Mindnyájunkat érint az általános törekvés a szabadságra, ezért van, hogy sokan félnek megházasodni. Sokan ugyanis összetévesztik a „kis szabadságot”, amit saját maguknak akarnak megtartani, a valódi szabadsággal: odaadni magunkat a másik embernek. Csak, ha lemondunk a szabadságunk csökkentett értelmezéséről, akkor válunk valóban szabaddá és ennek következtében igazán boldoggá.
Miből adódik egyeseknél a félelem a házasságtól? Kételyei vannak a másik fél szerelmével kapcsolatban, vagy fél az elköteleződéstől? Inkább azt hiszem, hogy van az ember legmélyén egy félelem, valami homályos aggodalom szabadságának, kényelmének, függetlenségének elvesztése miatt, mert mindezek gátolnák saját boldogságának irányításában. Ha úgy fogalmazok, hogy ez a félelem „kissé bizonytalan”, ez azért van, mert ez a megbúvó félelem a szabadság téves értelmezéséből adódik. Ez okozza, hogy oly gyakran tévedünk szabadságkeresésünk útján.
Bilbo, J.R.R. Tolkien hobbitja, mesefigurája, talán segítségünkre lehet túljutni ezen a félreértésen. Mint minden jó hobbit, Bilbo Baggins szereti a kényelmet és az egyszerű életet. Meg akarja tartani szabadságát. boldog, ha leül a kandalló elé és megiszik egy jó csésze teát. De történetének eseményei arra kényszerítik, hogy elhagyja komfortzónáját. Hamarosan eljön az alkalom, hogy hőssé váljon. Lelke legmélyén mindig tudta, hogy ez a lehetőség létezik. Ami azonban eddig mindig visszatartotta ettől az ideáltól, az a függetlenségének elvesztésétől való félelem volt. Pedig éppen erről a hamis szabadságról való lemondás, ami a látszólagos boldogságának forrása volt, teszi őt ténylegesen szabaddá és valóban boldoggá.
Az emberiség mindig arról álmodott, hogy szabad lehessen. A bábeli toronytól kezdve, ami az Istentől szabadulni akaró emberek esztelenségét mutatja, a szabadságot hirdető Lutheren át, aki megszabadítja magát az Egyház szabályaitól, egészen Woodstockig, amely a minden erkölcstől való teljes szabadság kifejezése kívánt lenni. A szabadság keresése gyakran tévútra vitt. Hiszen nem a szabadság nevében kábítószereznek-e az emberek, lépik túl a sztrádákon a megengedett sebességet, hagyják el házastársukat, vagy távolodnak el Istentől? Ugyanakkor ez a szabadság képezi a keresztény élet középpontját. Szabadság nélkül nincs bizalom. Nincs végleges döntés a másik felé sem. Nincsenek viszonzást nem váró szolgálatok, nincs lehetőség életünket a másikért áldozni, nincs bocsánat az ellenségnek, nincs vigasz, sem együttérzés avval, aki semmit nem tud nyújtani viszonzásul. Összességében, szabadság nélkül nincs szeretet, nincs önátadás a másiknak.
Amikor a szabadságot úgy éljük meg, mint egy abszolút jogot, egy minden korlátozáson túllépő „szabadságot valamitől”, akkor az potenciálisan rombolóvá válik. Embertelenségbe kerget, abba az állapotba hoz, ahol az „erősebb szabja meg a törvényt”, mélységes igazságtalanságokba torkollik, néha nagyobb mértékben, mint az állatvilágban. Világháborúival, népgyilkosságaival, tömegpusztító táboraival a XX. század ennek legrosszabb illusztrációja.
Ezzel szemben, ha úgy tekintjük a szabadságot, mint „szabadságot valamire”, mint egy szükséges feltételt saját magunk odaadásához, akkor az megközelíthetővé és alázatosabbá válik. Életeket ment meg, szeretetével megváltoztatja a történelem folyásának irányát, a valódi béke és igazságosság társadalmát teremti meg. A Galatáknak írt levelében Szent Pál ezeket a gondolatokat közli velünk:
„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Gal 5, 13-14)
A hajdani Saul saját maga tapasztalhatta meg a szabadság témáját. Amikor a damaszkuszi úton (Apcsel, 9) találkozik a feltámadt Jézussal és megvakulva földre esik, megvan a választási lehetősége, hogy éljen-e a szabadságával, megkeményítse szívét, és függetlennek megmaradva, a „saját útján” járjon, vagy – mindent kockáztatva – azt az utat kövesse, amelyen már nem ő a vezető. Szent Pál megértette, hogy a szabadság már nem az önzésért van, hanem ellenkezőleg, arra való, hogy másokat szolgáljunk, hogy megtanuljuk magunkat adni, hogy Istennek megadhassuk a magunk „igenjét”.
A „kis szabadság”
Térjünk vissza kortársainkhoz, akikkel együtt élünk. Azokhoz, akik néha félhetnek attól, hogy elveszítik szabadságukat. Természetes, hogy aki elkötelezi magát, az nem tehet meg egy-két olyan dolgot, amit azelőtt tett. Ez annyit jelent, hogy nincs meg az a szabadsága, hogy minden pillanatban azt tegye, amire éppen kedve van. De vajon az ember mélységesen vágyik erre a fajta szabadságra? Nem sokkal nagyszerűbb, nemesebb teremtmény az ember? Gondoljunk a nagy történetek hatalmas hőseire! Aki sohasem lép tovább és teljes szabadságát nem ajándékozza oda, az éppen ellenkezőleg, megmarad az örömök igen sekélyes színvonalán. Meg fog maradni szükségletei azonnali kielégítésének a szintjén, és sohasem éri el az emberi teljességnek azt az érzését, amire a Teremtő minket rendelt.
Szerintem ez a „kis szabadság” – így szeretem elnevezni azt, amit feláldozunk a másikért – semmiképpen nem hasonlítható össze azzal, amit nyerünk. Kezdve a „nagy szabadság” kettesben történő felfedezésén. Maradjunk egészen egyszerű képeknél: egy táncos egyedül is táncolhat, de amikor együtt keringőzik olyan valakivel, aki jól tud táncolni, akkor az már nem ugyanaz. Általánosabban, minden megosztott öröm, például egy napfelkelte egy magas hegyen, nem csupán valami intenzívebben, kettesben megélt felfokozott élmény. Megpendít bennünk egy belső húrt, és felemel minket soha nem ismert teljességre.
Ennek a jelenségnek a magyarázata az ember által szerkesztett kézikönyvben található: a Bibliában. „Azután így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2, 18). Istenhez hasonlóan az ember társas lény, és saját maga odaadására van teremtve. Élete során mindig kapcsolatban van mások szabadságával, akkor is, ha egyedül van. Következésképpen nincs értelme azt gondolni, hogy elérhetünk valódi szabadságot anélkül, hogy figyelembe vennénk a másokét. XVI. Benedek pápa azt mondta: „Csak a megosztott szabadság emberi szabadság, csak amikor együtt vagyunk, tudunk felemelkedni a szabadság szimfóniájába”. Az ember olyan mértékben válik valóban szabaddá, amilyenben megtanulja kockáztatni saját szabadságát, odaadni magát anélkül, hogy magát keresné.
Éppen ezért a házasság a legjobb életforma, ha nem végleges megérkezésnek, a teljes boldogság színhelyének tekintjük, hanem kiindulópontnak a szeretet, az élet gyakorlása megtanulásának az útján. Olyan házaspár fia vagyok, akik felkeltik a kedvet az egész életre szóló elköteleződéshez, mert megtanítanak hinni a szerelemben. Szüleim egyszerű, de szép szerelmi utat tettek meg, amely sokféle szabad elhatározással volt kikövezve az önátadásra, a másikhoz való felemelkedésre, a másik elfogadására. Tanúja vagyok több száz olyan házaspár életének, akik felfedezték, mi a különbség a „valamitől való szabadság” és a „valamiért vállalt szabadság” között.
Ezért fontos stabilan elköteleződni, nehogy meghátráljunk az első nehézségek jelentkezésénél, melyek mindig megérkeznek. A házassági kötelék stabilitása nélkül nem tudjuk felfedezni a bennünk szunnyadó erőforrásokat. Kicsi „hobbitok” maradunk, a kandallónk előtt üldögélve. A nagy kalandokat csak könyvekből vagy videó-játékokból ismerjük meg. Aki megházasodik, nem szorul videójátékokra. Belekezd élete legnagyobb kalandjába, olyan kalandba, amelynek szerzője és kísérőtársa minden idők és minden művészek legnagyobbika.
Utóirat: Tudják-e, melyik az a mondat, amelyet Isten legtöbbször ismétel az egész Bibliában? „Ne féljetek!” Azt mondják, hogy ez a mondat 365-ször ismétlődik meg, tehát annyiszor, mint ahány nap van az évben. Még ha ez a szám nem is egészen pontos, az biztos, hogy ez a mondat ismétlődik meg leggyakrabban! Ez elég kell legyen nekünk, pontosabban a házasulandó párnak, mert ez a mondat legfontosabb Istennek. Itt nyeri el teljes értelmét. Tehát ne féljetek magatokat odaadni, magatokat elkötelezni. Ne féljetek feláldozni a „valamitől való szabadságot” és tanuljátok meg a „valakiért, valamiért vállalt szabadság” művészetét. Az ember önmaga odaajándékozásáért van teremtve. Ezt az adományozást kell minden nap újra és újra választanunk!
Írta: Paul Habsburg atya, Legio Christi
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
