Újra meg újra vasárnap: egy különleges nap története
Manapság a legtöbb vallásban a legfontosabb nap a vasárnap, az istentisztelet napja. Da vajon miért éppen a vasárnap? Hiszen a zsidó hagyomány alapján Jézus is sábát napját ünnepelte. Történeti visszatekintés a vasárnapi ünnepnap kialakulására.
A misét hagyományosan minden vasárnap délelőtt ünnepeljük. A szabályokat mindenki ismeri, akár részt vesz a misén, akár nem. Ugyanakkor Jézus nem különböztette meg a vasárnapot a hét bármely másik napjától , hanem a zsidó szokásoknak megfelelően a péntek estétől szombat estig tartó sábátot tartotta meg: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). Ebből az következik, hogy valami más lehet az oka annak, hogy a keresztények a szentmisét vasárnap ünneplik, és hogy ezt a napot nevezték később megszentelt napnak.
A vasárnapi találkozók szokása az újtestamentumi időkig nyúlik vissza. Már az Apostolok Cselekedeteiben is megemlítik, hogy a közösség vasárnap gyűlt össze, hogy „a kenyeret megtörjék” (Ap. Csel. 20,7). Ennek az volt az oka, hogy Jézus a keresztre feszítés után a harmadik napon, tehát vasárnap támadt fel. Ugyanakkor az akkori időszámítás szerint a vasárnap a hét első napjának számított, ami egyben a nyolcadik nap is, és ami Jézus követői számára az új kezdetet szimbolizálta. Ebbe a képbe illett bele, hogy a Tóra szerint Isten a világot az első napon teremtette. A korai keresztények így vontak párhuzamot Jézus feltámadása és a teremtéstörténet között, és nem telt el sok idő, mire a vasárnap teológiai töltést kapott. A Jézus megjelenéseiről szóló bibliai szövegek, például az emmauszi tanítványoknak való megjelenése alapján következtethetünk arra, hogy az emberek akkoriban tették a közösségi gyűléseket vasárnapra.
A zsidósághoz fűződő viszony nem egységes
A korai keresztény csoportok nagymértékben eltérő módon kezelték a zsidó sábát napját. Ez nem utolsó sorban a korai keresztények származásával magyarázható, akik közül sokan a zsidóktól származtak, míg mások más pogány népcsoportokból. Az ősegyházban ennek megfelelően voltak zsidó-keresztények, akik továbbra is a sábátot ünnepelték, a vasárnapot pedig csak a megszentelt nap meghosszabbításának tekintették. Közülük kerültek ki azok is, akik a többi kereszténytől is elvárták, hogy a sábátot tartsák meg. Ez nem ritkán vezetett a különböző keresztény közösségek közötti konfliktushoz, hiszen a pogány népekből származó keresztények nem a sábátot ünnepelték, sőt, a vasárnap megtartásával tudatosan próbálták magukat a zsidó eredetű keresztényektől megkülönböztetni. Voltak persze olyan keresztény csoportok is, amelyek a közösségi gyűlések napját nem kötötték szigorú elvekhez. Az ősegyházban tehát nem volt egységes gyakorlat a megszentelt nap megtartása tekintetében.
Az egyes keresztény közösségek gyűlései éppen ilyen különbözőképpen zajlottak le. A gyűlések mindegyike a közös vacsorára épült, ami az ókorban fontos alkalom volt a társadalmi szerep és az egyéniség hangsúlyozására. Az első „vacsorák” tulajdonképpen imával tarkított lakomák voltak, melyek eredete a zsidók vallási rituáléval egybekötött ünnepi vacsorájára és a görögök szimpozionjára nyúlik vissza. A lakomából a keresztény kontextusban csak a kenyér és kehely rítusait tartották meg, amelyek aztán hamarosan egy rítussá olvadtak össze.
A közösségi vacsorát szinte minden csoport másképp tartotta meg. A gyűlések közös eleme az erős közösségi jelleg volt: a közösség tagjai együtt ünnepeltek, az ünnep vezetőjét pedig ekkor még nem tekintették papnak, és a feladatait sem tekintették kultikus jellegűnek. A közösségi jelleg abban is megnyilvánult, hogy egyes források szerint az ünnep után a távol maradottak számára a diakónusok házhoz vitték az eucharisztiát.
A vasárnapból munkaszüneti nap lesz
A vasárnapi ünnep formája az idők folyamán változott. Jelentős év volt a Kr.u. 321. év, amikor Konstantin császár a legtöbb római számára a vasárnapot munkaszüneti nappá tette. Hogy ebben mennyire vezették vallási motívumok, vita tárgyát képezi. A császár nagy valószínűséggel politikai számítás alapján döntött, mert azt remélte, hogy a Római Birodalmat egyesítheti és a növekvő számú keresztényeket és a letelepített pogány törzseket megnyerheti a római császárság számára, ami Konstantin számára a hatalom megerősítését jelentette.
A vasárnap ettől fogva a hitélet céljára szabaddá vált, és nem hasonlított a többi naphoz, amikor az embereknek munka mellett kellett istentiszteletre menniük. Az új lehetőség egybeesett egyéb változásokkal is: a közösségek ekkorra már olyan nagy létszámúak voltak, hogy a korábban kis csoportokban ünnepelt vacsorát nem lehetett a korábbi formában megtartani. A papok szerepe a liturgiában vállalt részük alapján is változáson ment át, végül a korai középkorban a szertartás és áldozat bemutatása egyedül az ő feladatuk lett.
Ebben az időszakban változott meg a keresztények gondolkodása a rítusokról, és a kultikus tisztaság, a ritualizáció, a szakralizáció jelentősége egyre nagyobb lett. Szent embereket, helyeket és időszakokat jelöltek meg, és ebben az időben növekedett meg a szentek tisztelete is. Az istentisztelet már nem a korábbi rituális vacsora volt, hanem az áldozat bemutatására került a hangsúly. A vasárnap már nem csak egy munkaszüneti napot, hanem egy teljes egészében megszentelésre méltó napot jelentett.
Már régebben is maradtak távol hívek
A vasárnapi ünnep változásaival felmerül az a kérdés, ami már a korai keresztényeket is foglalkoztatta: minden vasárnap kötelesek-e a hívők istentiszteletre menni? Az egyház mindig is igennel válaszolta meg ezt a kérdést. Amíg a vasárnapi eucharisztiát a közösség tagjai együtt végezték, nagyon sokan vettek részt rajta. Viszont azzal, hogy a szertartó szerepét egyre inkább a papság vette át, egyre több ember kérdőjelezte meg a részvételi kötelességet. Évszázadokkal később az áldozatot a pap már egyedül mutatta be, és a közösség tagjai pedig már csak az istentiszteleteken találkoztak egymással. Az emberek egyre rendszertelenebbül jártak misére, aminek az egyház a kötelezettség bevezetésével próbált gátat vetni.
Az ünnepnapok mellett hosszú ideig a vasárnap volt a heti egyetlen munkaszüneti nap, és ezzel sok ember számára a kemény munka utáni egyetlen pihenési lehetőség. A munkaszünet eltörlésével mindig is próbálkoztak. Az iparosodás korában egyes gyártulajdonosok még az egyház segítségét is igénybe vették. Elintézték, hogy a papok kora reggel tartsanak misét, hogy a munkások utána be tudjanak menni a gyárba dolgozni. Németországban 1891 óta az Alkotmányban áll a törvényileg elrendelt vasárnapi munkaszünet. Az 1919-es Weimari alkotmány máig érvényes 139. cikke szerint „A vasárnap és az államilag elismert pihenőnapok törvényes védelmet élveznek a munka szüneteltetése és a lélek emelkedése céljából.”
A nem oly régen létező hétvége
A vasárnapra még nem olyan régen tekintünk úgy, mint a hétvége részére. A XIX. században Nagy-Britanniában a szombat délutánokra rendeltek el kötelező pihenőidőt. 1830-ban a Times-ban volt először olvasható a Weekend szó, amely aztán a XX. század elején Wochenende formában a német nyelvbe is átkerült. A kétnapos hétvégi pihenő rendszerét mindenesetre a század második felében és csak fokozatosan vezették be. A vasárnapi miselátogatások ritkulásával együtt a vasárnap elveszítette a különleges jellegét, és egyre inkább beleolvadt a hétvégébe. 1975-ig hivatalosan Németországban is a hét első napjának számított, amiből a szerdai nap neve is származtatható[1]. Németországban a hét 1976 óta kezdődik hivatalosan a hétfővel, míg például az Egyesült Államokban, Izraelben és Kínában is a hét első napja továbbra is a vasárnap.
A vasárnapok manapság több szempontból is kihívást jelentenek. Egyrészt egyre kevesebb a pap, így sok helyen nem lehet vasárnap misét tartani. Ugyanakkor nem minden hívő hajlandó a szomszéd helységbe utazni. Emiatt vezették be Németországban részmegoldásként az ún. warburgi forma szerint az Isten szavának ünnepét[2]. Ezzel pedig, legalábbis átmenetileg, az egyház feladta a vasárnapi eucharisztia ünnepét. Ugyanakkor egyre kevesebb a hívő, jelenleg a katolikus egyház tagjainak mintegy 9 százaléka hallgat vasárnap rendszeresen misét.
A problémát csak fokozza, hogy az üzletek egyre gyakrabban vannak vasárnap is nyitva, és a globalizáció miatt is egyre többen kényszerülnek a vasárnapi munkára. Az egyházak rendszeresen felemelik a szavukat a vasárnapok össztársadalmi jelentőségének megőrzése érdekében, amit a közvélemény kutatási adatok is csak megerősítenek. Hiszen a szabad vasárnapok a németek szerint a vallásos meggyőződésüktől függetlenül is fontosak és nagyra értékelik, hogy ezen a napon nem kell az embereknek dolgozni, hanem az időt pihenésre fordíthatják.
Forrás: Christoph Paul Hartmann, Bonn, 2020.01.19. / katholisch.de
Ezt a cikket Frick József önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.
[1] A szerda németül Mittwoch, azaz a Mitte der Woche (= a hét közepe) rövidült formája. (ford. megj.)
[2] A Fülöp szigetekről Németországra adaptált gyakorlat alapján a híveknek egy megfelelően képzett laikus tart igeliturgiát (lelkipásztori munkatárs, diakónus), de a szentáldozáshoz a szomszédos helység templomában a pap által tartott miséről egy áldoztató (vagy diakónus) hozza és szolgáltatja ki a szentelt ostyát. (ford. megj.)
