Hogyan szeressük helyesen kis kedvenceinket

Az állatok nem „kisbabák”, de nekik is megvan a megfelelő helyük a szívünkben.

Charles de Gaulle egyszer gúnyosan megjegyezte: „Minél jobban megismerem az embereket, annál inkább rájövök, mennyire szeretem a kutyákat.”

Ősidők óta szeretik az emberek a kedvenceiket. De manapság a kutyák és a macskák sok otthonban olyan státuszt élveznek, mint a gyerekek. Gyakran hallunk „bundás babákról”, akiknek olyan luxust biztosítanak – napközit, gyógyfürdőket, ínyenc ételeket, parkokba és játszóterekre tett kirándulásokat –, amit kutya- és macskaféle őseik soha nem tapasztaltak volna. Egyes párok szándékosan kerülik a gyermekvállalást vagy az örökbe fogadást, mert azt gondolják, hogy az esetleg megélt szeretetet helyettesíthetik kényelmesebb, megfelelőbb állati társakkal.

Ferenc pápa 2015-ben egy általános audiencián megjegyezte, hogy az állatokat úgy szeretni, mintha gyerekek lennének, „az önzés egy formája”. Nyilvánvaló, hogy a Szentatya nem akarta megsérteni elődjét, XVI. Benedek pápát, aki híres macskatartó volt! Ferenc pápa inkább a születések számának siralmas visszaesését vette észre Nyugaton, majd kifejtette, hogy megéri a kényelmetlenséget és a kockázatot, ha gyermeket vállalunk vagy örökbe fogadunk, nem pedig a házi kedvencek társaságát választjuk. A pápa a közelmúltban az olasz miniszterelnökkel, Giorgia Melonival ismételten aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a párok a gyerekekkel szemben a kutyákat és a macskákat részesítik előnyben.

Nem meglepő módon a Szentatya kisállattartással kapcsolatos megjegyzéseit nem fogadták mindenhol túl jól, és a Pew Research Center új tanulmánya meg is magyarázza, hogy miért.

Az új felmérések szerint az amerikaiak körülbelül 62 százaléka birtokol legalább egy kisállatot, és az összes állattulajdonos 51 százaléka szerint a házi kedvencek épp annyira a család részét képezik, „mint egy családtag ember”. A férfiak a nőknél ritkábban tekintik a házi kedvenceket egyenrangúnak az emberekkel, és a külvárosi és vidéki válaszadók sokkal kevésbé hajlanak arra, hogy az állatokat olyan magasra értékeljék, mint a városiak.

Az igazán érdekes adatok azonban a házas és a nem házas emberek, valamint a szülők és a nem szülők összehasonlítása során mutatkoznak. A házasok 43 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a házi kedvenceket ugyanúgy a család részének tekinti, mint az embereket, az élettársi kapcsolatban élő válaszadóknak viszont 65 százaléka, míg azok közül, akik soha nem voltak házasok, 63 százalék. A szülők körében 42 százalék mondta azt, hogy kedvencei egyenrangúak gyermekeikkel.

Összefoglalva, az adatok azt sugallják, hogy azok körében, akik házasok és gyermeket is vállaltak, a házi kedvencek alacsonyabb megbecsültségi szinten állnak, mint az emberek. Mindazonáltal még e hagyományos demográfiai csoportban is riasztóan sok az olyan ember, aki teljesen új szintre emeli az „ember legjobb barátja” gondolatát.

Hogyan reagáljanak a katolikusok, ha a Szentatya aggodalmát meg akarják szívlelni? Azzal kell kezdenünk, hogy tisztázzuk a különböző „-ológiáinkat”.

Először is a teológia. Ki Isten? Isten, az Isten, mi pedig nem. Isten teremtett mindent, ami létezik, beleértve az embereket és házi kedvenceiket is, és minden a világon minden máshoz képest meghatározott sorrendben létezik, azzal a céllal, hogy Istent dicsőítse.

Másodszor az antropológia. Mi az ember? Ő Isten teremtésének csúcsa, akit Isten képére és hasonlatosságára teremtettek. A Katekizmus azt mondja: „Az igazság és szépség iránti nyitottságától, erkölcsi jó iránti érzékétől, szabadságától és lelkiismerete szavától, a végtelenség és boldogság utáni vágyától indítva az ember fölteszi magának a kérdést Isten létéről.” (KEK 33) Az emberek lélekkel teli teremtmények, akik képesek az eszüket használni, akiket megnyomorít a bűn, de végül meghívást kapnak az isteni életben való részvételre. Egyetlen másik teremtmény sem olyan, mint az ember.

Harmadszor, zoológia (állattan): Mi az állat – minden állat? Az állatnak van személyisége, de nincs racionális lelke vagy akarata. Egy állat nem vétkezhet, és az állat nincs tudatában a mennyei boldogságnak, és nem is törekszik arra. Egy állat persze kommunikál, de semmiképpen sem valami olyasmivel, mint az emberi nyelv vagy érvelés. Az állat van (létezik), és az állat cselekszik . Amikor egy kutya, macska, szarvas vagy orrszarvú szomjas, iszik, de nem tud arra gondolni, hogy „az ivás jó a kutyáknak” vagy „ivásra vagyok teremtve”.

Az állatok iránti szeretetünk tehát soha nem lehet egyenlő felek találkozása, egymás akaratába való beleegyezés vagy egymás lénye mélységének a megbecsülése. A Katekizmus , amely Ádám és Éva kapcsolatára utal a Ter 2,19-20 mondatokban, megjegyzi: „Az állatok közül így egy sem felelhet meg az embernek.” (KEK 371)

Szóval hogyan szeressük kedvenceinket?

A Katekizmus kifejti: „Az állatok az ember gondjára vannak bízva, akinek jó akaratot kell tanúsítania irántuk.”  (KEK 2457). A Pew-tanulmány eredményeire való gondolás szempontjából döntő jelentőségű, hogy bár „szabad az állatokat szeretni; de nem kellene csak személyeket megillető szeretettel feléjük fordulni”. (KEK 2418) Házi kedvenceink támaszkodnak ránk, megszoknak bennünket, a kedvünkben akarnak járni, sőt sokféleképpen segíthetnek is nekünk, de nem képesek a romantikus szeretetre vagy a barátság természetes emberi érzelmére, nem is beszélve a természetfeletti isteni szeretetről, amely a keresztény családokat összeköti. Ha úgy szeretjük a házi kedvenceinket, ahogyan egy embert, akkor nem csak csalódni fogunk, de a lelkünk is összezavarodik.

És így visszatérünk Charles de Gaulle kijelentéséhez: „Minél jobban megismerem az embereket, annál inkább rájövök, mennyire szeretem a kutyákat.” Lehet, hogy viccnek szánta, mert frusztrálták a bosszantó emberi interakciók, de szó szerinti értelmében ez igaznak hangzik. Minél jobban megértjük mi, emberek az Istennel, embertársainkkal és a teremtett világ többi részével kapcsolatos szerepünket, annál jobban szerethetjük mindegyiket a megfelelő módon. Ezért minél kevésbé tartjuk kedvenceinket olyan módon szerethetőnek, mint gyermekeinket, annál jobban fogjuk szeretni és élvezni őket olyannak, amilyenek valójában.

És most itt az ideje, hogy sétáltassam Auggie kutyánkat, és megetessem a macskáinkat, Kingsleyt és Remyt.  Nagyon szeretem ezeket a kis komákat.

Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: Catholic Answers