezt a kis tüzet maga Jézus gyújtotta meg a part közelében, miközben a tanítványok a csónakokon húzták fel a halakkal teli hálót. Simon Péter érkezett meg először, úszva, örömmel eltelve (vö. 7. vers). A parázs tüze enyhe, rejtett, de tartós és a főzéshez használják. Ott, a tóparton családias környezetet teremt, amelyben a tanítványok ámulattal és meghatódottan élvezik az Urukkal való meghittséget. Kedves testvérek – szólt a pápa –, jót fog tenni nekünk ezen a napon, ha együtt elmélkedünk a tűz képéről, annak kettős formájában; és ha ennek fényében imádkozunk a bíborosokért, kiváltképpen azokért, akik éppen ezen a szertartáson kapják meg tisztségüket és feladatukat.
A Lukács evangéliumában feljegyzett szavaival az Úr ismét arra szólít bennünket, hogy álljunk mögé, kövessük őt küldetésének útján. Tüzes küldetés ez – akárcsak Illésé –, azért, amiért eljött, és azért is, ahogyan azt végezte. Nekünk pedig, akiket az egyházban az emberek közül kiválasztott különleges szolgálatra hívtak meg, olyan, mintha Jézus átadná a meggyújtott fáklyát, mondván: Vegyétek, „ahogy az Atya elküldött engem, úgy én is elküldelek titeket” (Jn 20,21). Így akarja közölni az Úr velünk apostoli bátorságát, buzgóságát minden ember üdvösségéért, senkit sem kizárva. Nagylelkűségét, határtalan, fenntartások és feltételek nélküli szeretetét akarja közölni velünk, mert szívében ég az Atya irgalma. És ebben a tűzben ott van a Krisztus küldetésére jellemző titokzatos feszültség, a népéhez, az ígéret földjéhez és azokhoz való hűsége között, akiket az Atya rábízott, és egyúttal a minden nép felé való nyitottság között, akik a világban, a még ismeretlen perifériákon élnek.
Ez az erős tűz az, ami áthatotta Pál apostolt az Evangélium fáradhatatlan szolgálatában, missziós „sietségében”, amelyet mindig a Lélek és az Ige hajtott előre. Sok misszionárius tüze is ez, akik megtapasztalták az evangelizálás fárasztó és édes örömét, és akiknek az élete maga vált az evangéliummá, mert ők mindenekelőtt tanúságot tettek. Testvéreim, mondta a pápa, ez az a tűz, amelyet Jézus „elhozott a földre”, és amelyet a Szentlélek az őt követők szívében, kezében és lábában is lángra lobbant.
Aztán ott van a másik tűz, a parázs lángja. Az Úr ezt is közölni akarja velünk, hogy hozzá hasonlóan szelídséggel, hűséggel, közelséggel és gyengédséggel mi is segítsünk sokaknak megízlelni Jézus eleven jelenlétét közöttünk. Annyira nyilvánvaló jelenlét ez még a misztériumban is, hogy meg sem kell kérdezni: „Ki vagy?”, mert maga a szív mondja, hogy Ő az, az Úr. Ez a tűz kiváltképpen lobog a szentségimádás imájában, amikor csendben vagyunk az Eucharisztia előtt, és érzékeljük az Úr alázatos, diszkrét, rejtett jelenlétét a parázs tüzeként úgy, hogy ez a jelenlét mindennapjaink táplálékává válik.
A parázs tűze ösztönözte Szent Charles de Foucauld példáját: hosszú ideig nem keresztény környezetben, a sivatag magányában tartózkodott, mindent a jelenlétre összpontosítva: az élő Jézus jelenlétére az Igében és az Eucharisztiában, és saját testvéri, baráti, segítő jelenlétében. De gondoljunk azokra a testvérekre is, akik megszentelt életet élnek a világban, táplálva a pislákoló és tartós lángot a munkahelyeken, az interperszonális kapcsolatokban, a testvériség kis összejövetelein vagy papokként a kitartó és nagylelkű szolgálatban, feltűnés nélkül, a plébánia népe körében. Majd a pápa kiemelte azt a parázsló tüzet is, ami nap mint nap felmelegíti oly sok keresztény házastárs életét. Egyszerű, „házias” imával, gyengéd mozdulatokkal és pillantásokkal, valamint azzal a szeretettel erősítik fel ezt a tüzet, amely türelmesen elkíséri a gyermekeket növekedésük útján. És ne feledkezzünk meg az idősek által őrzött parázs tüzéről sem – figyelmeztetett a pápa. Az emlékezés tűzéről, mind a családban, mind a társadalmi és civil szférában. Milyen fontos ez az idősek parazsa! Köréje gyűlnek a családok és lehetővé teszi, hogy a múlt tapasztalatai fényében értelmezzék a jelent, és bölcs döntéseket hozzanak.
Kedves Bíboros testvérek, folytatta a pápa, ennek a tűznek a fényében és erejében jár a szent és hűséges nép, amelyből kiválasztást nyertünk, és akikhez Krisztus, az Úr szolgáiként küldetést kaptunk. Mit üzen konkrétan tehát nekem és nektek Jézusnak ez a kettős tüze? Számomra úgy tűnik, ez arra emlékeztet bennünket, hogy az apostoli buzgalommal eltelt embert a Lélek tüze hatja át, hogy bátran gondoskodjon a nagy és a kis ügyekről, mert „non coerceri a maximo, contineri tamen a minimuma, divinum est” (Nem megragadni a legtöbbet, de együtt tartani a legkevesebbet, isteni dolog! – Loyolai Szent Ignác).
A bíboros szereti az egyházat, mindig ugyanazzal a lelki tűzzel, mind a nagy, mind a kis kérdések kezelése esetén; mind a világ nagyjaival vagy az Isten által nagynak ítélt kicsinyekkel való találkozásakor – állapította meg Ferenc pápa. Példaként említette Casaroli bíborost, aki méltán híres nyílt látásmódjáról, amely következtében bölcs párbeszéddel követte Európa új távlatait a hidegháború után. Isten ments, hogy az emberi rövidlátás újra bezárja azokat a távlatokat, amelyeket megnyitott! – jegyezte meg a pápa. De Isten szemében ugyanolyan értékesek azok a látogatások, amelyeket rendszeresen tett egy fiatalkorúak börtönében Rómában fogva tartott fiatalokhoz, ahol “Don Agostinónak” hívták. És mennyi hasonló példát lehetne hozni még! A pápa utalt Van Thuân bíborosra, aki arra kapott meghívást, hogy a huszadik század másik meghatározó környezetében pásztorolja Isten népét. Ugyanakkor Krisztus szeretetének tüze hatotta át, hogy gondoskodjon a cellája ajtaját őrző börtönőr lelkéről.
Kedves testvéreim, térjünk vissza tekintetünkkel Jézushoz – kérte a pápa homíliája végén. Csak Ő ismeri ennek az alázatos nagylelkűségnek, ennek a szelíd erőnek, ennek a részletekre figyelő egyetemességnek a titkát, vagyis Isten tüzének titkát, amely a mennyből száll alá, egyik végétől a másikig megvilágítva azt, és amely lassan főzi meg a szegény családok, migránsok vagy hajléktalanok ételét. Jézus ma is ezt a tüzet akarja elhozni a földre és fellobbantani napi történeteinkben. Néven szólít minket, a szemünkbe néz és megkérdezi: Számíthatok rád? – zárta homíliáját Ferenc pápa az új bíborosok konzisztóriumán.
Forrás: Vatican News
