Gyónás és tanácsadás
Nemrégiben a közösségi médiában egy katolikus hívő morgolódott a gyónási tapasztalataival kapcsolatban. A pap, akinél gyónt, hosszú előadást tartott neki, amely személyes tanácsokból, pszichoblablából és populáris teológiai keverékből állt. A bűnbánó persze türelmetlenkedett, és nehezményezte, hogy ott kell ülnie és hallgatnia az atya fejtegetéseit.
Megértem őt, és a saját, katolikus világi hívőként és papként eltöltött éveim alatt a bűnbánóként szerzett tapasztalataim is meglehetősen vegyesek. Emlékszem egy liberális papra, aki megpróbált engem meggyőzni arról, hogy az általam meggyónt bűnök valójában nem is bűnök. Pedig azok voltak. Egy másik pap meg nemcsak hogy nem mondta ki magától a feloldozás szavait („és én feloldozlak bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”), hanem szinte meg is tagadta, hogy kimondja őket, amikor kifejezetten kértem. Elég dühösen és frusztráltan jöttem el, és arra gondoltam: „A fenébe, hát ilyen nehéz lehet csak úgy kimondani a formulát?” Ugyanez a pap egyszer korábban már tartott nekem egy tizenöt perces amatőr pszichológiai előadást a gyónásomról. Úgy vettem, hogy ezt rótta rám vezeklésül.
A történetnek van azonban egy másik oldala is. Igaz, hogy a gyónást végzőknek időnként a mondandójukat igencsak bő lére eresztő vagy félreértésekbe bonyolódó papokat kell hallgatniuk, de gondoljunk arra, hogy a papoknak mit kell hallgatniuk. Egy-egy alkalommal órákon át ülünk ott, és hallgatjuk a többnyire bocsánatos bűnöket. Megpróbálunk türelmesek lenni a túlságosan aggályos hívekkel, szenvedünk azoktól a szegény lelkektől, akik azért jönnek el gyónni, mert úgy tűnik, ettől jobban érzik magukat. Ne dobjatok rám követ. Én csak a történet másik oldalát akarom láttatni.
Való igaz, hogy a gyónás untató és fáradalmas kötelesség lehet mind a papok, mind a hívek számára. Mindannyiunkat emlékeztetni kellene arra, hogy a bűn végső soron unalmas. Halott dolog. Azért halott, mert nincs benne semmi eredeti. A bűn mindig valami szépet, jót és igazat torzít el vagy semmisít meg. Rombolja a lelket, de jár vele egy unalmas, halott üresség, ami a gyónás szentségét mindannyiunk számára unalmas kötelességgé teszi. Ami jó persze, az az, hogy az alagút másik végén fény van. A megbocsátás és a kiengesztelődés gyönyörű, tiszta, reggeli fénye.
Ha tehát mindezt figyelembe vesszük, akkor mi a megfelelő kapcsolat a gyónás és a tanácsadás között? A papnak eléggé kell ismernie a pszichológiát ahhoz, hogy tudja, hogy ő nem hivatásos, profi tanácsadó, és képes legyen segíteni a bűnbánónak abban, hogy az eldöntse, kell-e hivatásos tanácsadóhoz fordulnia. A papnak ismernie kell néhány jó, ajánlható katolikus tanácsadót. Nemritkán, ha olyan probléma merül fel, amely extra lelkigondozást igényel, a papnak egyszerűen azt kellene javasolnia, hogy a bűnbánó beszéljen meg vele egy időpontot, hogy a gyónás szentségén kívül is tovább beszélhessenek a kérdésről. Ez lehetővé teszi a lelkipásztor számára, hogy a problémát mélyebben megvitassa a bűnbánóval anélkül, hogy ez a kapcsolat, ez a beszélgetés megzavarná a szentség vételét. Az ilyen megközelítés komolyan veszi a gyónást és a bűnbánót anélkül, hogy a gyóntatószéket valamiféle erőltetett tanácsadó rendelővé változtatná.
Ami a bűnbánót illeti, egy pap barátom ezt szokta mondani a gyónáshoz sorban állóknak: „A bűneidet mondd el, ne az egész történetet!” Más szóval, ha rövidre akarod fogni a dolgot, az rendben van. Valószínűleg mások is állnak a sorban. Készülj fel előre, vizsgáld meg alaposan a lelkiismeretedet. Tudjad pontosan, milyen bűnöket követtél el és hányszor. Ne nyafogj jámbor vagy homályos körülírásokkal, amelyekkel a bűnt akarod kisebbíteni. Ne azt mondd, hogy „elvesztetted az uralmadat a szemeid felett”, hanem azt, hogy pornót néztél. Ne azt mondd, hogy helytelenkedtél a barátoddal, hanem azt, hogy paráználkodtál. Másfelől viszont nem kell kifejezett részletekbe bocsátkoznod.
Gondolj arra, hogy a bűn súlyosságát (vagy éppen enyheségét) nem az határozza meg, hogy te mennyire érzed magad bűnösnek vagy mennyire szégyenkezel. A testi bűn, amely miatt olyan szörnyen zavarban vagy, bűntudatot érzel és szégyelled magad, lehet, hogy nem is sokkal több, mint egy egyszerű, emberi, testi gyengeség, míg ezzel szemben egy szándékos és kegyetlen tett vagy szó, amely miatt egyáltalán nem érzel bűntudatot, sokkal súlyosabb lehet, mert szándékosan, előre megfontolt módon bántasz meg vele egy másik embert. Segítséget igénybe véve és jól működő lelkiismerettel, objektíven értékeld a bűn súlyosságát.
Azt se feledd, hogy nem kell minden egyes bocsánatos bűn miatt elmenned gyónni. A bocsánatos bűnök elnyerik Krisztus bocsánatát egy őszinte bűnbánati cselekménnyel és/vagy a mise elején elmondott bűnvallási formulával, a Confiteorral.
Ami a halálos bűnt illeti, különbség van aközött, hogy valaki a „halálos bűn állapotában” van-e, vagy halálos bűnt követett-e el. A halálos bűn elkövetése és azonnali megbánása megszünteti a halálos bűn állapotát, ha az illetőnek szándékában áll, hogy amint lehet, elmenjen gyónni. Valaki akkor van a „halálos bűn állapotában”, ha nemcsak elkövet egy halálos bűnt, hanem meg is marad abban a bűnben, önigazolást talál hozzá és folytatja. Egy házas ember, aki szeretőt tart, és továbbra is hűtlenkedik, a halálos bűn állapotában van. Az az ember, aki házasságtörést követ el, majd megbánja és elutasítja a bűnt, nincs benne.
Végezetül, ne feledjük, hogy Isten irgalma örökkévaló. Az Egyház azért van, hogy kifejezésre juttassa és nyújtsa ezt az irgalmat. Bármelyik oldalon állsz is, ez az egész erről szól.
Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: dwightlongenecker.com
INRI,
Erdödy Imre atya a sajóvámosi plebános mondta egyszer édesanyámnak.
“Kisvárdai káplánkoromban kerékpárral jártam haza, Egerbe (180 km). A vencsellői plébánián aludtam, és mentem tovább. Ott a plébános úrral felejthetetlen órákat beszélgettem át. Többek között lelkemre kötötte, hogy akik gyónni jönnek hozzám, azokat nagyon, de nagyon szeressem, tiszteljem. Minden úton-módon könnyítsem meg számukra a gyónást, hiszen eléggé megkínozta őket maga a bűn; ha már jön, biztos van lelkében valamennyi, nem is kevés jó szándék; mennyi hitre van szüksége ahhoz, hogy tőlem feloldozást kérjen; milyen nehéz legnagyobb, sokszor nagyon is szégyenletes, aljas dolgait feltárni. Ezért kell meghatódott lélekkel fogadni, a legnagyobb tapintattal kérdezni, figyelmeztetni, bátorítani, az elcsüggedt emberbe erőt önteni.”
A hívö ember menjen havonta 1x gyónni. Minimum húsvétkor mindíg. Lényeges ez a “lelkimosdatás”. Ne féljünk töle. Eröt ad ez a vasárnapi szentáldozáshoz is. Bátran mindent ami eszünkbe-jut gyonjuk meg. Beszéljük ki magunkat. Ma sajnos általános, hogy pszychologushoz megy a nép, mert nem hisz eléggé Istenben! Vagy nem akar a bünein változtatni és ezért direkt nem-vallásos pszycholgust keres, mint a Hodász homoatya is ezzel dicskedett…Akitöl ezt halotta: te homo(atya) vagy és ez így van jól! Na ettöl megnyugodott és szerény coming out partin ünneplete barátaival: “Igen, meleg vagyok”. Mert jó kartolikus gyóntatótól ilyet nem hallhatott, hát keresett egy olyan “pszychológust aki tudománysoan” eme kulturális hóbortját “legalizálja valamely Génöröklésimesével…” na ez a különbség a gyontató atya és a pszychologus között…Az elsö ingyen meghallgat és feloldoz a tizparancsaolat szerint. a második pénzért mindent rádhagy es azt mondja, hogy neked igazad van és ebbe senki sem szólhat bele (még Isten sem!). Mert ez egy olyan magánügyed amit közöügyként mindenkienek helyeselie kell! Aki nem helyesli az elmaradi anti tudományos (és szélsöjobbos?). Tudományosan Anti…és ezt már amerikába is tudják a tudománys akadémián már több mint 40 éve! Elötte ezt több mint 5000 évig senki sem tudta–vajon miért?
osli mosolygós Madonna könyörögj érettünk…
A Szovjetunióhoz került Kárpátalján nőttem fel. Két sokkal idősebb fivérem volt, akik vezető beosztásban dolgoztak, ami miatt nem járhattunk templomba, nehogy valami baja essék az idősebbiknek. De az is ok volt, hogy a görögkatolikus templom – görögkatolikusok voltunk – právoszlávvá “vált”. Édesapánk mégis Húsvét hajnalán, még sőtétben, elsietett a právoszlávvá vált görögkatolikus templomba. Ukrán iskolába jártam, Karácsonykor nem volt szünet, mert a Télapót kellett hivatalosan ünnepelni, Húsvét vasárnapján meg a magyar anyanyelvű iskolások és tanárok fákat kellett ültessenek Lenin felszólítása szerint. Máskor nem ültettünk fákat.Az egyetemen kötelezően kellett a tudományoa ateizmust tanuljuk és vizsgáznunk belőle, de a Biblia tiltott volt, azért bűntethettek is. Még aktív tanárként is kötelező volt járnunk ott politikai információra vagy a Biblia kritizálására. 1972-ben átkerültem a Nagy Magyarországról a Csonka Magyarországra. Itt elvégeztem 1987-ben, amikor a tanároknak nem volt ajánlatos a teológiai szakot. Egyszerűen azért, hogy értsem meg, miért féltek annyira a Bibliától, a vallástól. És a legjobb ötletem volt, mert segített nemcsak úgy katolikusnak lennem, hogy megkereszteltek születésemkor, a családban azzá neveltek, hanem tudatosan is kereszutény lettem. És kedvenc időtöltésem volt és még most öregkoromra is az, hogy teológiai témájú könyveket fordítok francia és spanyol nyelvből. Az előzőekhez az a hozzáfüzésem, hogy nagyon jó, ha az embernek van lelkivezetője. Amikor én egyedül tudtam a családban, hogy a fiatalabbik bátyámon az orvosok már nem tudnak segíteni ott Kárpátalján, ide meg nem jöhetett kezelésre (1981-et írtunk!), a lelkivezetőm segített átélni azt a félévet, amit a bátyám kínok közt élt még meg. Egy orvosnak, egy pszichológusnak nincs annyi ideje, hogy annyit szánjon a bánatos, bűnbánó emberre, mint egy papnak, aki annak szentelte az életét, hogy Jézus szeretetét továbbítsa nekünk.Úgy vélem, nagy szükségünk van erre.
INRI,
a szívem hasad meg ha rátok gondolok. “Szorványmagyarokra”. Anyai nagyanyám Iloncai görögkatolikus. A rokonoknál egyszer jártam 14 évesen egy szót sem tudtak magyarul (apám hajdúsámsoni “vastagnyakú kálomista rokon-bolond” volt. Egyszer elvitt minket 1972 vagy 1973-ban egy hétre…a Szovjetunióba). Apám 1936-ban és anyai nagyanyám 1915-ben “szöktek” Budapestre. A “szülöi terror” elöl. Mindketten 16 évesen. Apám a napi 12-14 óra munkáját amit apja rámért a mezökön maga szerette volna már a saját családjának a jólétere forditani és pesten hamarost meg is nösült. Anyai nagyanyám Zsidik Anasztázia akkor amikor a 37 éves apja Iván Vaszilovics (aki nem tudott magyarul) megözvegyült és elvett egy a nagyanyámmal egykorú 16 éves hajadont. Mostoha-anya és mostoha-lánya egykoruak voltak…nagyanyám Anasztázia felvette a nyúlcipöt…Pesten férjhez ment 1928-ban.
Nagyanyám egy csoda volt… Amikor is 6-13 éves korom között minden nyáron ott nyaralatam náluk egy-két hónapot a Csaronk-tér 5 fsz. 12-es szoba-konyhai lakásban. Ahogy misére indultunk vasárnap délelött az Angolkisasszonyokhoz végig mondta a rózsafüzert fél-hangosan amit közben morzsolgatott is az urába karolva. Ahogy belélegezte a levegöt vagy kifújta egyformán hangosan (néha persze hörögve ahogy beszívta) mondta-mondta, hogy attól leomlottak Jerikó falai is! Söt a mise közben is. A csöndes részeknél néha lepisszegték, de-nem hagyta magát…Azután ezt megszokták a népek és papok is, ha néha nem jött betegség miatt-késöbb kiderült, hogy már keresték- hol lehet az imádkozó hófehér hajú (80 feletti) néni? Anyám is “roppant katolikus” volt. A refi apám nagyon-nagyon támogatta ebben. Minket katolikus fiait is!
Most a közelünben négy “szorvány-magyar pap” is van. A városban egy erdélyi, meg egy fevidéki. A 12 faluban körülötte meg egy felvidéki fiatal atya. Két nyigdíja 75 éves magyar-honi segíti öket. Nelkületek (nélklünk) már nem lennének pajaink. Én is lehettem volna kárpátaljai magyar. Drága feleim odaát…Isten adja legyen vége ennek rettenetes háborúnak! Ahol két szláv nép belsö perpatvarába be-sorozzák és ölik is a magyar feleinket…A szovjet idöszak sem volt már a végén ilyen kegyetlen!)
Osli mosolygós Madonna könyörögj érettünk.