„Halló-luja!” Mi volna, ha bevetnénk a történelem legnagyobb telefonkampányát?
A hívek 15-30%-a nem tette be a lábát a templomba a koronajárvány óta a La Croix napilap szerint. Ez óriási szám. Felejtsük el ezt a számadatot egy pillanatra, és gondoljunk inkább azokra az arcokra, akiket jól ismertünk. Arra a középkorú férfira az oszlop mögött, arra a házaspárra jobboldalt hátul, akik a két gyermekükkel jöttek, arra a jámbor nagymamára, aki irgalmas, de korholó pillantásokat vetett rád, ha elkésve érkeztél, és mindazokra, akikkel nem találkoztunk már több hónapja. Gondoljunk csak rájuk, amíg még időben vagyunk.
Plébániai közösségünk tagjai, akik hiányoznak nekünk
Mi lett velük? Félnek a koronavírustól vagy a terrorizmustól? Áldozatul estek a mozgáskorlátozottság okozta passzivitásnak? Hirtelen megkedvelték a KTO televíziót, vagy a Le Jour du Seigneur (az Úr Napja) c. francia katolikus televíziós műsort? Az ott látható, hallható beszédek milyen nagyszerűek, ugye? Vagy problémáik vannak az egészségükkel, depressziósak vagy kétségbeesettek? Nehéz megmondani. Egy biztos, ezek a köddé vált hívek hiányoznak a plébániáinknak. Vajon a plébániák hiányoznak nekik? Bármelyik intézmény, ha elvesztette volna közönségének egyharmadát, már mentőakcióba kezdett volna, átvilágítást végzett volna, fejlesztési tervet dolgozott volna ki. Hogy az Egyház nem vállalat? Nem, valóban nem. Viszont Anya, akinek fokozottan kellene aggódnia ennyi gyermeke eltávozása és „étvágytalansága” miatt.
Egy telefonhívás vagy egy látogatás
Mi lenne, ha felhívnánk mindegyik hiányzó plébániai ismerősünket? Senki sem vállalkozhat 1.000 telefonhívásra, de 1.000 ember igazán vállalhat egy-egy hívást! Mindegyikünk felvehetné a kapcsolatot valamelyik plébániai társsal, csak egyetlen eggyel, akit rég nem láttunk már. Egy telefonhívás vagy egy látogatás: érdeklődünk, hogy van, meghallgatjuk az illetőt. Hogyan is állunk a testvériséggel, ha elmúlhat több hónap és ennyire könnyen nélkülözzük egymást? A telefonhívás vagy látogatás keretében megnyugtathatjuk társunkat, hogy a távolságtartási intézkedéseket lelkiismeretesen megtartjuk templomainkban. A telefonhívás vagy látogatás meghívás is: „Jöjjetek és lássátok”! Az élet felülkerekedik, a miséket megtartják, a következő ekkor meg ekkor lesz, itt és itt.
Mit mondjunk?
Ha egyikük-másikuk megkérdezi „Mibe ütöd bele az orrodat”?, talán azt válaszolnánk szívesen: „A te örök életedbe”. (Jn, 6, 53)! De inkább mondjátok el, mit gondoltok arról, hogy „a kenyér attól kenyér, hogy táplál” (Paul Claudel), és azt is, számotokra a szentmise miért forrás és csúcspont.
„Egészségi állapotod akadályoz meg abban, hogy velünk lehess a jövőben? Annyit megtehetünk, hogy elvisszük imaszándékaidat a felajánláshoz. Valaki talán elhozhatja neked az Oltáriszentséget. Szeretnéd, ha eljönnék és elkísérnélek? Lám, azok a padok, amelyek nincsenek elfoglalva, nem üresek. Látjuk bennük az arcotokat, személyeteket. Súlyt adnak imáitoknak és imaszándékaitoknak. Láthatatlanul képviselik azt az óhajunkat, hogy láthassunk titeket. Várunk titeket!”
„Jézus vár titeket”
Az Evangélium azt tanítja, hogy az elveszett bárány miatt jogosan hagyjuk ott a 99-et, hogy megkeressük azt. Most lássunk hát hozzá együtt, mi hetvenedmagunkkal, akik azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a nyáj hűségesei! Hívjuk azt a 30 testvérünket, akik az út szélére, a koronavírus fogságába kerültek. Ha jól számolok, mindegyikük legalább két hívást kell kapjon. Mit mondjunk nekik? „Halló-luja! Életben van! Valóban kiszabadult! Vár minket! Mikor találkozunk?”
Forrás: aleteia.org
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
