Hogyan találjuk meg a megfelelő szavakat, amikor meglátogatunk egy beteg rokont

Arnaud Toury atya, a reimsi egyházmegye papja, ápoló, a La visite au malade (Beteglátogatás) című könyv szerzője foglalkozott ezzel a kényes témával egy februári online konferencián, amelyet a Magnificat magazin és az Aleteia szervezett. Iránymutatása segítséget ad a beteglátogatáshoz és rávilágít a beteg hozzátartozót meglátogató személy szerepére, amely folyamatos alkalmazkodást kíván.

Egy beteg vagy haldokló hozzátartozó szenvedése nagyon kibillenti az embert a lelki egyensúlyából, néha egyenesen bénítólag hat. Ez egyfajta rossz érzést okoz, amely megakadályozza, hogy az ember önmaga legyen. Lehetetlennek látszik a helyzetnek megfelelő beszélgetési téma megtalálása. Az ember ilyenkor szívesebben hallgat, semmint ott szerencsétlenkedjen. Hogyan viselkedjünk? Nézzünk ki feldúltnak, vagy játsszuk meg inkább a teljesen gondtalant? Milyen mozdulatokat tegyünk? Nem túl tolakodó, ha a beteg kezét a sajátunkba vesszük? Ha viszont hiányoznak a fizikai gesztusok, az nem érzékelhető hűvös közönynek?

A TEHETETLENSÉG ÉRZÉSE JÓ JEL

Néha az ember teljesen tehetetlennek érzi magát, amikor meglátogat egy beteget. Arnaud Toury atya mindenkit megnyugtatott: “Jó jel, ha valaki tehetetlennek érzi magát! Az lenne aggasztó, ha pontosan tudnánk, hogy mit kell tenni. Teljesen normális, hogy nem tudjuk, mit tegyünk, vagy mit mondjunk, hiszen a beteg ember egy része elérhetetlenné vált a közelállók számára. A szenvedés a beteg embert olyan helyzetbe hozza, hogy nagyon nehéz vagy egyenesen lehetetlen vele kommunikálni. Nem tudja elmondani a szenvedését” – hangsúlyozta a pap. Ebből adódóan a környezetében levők szükségszerűen ügyetlenkednek, mert nem tudják, min megy keresztül a beteg ember. Még akkor sem, ha maguk is átestek hasonló betegségen. Az egyik száműzendő mondat a következő: “Én is tudom, hogy mi ez”, illetve “Tudom, hogy mit érzel”. Nem, ez nincs így! Minden ember egyedi, mindenki másképp éli meg a betegséget. Egy beteg hozzátartozónk meglátogatása azt jelenti, hogy elfogadjuk tehetetlenségünket, alázatosan elfogadjuk a meghallgató szerepét.

A tehetetlenség érzése azért is jó jel, mert egyfajta közösséget teremt a meglátogatott személy és a látogató között. ” Végül is mindkét ember kommunikációra képtelen helyzetben van, az egyik, mert nem tudja elmondani a szenvedését, a másik, mert nem tudja, mit mondjon. Ebben a kommunikációképtelenségben van egyfajta közösség” – mondja Arnaud Toury atya.

A PUSZTA JELENLÉT FELAJÁNLÁSA

A lényeg egy beteg ember meglátogatásakor az, hogy a szenvedő tudja, valaki ott van mellette, bármikor fordulhat hozzá, amikor csak akar. Szükségtelennek vagy akár abszurdnak is tűnhet, ha minden nap órákon át ott vagyunk egy beteg mellett, aki nem beszél sokat. De a puszta jelenlét felbecsülhetetlen! „A betegnek szüksége van arra, hogy tudja, van ott valaki – mondja a pap-ápoló. Lehet, hogy egyedül akar lenni a szobájában, de tudja, hogy ha akarja, akkor valaki ott van.” Paul Claudel ezt írta: „Isten nem azért jött, hogy megszüntesse a szenvedést. Még csak nem is azért, hogy megmagyarázza, hanem hogy jelenlétével betöltse.” Aki meglátogat egy beteg embert, annak ugyanez a hivatása. Mondhatja például ezt: “Nem tudom elképzelni, min mész keresztül, nincsenek rá szavaim, ügyetlen lennék, és elnézést kérek ezért, de ha szükséged van rám, itt vagyok”.

HAGYJUK, HOGY A BETEG LEGYEN A SAJÁT ÉLETÉBEN A CSELEKVŐ

Ahogyan Jézus viselkedett a vak Bartimeussal: a beteg emberhez közel álló személy ne erőltesse rá magát a betegre, hagyja rá a kezdeményezést. Ha a látogató meghallgatja a beteget, ha teret biztos magában a számára, hogy befogadja a rábízott szavakat és az apró jeleket, akkor valóban szolgálni tudja őt. Az evangéliumban Jézus megkérdezi Bartimeustól: „Mit tegyek veled?” (Mk 10,51) De hiszen mindenki tudja, mit szeretne a vak ember! Jézus azonban nem erőlteti rá a saját álláspontját. „Jézus nem így jár el. Hagyja, hogy ő cselekedjen, az élete alanya legyen” – mondja Arnaud Toury atya, és hoz egy konkrét példát: “Amikor megfogom egy beteg ember kezét, nem szorítom meg, csak a kezembe veszem, és hagyom, hogy ő fogózzon belém, ha akar.”

Mi a cél? Olyan teret teremteni, ahol párbeszéd alakulhat ki, ahelyett, hogy monológ indulna, amelyben csak kevés tér marad a másiknak. “Elsőbbséget kell adni a beteg szavainak” – hangsúlyozza a pap. Ez nem zárja ki, hogy ne legyenek csendes időszakok, amelyek – mint a liturgiában – lehetővé teszik, hogy az ige visszhangra találjon.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia